Volt egy kis világunk

Volt egy kis világunk, összetört; hazug csónak.
Hiába ringtak képzelt álmaink, az utolsó szónak
Mégis így kellett, keserű ürömbe fúlva halni
Messze mentünk, nem lehet csókkal áthidalni

Az égre festett csillagpor-cukormáz lehullt
Most kezed borzadva hajad ragacsába nyúl
És által szegezed, mint furcsa, beteg bogarat
Már biztonságban vagy: a tárló üveg alatt

Férge nem fertőz, kellékké szelídül a szertárban
Éhes hüllő, ki csontig emésztett, s elenyészett, láttam:
Gyöngyszíved vágott hasadékot, lélek-faló falán
S partra vonsz’ va magát kimúlt, hogy túléljed, Te lány!

Új remények várnak, indulj, szíved tiszta ismét
Kívánom, gyógyuljon, hogy kivesse azt a tüskét
A dűne pora lábad nyomán szélre kapva szálljon
És feltámadva lelked a zenére újra rátaláljon

2004

Lehellet - egy költő születése

Él egy lélek itt közöttünk, számkivetve, elhagyott
Úton nem jár, célt számára éj csillagzata szabott
Megkötözve jött világra, bilincsbe verte őt a rend
Hétköznapoknak magánya, s a fojtogató, sűrű csend

Fúj, komoran néz a tájra, felhőt kémlel szüntelen
Isten barma ő a jámbor, miért, hogy így büntetem..?
Beoltatott öröm ellen, élte fabatkát sem ér
Sej, ha szürke minden rózsa, s nem veres vagy nem fejér:

Hol van akkor a szerelem, s hová röppen a madár
Ki viszi át a túlpartra a jövő csodás dalát?
Levészem hát róla jármát, szárnyat adok őneki
Fessen szivárványt az égre, ím, nyugodtan szőheti

Álma az én lelkem benne: szólni vágyó szelíd száj
Csak gyöngéden reá fúvok: nyílj meg ajak, repíts szárny!
Hozd elő mind a bensődből: kincses ládikó a szív
Oly édes e dallam nékem, búgva, csábítóan hív

Legyen egyszerű vagy cifra, nem számít, mert szépen szól
S akadozik még, de mondja, ha hibával is, érzem, jól
Poétám- ha tetszik, angyal- engem ábrázol, bizony
Bátortalan szavait is aranyserlegből iszom

Csillagom

Év vége van; egymásra szálló pelyhek,
Odakünn hangos az ünnepi zaj
Borúra isznak és könnyen felejt’nek
Reggelig tart a mámor: nincs semmi baj

A távoli csillagok szelíden néznek
Megfoghatatlan, messzi űrön át
Mint koldus tarisznyájában a pénzek.
Kincset érő derű: kipróbált, tűzön járt:

Olyan remény kell most, nagyon-nagyon
Mert meggyöngült az ész-érvek fala,
Mielőtt elborít, hogyha hagyom
S elindít messze a hídról ugrók dala,

Ölelj, vezess, csillag! Beszélj hozzám!
Szorítsd kezem: oly egyedül vagyok!
Erősen őrizz, lelakatold szám
Múljon az év, s tavasszal hálát adok,

Rügyet bontok forrás mentén Neked.
De ma még tehetetlen könnyek gyűlnek
Vedd le rólam, kérlek a terheket
Nem bánom majd, mikor semmibe tűnnek

Sápadt búcsút intve csillag-társaid
Itt hagysz engem akkor, s már nem félek
Felfedezem újra lelkem édes vágyait
S hogy a májusi éjek milyen szépek…

színház

Nem kérdezek papot, éjet, múlt időket,
Elsodort tegnapot, megcsalt szeretőmet
Szemetekbe nézek pusmogó rút árnyak
Én vállalom, mit tettem, s ha hibát találnak,

Nyílt a tér, s a színpadon, ím, egyedül vagyok
Sötét háttér előtt a fény rajtam ragyog
Nincs taps, a közönség némán ülve figyel
A felvonásnak vége, üdv! Most menni kell!

Csak dermesztő szél fúj a széksorok közt
Fagyott, üszkös gallyam, de melegével füröszt
A lemenő nap vörös korongjának fénye:
Bámulom végtelen partjaira érve,

Míg mögém lépsz halkan; kabát van kezedben
Szelíden felnézel, rám terítve csendben
Elindulunk vissza az óvárosi utcán
Átvágva a kietlen sivatag-pusztán…

Te vagy az…

Te vagy az, érezlek

Mint beszívott lélekzet
Ki-be jársz énbennem

Körülvesz, simogat,
Bódítón nyitogat,
Függönyként omlik rám

Finom permete száll…
Már sövényemen jár:
Lassan lep, áramol

Nehéz bársonyával,
Mint hatalmas szárnnyal,
Betakar, úgy őriz

Mosoly-fűszerekkel
Meghint, nem ereszt el:
Gazdagon átitat

Üde tömjénével,
Arannyal és kékkel:
Szerelem-illatod

Mit számít!

Valóban szívem rejtekéről, e vers onnan félve szakad
Nem járja át a mívesség, s nem tudja, hogy mit szabad
Nem készül most gondos szóval, csak mi éppen észbe jut
Számolni és skandálni kár: a sorok vége égbe fut

Ha verejtékszag is belengi, hogy mily kedves, nem tudod
Mikor hajnal csak Őérte lélek-kútból dúdolok
Elábrándoz, megfog lénye, szája sarkán egy mosoly
Huncutul megrándul arca, szeme mégis oly komoly

És ha kérded, hogy születtem? Múzsa ő, vagy álomkép?
Szabad lelkem úgy kacagja: nem mindegy, ha álomszép?
Írj hát bátran, költő-társam, nem törődve senkivel
Aki érti, issza szódat az némán is rád figyel!

Most is ott vagyok

Remény voltam este, vállaidon ülve
Gyertyaszálak hegyén, s csonkhoz folyva, gyűlve
Táncot jártam tükrözve az Ő szemében
Vágyaid csillagát ezerféleképpen

Álom voltam éjjel, varázsló, szívedben
Tűzzel hintettelek dermesztő hidegben.
Szenvedéllyel jöttem, s igent bólintottam,
Itattalak vízzel, s nem hagytalak szomjan.

Könnycsepp voltam hajnal megnyíló szemedben
Letöröltél lassan, de én észrevettem
Hintajával tovaszálló édes álmod,
Csöpp szád sarkába bújt mosoly-gyöngyvirágod.

Szellő voltam reggel és csókomra ébredt,
Hajad közé bújtam, fésülve a szépet
Füledbe csiklandósan, lágyan sóhajtottam
Szerelmes éji dalból egy szót visszaloptam

Mélyen zengő Hang lett ajkadon belőlem
Odaadtál engem, s visszakaptál tőle
Kedvesednek arcát halvány pírral vonva:
Hallottam, hogy Neked is ugyanazt mondta

Némán zihálsz, csönd van, megérintettelek
Oly jó sírni együtt, ölelkezve Veled
Boldogság most nevem, homlokodon ragyog,
Eltűnnek homályba előle a csillagok.

Ha feltámadsz óh, szerelem...

Ha feltámadsz óh, szerelem, mint parázs, mire szél lehell
Mozdulnak az öreg fák is, dalolni, menni, menni kell!
Nem tudod, mi lel, csak azt, hogy hangja édes, sa dal örök:
Lángok marják tested-lelked, és a feltörő örömök.

Csillagfénybe merült ajk'kal szivárványt varázsol tollad,
Hajnalig bolyongsz Rá vágyva, kebeledbe rejtve Holdat.
Rövid perc az óra Véle; és hosszú minden pillanat,
Ha nélküle vész el kárba', a vágy tüze neked marad.

Kínnal vájnak beléd újra az eltöltött forró éjek
Csípőjét tapintó izzadt ujjad helyett álomképek
Kergetik egymást lázasan, s párnát ölelsz csak karodban
Felébredve nem hagy, emészt, üldöz és mindenütt ott van

Ha feltámadsz óh, szerelem, menekül ész,
Egy kortya nem oltja szomjad, Inni akarsz...még …MÉG!, s kérsz
Ő az, kihez ragaszkodsz, és nem kell rajta kívül más
Ő az, kiért órákig is mozdulatlan tűrve vársz

Gyönyörűségként hatolnak beléd izzó szavai
S elborít a könny, hiába : Te vagy az a valaki
Téged csókol, hozzád bújik, neked súgja meg titkát
Szárnyat növeszt a hátadra, ne késlekedj, hess! vidd hát!

Tiéd, s övé a mindenség, szórd szét szerelmetek porát
Játsszék lelketek színekben: legyen arany, smaragd, s brokát
De a jövőt ha látod is, meg ne pillantsd, elkerüld
Őrizd a tüzet, lobogjon: s megmaradjon legbelül

Didergő lélek

Didergő lélek hív téged, langy napsütés
A fagyos föld bezárta sok pajkos sugarad
Meztelen ajkakon csak lehelet maradt
Kipattintva jövendő álmoknak rügyét

Bundás, fehér nyuszik…, hogy fáznak lábaik!
Riadt gombszemükben a félelem táncol-
Láthatatlan lenni, takarva egy fától-
Túlélni a telet, ennyik csak vágyaik…

Áll a vérfarkas is, áldozatát várva
Résnyi, szűk szemében tompa a gyűlölet
Érzi az illatot, de nyomot nem követ
Orr-likán csak lassan gőzölög a pára

Megdermedve időz, mozdulni nem tud, s mer
A lélek tükör-fénye cikázik a jégen
Sarkcsillagra néz fel révült reménységben…
Bújj el kicsiny, pelyhes, szelíd élet, bújj el!

emléknapra

Szelíden járnak ma a lábak ott felül
A kezekben egy-egy gyertya emlék-jelül
Megfog szép dallama, simogatva körbe
Ahogy Zsuzska sóhajt és megered könnye

Mióta is? Hogy hiába kéri lelkem Tőle
Nem menthetsz ki drága, ülj ide a kőre
Elmesélném némán, amit már nem lehet
Fölém nyújtod, érzem vágyódó kis kezed…

Egymás mellett feküsz békén a csont, s alant
Büszkén őriz az egykor megtaposott hant
Férgek rágják széjjel szürke, petyhüdt bőröm
És odalett: nincs már, megették a körmöm

Általjárnak nedvek, langyos, bomló, szagok
De azt a finom vörös-rózsa illatot
Mit hoztál, hunyt szemem ködén át is érzem
Felkélne a lelkem, csak hogy Téged nézzen

S látod? Együtt sírunk a fal kétoldalán
Reménykedve várva, hogy egyszer a talán
Kibomlik gyönyörű álmodott igenné
Tudod, minden este fejed alá tenném-

Hogy nyugodjon rajta- párnaként a szívem
S ringatna két karom…egyszer így lesz, hiszem.
S az út végén talán Tehozzád érkezem
Ki szerettél és nem engedted el kezem

2004-12-09


aki emlékszik még rá, egyszer írtam egy verset "Este volt" címmel...

ez annak a folytatása...

aki pedig nem, annak a kedvéért ideteszem:

Este volt

Nem vagy Te sem jobb, te tollforgató dalnok
Ha a füledbe ordítok, azt csak meghallod?
Mi végre fetrengsz itt az összevérzett versben?
Féregként terem a rím az üszkös sebedben!

Vágyom fel hozzátok ó szép liliomok
Rothadó takaró foszlányain rózsaszín
Körömvirágok távolodó emlékei és homok
Róluk már nem tudhatok, de hallom Zsuzska sír…

Kelj fel, na, cimbora, ez csak egy tréfa volt
Nem értem, miért nem érted a humort
Hideg az este, s az utcakő nem paplan
Riasztó látványod, ahogy így mozdulatlan…

Elmúlt már a perc, nem fáj, ó ne hidd
De rabul ejtett e hely szomorú varázsa
Eszembe juttatja olykor a múlt árnyait
S hogy így kihunyt az élet, omló földbe ásva…

Uram segíts,…nem! Ez nem lehet, hiszen…
Egy perce még… érzem még meleg …elviszem
Ne…az orvost később, előbb a szívét hamar
Széthasadó inge alatt a látvány elevenbe mar

Reménytelen, halott vágyak újra útra kelnek
Meglelni a helyet, hol végre felejtnek
Visszatart még Zsuzska arca, ó, hogy ragyog
Tetememre hulló lelkem tehetetlen zokog

2003-11-12

Didergő

Didergő lélek hív téged, langy napsütés
A fagyos föld bezárta sok pajkos sugarad
Meztelen ajkakon csak lehelet maradt
Kipattintva jövendő álmoknak rügyét

Bundás, fehér nyuszik…, hogy fáznak lábaik!
Riadt gombszemükben a félelem táncol-
Láthatatlan lenni, takarva egy fától-
Túlélni a telet, ennyik csak vágyaik…

Áll a vérfarkas is, áldozatát várva
Résnyi, szűk szemében tompa a gyűlölet
Érzi az illatot, de nyomot nem követ
Orr-likán csak lassan gőzölög a pára

Megdermedve időz, mozdulni nem tud, s mer
Lélek tükör-fénye cikázik a jégen
Sarkcsillagra néz fel révült reménységben…
... Bújj el kicsiny, pelyhes, szelíd élet, bújj el!

Casanova VI: átok

Miért fáj mindig ugyanez a dal
Miért a más keze, ami betakar
Miért van nálam a szívszúró kés
Miért vagytok sokan, s én miért kevés
Miért, hogy kezemhez a Te véred tapad
Miért lesz az ünnep könnyes hétköznap
Miért vérfagyasztó az a kacagás
Miért nem Te lettél, miért valaki más...?

Casanova V: beteljesedés

Hogyan is tudnám leírni, mi most betölt
Hisz majd Beléd haltam kedves, s majdnem megölt
Pihegő szerelmed felkorbácsolt tüze
Fogva tartott csillag-örvényed gyűrűje

Vágyaink rohanva testünkből kibújtak
És akkor robbanó fehér napok gyúltak
Befestve cirmosra a lángoló kék eget
Öntudatlan szálltam egybeforrva Veled

Nem maradt több kérdés megválaszolatlan
Adtunk, s kaptunk e csodás, örök pillanatban
Értelmetlenné vált a mikor, hol, és miért
És mindaz, amit addig elmém tudni vélt

Lényegtelen árnyék, második lett csupán
Mindent elfeledtem mézes csókod után
Mert megízleltem, s többé vágy nem gyötört
Mert megismertem karjaidban a gyönyört

Casanova IV: közben

Csak várj... oh, érzem, ahogy reszketsz…
Rohamoznak vágyak, s szívednek
Nem tud parancsolni soká a józan ész
Kezem tudja, ott járt (!) emlékezi még

Felgyorsulva dobol, s remeg lihegve
Itt most nincs megállás, pihenne
De helyette elfojtva felsikolt a lány
A mozdulat túl heves volt talán ?

Gyöngyöző cseppjeid fürtömbe hullnak
Vonásaid mily édesek: elárulnak
Óh, dehogy fáj Néked szelíd erőszakom
Önkéntelen szántod hátam: hagyom

Gyönyörködj, ott vagyok szemedben
Csillogva buggyanok ki csendben
Végigfolyok alélt, tüzelő arcodon
És lassan, míg két kezembe fogom

Lágy és nedves redőid közé simulva
Méhed forrásáig a bársony út kinyitva
Engem is elöntenek és birtokba vesznek
Csak várj... oh, érzem, ahogy reszketsz…

Casanova III: találkozás

Egy édes, sóhajtó remegő leánynak
Hívjuk őt most egyszerűen: Zsófiának
Megigéz és elandalít álmodozó hangja
Vajon eltűri-e tőlem, s meddig hagyja

Simogató kezem szép combjára tennem
Csillagot varázsol szemén tekintetem
Úgy indul el szépen, lágyan cirógatva
Pihéit érintve, zsibongva haladva

Feljebb, egyre feljebb, hova nem is szabad
Megtalálva a reszkető gyönyörkutat
Aléltan sikoltja üstökömbe túrva
Akkor majd a nevem... és hogy újra… ÚJRA!

Végállomás

Szögesdrótot pásztáz a reflektor lángja
Nyugtalan szendereg ki-ki a szűk priccsen
Lelkek romját őrzi a rideg kaszárnya
Azokét, akiknek már reménye sincsen

Odakinn a világ, mely nem létezik többé
Szerelmet suttogó, fiatal leányok
Idebenn a csend, mely megmarad örökké
Emlékek ködébe vesző széttört álmok

Hangtalan mozdulnak, ajkakról sem rebben
A szemek beszélnek csak, szólni nem kell már
Megfagy a gondolat is e csúf hidegben
Ajándék-pillantás: ingyen volt, tedd el hát

Végállomásra ért, nem fordul már vissza
A bűnökkel, s könnyekkel megrakott vagon
Áporodott, mocskos, mi egykor volt tiszta
Küzdeni kár, minek? Úgyis egy hajnalon…

Álmodtam...

Álmodtam egy más világot,
Szívem új dalra ébredt,
Arcodon a hajnal játszott
Szemedben csodás fények

Tükrözték a kelő napot.
S az üdén hajtó réten,
Ha rágondolok, ott vagyok,
Amint ölellek éppen,

Majd nevetve, mezítláb’
Elszaladsz, s én utánad,
Míg beérlek a hídnál
Hűs csókra váltva vágyad…

Álmok gyötörnek ismét
Szorongó holnap-bajok
Volt egy napfényes kis rét
Hol van már…, s én hol vagyok?

Most tél metsz fagyott ráncot,
Hajamba dér rak fészket:
Eljártuk rég azt a táncot
Eltemettünk sok emléket

Távol int csak bágyadtan,
Szürkén hunyorgat a nap.
Kőn ülök: elfáradtam.
S ha megyek, csak a híd marad

Casanova II: fegyvereim

Átható, veszélyes, lélekgyújtó szavak
Gyönyörű pillangók, amik egy perc alatt
Varázsos, bódító álomba ringatnak
Kihúzzák a valót alólad, s támadnak

Elhitetnek Téged ezer szép mesével
Amit, ha meggondolnál fontolt józan ésszel
Magad is lepődve parancsolnál álljt
Csakhogy hallgatnod kell az igéző száj’ t

Mely becézve simogat ravasz szavaival
Feltámasztva benned a szédítő vihart
Hogy csókjaimnak sem bírsz többé ellenállni
De ne félj édes kincsem, így jó: nem fog fájni

S van még ezen túl is bőven fegyverem
Elmondani Neked most még alig merem
Lágyan, puhán, hosszan vágyva sikló ajak
Mely beborítja szeretőn combod, s hajad

Hogy reszketve várjad aztán a folytatást
Türelmetlen percekre elnyújtva a hatást
Érintve csak éppen rezgő pelyhed végét
Tüzemmel lehelve hajló tested szépét

Végállomás

Szögesdrótot pásztáz a reflektor lángja
Nyugtalan szendereg ki-ki a szűk priccsen
Lelkek romját őrzi a rideg kaszárnya
Azokét, akiknek már reménye sincsen

Odakinn a világ, mely nem létezik többé
Szerelmet suttogó, fiatal leányok
Idebenn a csend, mely megmarad örökké
Emlékek ködébe vesző széttört álmok

Hangtalan mozdulnak, ajkakról sem rebben
A szemek beszélnek csak, szólni nem kell már
Megfagy a gondolat is e csúf hidegben
Ajándék-pillantás: ingyen volt, tedd el hát

Végállomásra ért, nem fordul már vissza
A bűnökkel, s könnyekkel megrakodott vagon
Áporodott, mocskos, mi egykor volt tiszta
Küzdeni kár, minek? Úgyis egy hajnalon…

Casanova I: ismerkedés

Hízelegtem, mert nagyon tetszel
Ha fejed vállamra hajtod egyszer
Lehunyva várva, s nyitva ajkadat
Ajkam ez a merész, ízes csókot ad

Meglásd arcod pír futja el akkor
S a pilládon csillogó harmattól
Nem látod majd, hogy újra csókol
Mézízű nyelvem nem fogy ki a bókból...

Kardpengék csaptak össze újra

Kardpengék csaptak össze újra,
Újra és ismét és megint
Szikraesőt hányva az útra
Egymásnak feszülve idekint

Bőrig hasítva, s csontig vágva
Belül is ejtve sok súlyos sebet
Vércseppek hullottak lábra
Maszatolva ingujjt, s kezet

Sistergőn törtek fel, kísérve
A fogak közt sziszegő szavak:
Megfizetsz lelkemért égve,
Szemedet kivájják madarak

Jeltelen felejtlek, megöllek
Sírod egy mosoly lesz talán
S a simára hengerelt földet
Aszfalttal öntöm le azután

Nem fogott átok és nem fog
Rajtam hazug jövendölés
Végül majd minden szó elfogy,
S rozsdába fúl a tőr és a kés

Messzi vágyom...

Messzi vágyom, fenyves havasok csendjébe

Hol ajkamra dermedne a fagyos gondolat,
Tisztán őrzött képet retinámra véve
Altatódalt súgna egy távoli vonat

Szikla lenne párnám és időtlen nézném
Mint növöget lassan mennyezetről jégcsap
Nyugton fekve nap nap után, heverészvén
Nem zavarna többé már semmilyen évszak

Messzi vágyom, néma, gondos tengermélybe
Elsüllyedni arcig ölelő iszapba
Hova nem hatol a felső világ fénye
Rábízva magamat a kíváncsi halakra

Betakarna fehér korall-fövenyével
Vigyázna, míg alszom, festve örök álmom
Lüktetőn áramló selymes zöld vizével
Míg az összes rejtett gyöngyöt megtalálom

Messzi vágyom, messzi, egek kék ködébe.
A felhők felett lakó, elhagyott űr-setét
Lenne lelkem végtelen, zárt menedéke
S a csillagok, rajt’ megannyi parány pecsét

Semmi oltalmazna fájó minden ellen
Testetlen lebegve a körülvevő Nincsben,
Míg, ahonnan jöttem, el nem felejtem
Szerelmem és álmom: minden drága kincsem

Az Úr előtt

Bölcs Király vagy, oh, az élet kelyhe Nálad,
Kire pálcáddal sújtasz, bizony, úgy marad!
Engedd, kérlek, nékem hogy elődbe álljak,
Ne rejtsd el most Uram, tőlem arcodat!

Féreg vagyok, látod, bolond lettem, s miért?
Gázolva és törve, ember-szívben dúlva,
Szédülve, s szédítve, hevítve a vért
Semmiért perelve, sohasem tanulva

Előmbe sorozzák ma temérdek vétkem
Vádol a szívem is, hogy csak hallgatok
Nem ítéletedet, kegyelmedet kérem
Angyalbőrbe bújtam, de csak ember vagyok

Tisztességre nevelt két jó szülőm engem
Sokáig a minta: néma szobor voltam
Esküm hű ruháját asszonyért vedlettem
Gyönyört gyűjtögettem, s kincset tékozoltam

Titkos, holdas éjen lányok csókját loptam
Vágtatva sebesen fehér szín’ paripán
Parti füzesek közt bújva andalogtam
Vágy űzött hozzájuk, és szerelmet kívánt

Szomjasra száradott, mohó, beteg ajkam.
Tudod, csalogattak váró, szelíd mélyek,
Érezni akartak és én is akartam
Velük érezni a felszárnyaló szépet

Őriztem, s szítottam meggyújtott tüzeket-
Süttetve tenyerem cirógattak belül-
Őszintén hittem, hogy nem bűn, ha szeretek
De nem bírtam megállni, késő lett, kiderült:

Nem lehet szeretni, csak egyet igazán
A vizsgán elbuktam, óh, most segíts, Uram!
Van Nálad egy mentő kérdés, s válasz talán,
Ne járjam hiába, kétségek közt utam.

Ugye magaddal viszel…?

Csak nézem, ártatlan gombszemekkel, ríva
Falitáblán furcsa, reszkető kéz írta
Ákom-bákom érthetetlen, sok-sok jelet
Sietősen készült, biztosan lehetett

Valami okod, mit buta fejem nem ért
Csak azt tudom, nem vagy itt, s nem tudom: miért…?
Várlak, rózsaszín orrocskám Neked kedves,
Tudom, hiszen csak ha Te érinted, nedves

Ugye, nem vagy távol, megjössz, s hamar látlak?
Kicsi szívem soká nem feszíti bánat?
Ugye visszajössz? nem vagyok nehéz, hogy cipelj,
És ha végleg elmégy, ugye magaddal viszel…?



Ez az 5. ARC plakátkiállítás egyik alkotásához készült, melyen egy kismalac felkönyökölve egy párnán néz a kamerával szembe és mintha vágyna valaki után, aki elment… 
A plakát alján a felirat: "ha elhagysz, veled mehetek?" - önmagáért beszél… 
A képet kellene látni, akkor nem lenne szükség magyarázatra.

Egymásra találva

Mindegy, mi voltál
És mivé lett sok vágyad,
Hallottam: szóltál.

Most szíved kiált,
S az, mi onnan előtör,
Oly régóta várt.

Előttem van, ím:
Mosdatlan, pőrén lüktet,
Tartják karjaim.

Széttört, vagy fagyott?
Van-e, ki gondolt Reá,
Vagy rég elhagyott?:

Lelked nyúlt felém,
Könnyes volt kérő szavad
Vigyázom, ne félj!

Sírj csak, sírj bátran!
A próbát, ím kiálltad
Vak voltam, s látlak.

Veled járom utam...

Veled járom utam, emlék-romok között.
Fészket rakna belém, tüske szúrná megint,
Szívembe halott madár árnya költözött,
Pedig már csak a hamu, mit fejemre hint

Mégis-mégis: főnixemként éled újra
Macskaköves utcás ódon váram terén
Smaragdváros rég beomlott forráskútja
Eltemetett, vérző nap

de járom, hogy kísértem éjjel. visszafordul néha Kanyarog
az ösvény, benőtt utak felé
A gázlámpák ködébe vesző téli séta…
Segíts most! Míg nyugalmam ismét meglelém.

Elébb, tudod, kerestem, s tudod: találtam
Más kertet dúlt égve, s más csillagnak hódolt
Parttalan áramlott zabolátlan vágyam
S nem mondom: hiába, s nem tagadom: jó volt

De Veled járom utam, Te kezedet fogom
Lelkem lángja, látod? Ma már érted lobban
Ujjaim fésűjét a Te hajadba fonom
És ha a múlt mégis visszatér titokban,

S elábrándoz, szédül e gyarló képzelet:
Ha az utcákat emlékezve, egyedül rovom,
Az út végén azért Te hozzád érkezek,
Veled járom utam, és Rólad álmodom.

Rózsaszín játékmalac

Csak nézem, ártatlan gombszemekkel, ríva
Falitáblán furcsa, reszkető kéz írta
Ákom-bákom érthetetlen, sok-sok jelet
Sietősen készült, biztosan lehetett

Valami okod, mit buta fejem nem ért
Csak azt tudom, nem vagy itt, s nem tudom: miért…?
Várlak, rózsaszín orrocskám Neked kedves,
Tudom, hiszen csak ha Te érinted, nedves

Ugye, nem vagy távol, megjössz, s hamar látlak?
Kicsi szívem soká nem feszíti bánat?
Ugye visszajössz?, nem vagyok nehéz, hogy cipelj,
És ha végleg elmégy, ugye magaddal viszel…???

Árnyas erdőn járva...

Egy úton járok a halállal,
Bár fejem felett erdő-illat,
S a boldogan úszó madárdal
Még szép illúzióba ringat

Közelítek felé, s vár reám
Nem jutottam messze, nyomomban
Elkísér hazáig, az árny leszáll
Ha akarom, ha nem, ő ott van

Varjak gyűlnek száraz ágaimra
Leereszkedő fellegekként
Nem is lassít, kivet a körhinta
Koszorúként fonva a repkényt

Beburkolja rothadt lepellel
Erőtlen kiáltó ajakom,
S fogva küzdő karom: szó nem kell,
Élni késő, botorkálj vakon!

Megköté lábam, mint venyigét,
Pillangóm után kapva feledtem
Nem tudok többé varázsigét
Árnyas erdőn járva elvesztettem…

Egy úton járok a halállal

Egy úton járok a halállal,
Bár fejem felett erdő-illat,
S a boldogan úszó madárdal
Még szép illúzióba ringat

Közelítek felé, s vár reám
Nem jutottam messze, nyomomban
Elkísér hazáig, az árny leszáll
Ha akarom, ha nem, ő ott van

Varjak gyűlnek száraz ágaimra
Leereszkedő fellegekként
Nem is lassít, kivet a körhinta
Koszorúként fonva a repkényt

Beburkolja rothadt lepellel
Erőtlen kiáltó ajakom,
S fogva küzdő karom: szó nem kell,
Élni késő, botorkálj vakon!

Megköté lábam, mint venyigét,
Pillangóm után kapva feledtem
Nem tudok többé varázsigét
Árnyas erdőn járva elvesztettem…

Közötted...

Kezemben az arcod:
Lélek-tükröt tartok
Mosolyunk időz

Elmúlt a nyár; szép volt
Ujjaink közt szétfolyt,
Gyönyörű az ősz

Hosszú pillanatra
Ajkadra tapadva
Csókollak, igen

Vörös hullámok közt
Óh, úgy vártam, hogy jössz
Kezem megpihen

Lesiklom ruhádon
Melleiddel játszom
Teltek, gömbölyűk

Simogató vágyak
Meredt ideg-szálat
Megérintő tűk

Elveszem közötted
Magad belém szőtted
Nincsen visszaút

Emlék csak a való
Szembe könnyet csaló
Selymes alagút

Illatod beszívva
Egyre hívva, hívva
Áramlok Beléd

Táncoló vad színek
Megfeszülő ívek…
...Hullámzik e kép

Vándor

Térj be otthonomba, elfáradtál, vándor!
Látod? Itt a parázs békés csöndben izzik,
Sercen rajt’ hasáb, s a tűz Néked világol.
Tölgyasztalon étel gőzölögve, színig.

Eléd jő leányom: fehér blúza villan,
Tiszta vizet ringat az áttetsző kancsó,
Kezében szép tálcán, kristálypohár csillan
Kicsi üvegcsében fűszer, s ha kell, van só…

Nézd meg arcát: kedves, s hogy merít fazékból,
A gyönge húslevesben kövér cseppek úsznak,
Kalácsnak is készít helyet: szőttest széttol,
S ládába rejt hamar, kézzel törve úgy ad,

Angyalnak hihetnéd, kísérő tekinteted
Ottfeledve rajta, nem bánom, hisz oly szép
Később visszatér, most csillapítsd éhedet
Áhítattal megfog – látom- a falon egy kép.

Szoba homályából illó ódon szagok:
Az öreg is ott ül, pipafüstjét érzed
Százéves, szúette hallgatag bútorok
Mesélni kezdenek, ha merően nézed.

Merítsd kanaladat, jó helyen vagy, vándor
Kinn a háznak őre másra csahol most már,
Ágyat vet a szükség pár marék szalmából
Álmod öleljen át, a felejtő, ki ott vár…

Vándor

Térj be otthonomba, elfáradtál, vándor!
Látod? Itt a parázs békés csöndben izzik,
Sercen rajt' hasáb, s a tűz Néked világol.
Tölgyasztalon étel gőzölögve, színig.

Eléd jő leányom: fehér blúza villan,
Tiszta vizet ringat az áttetsző kancsó
Kezében szép tálcán, kristálypohár csillan
Kicsi üvegcsében fűszer, s ha kell, van só…

Nézd meg arcát: kedves, s hogy merít fazékból
A gyönge húslevesben kövér cseppek Kalácsnak
is készít. helyet: szőttest széttol,
S ládába rejt hamar, kézzel törve úgy ad,

Angyalnak hihetnéd, kísérő tekinteted
Ottfeledve rajta, nem bánom, hisz oly szép
Később visszatér, most csillapítsd éhedet
Áhítattal megfog – lám- a falon egy kép

Szoba homályából illó ódon szagok:
Az öreg is ott ül, pipafüstjét érzed
Százéves, szúette hallgatag bútorok
Mesélni kezdenek, ha merően nézed

Merítsd kanaladat, jó helyen vagy, vándor
Kinn a háznak őre másra csahol most már
Ágyat vet a pár szükség marék szalmából
Álmod öleljen át, a felejtő, ki ott vár…

Álomörvény

Súlytalan szavakkal miért ne dobáljak?
Az árnyékfalakra tűnő képzelt vágyat
Halovány barack-illattal radírozzák,
-Csitítva háborgó tenger-lelkem fodrát-

Aranylóan hulló millió hajszálaid.
Bódult elzsibbadás merülő szárnyain
Álomörvényt keltve lassú táncba visznek
Pilláimra hintve nehéz szemű lisztet

Míg ajkadon ringó nektár-cseppet nézem
Homályban ragyogva, melegedet érzem
Zuhanok, óh Hozzád, semmiben lebegve
Kapj el, mielőtt betörve képzeletedbe

Elsodorlak lágyan, gyönge forgószéllel
Megküzdve egy ártalmatlan kis pihével
Omló csókba zárlak aztán, megígérem...
Párnára folyatva bársony-szőke vérem

Súlytalan szavakkal

Súlytalan szavakkal miért ne dobáljak?
Az árnyékfalakra tűnő képzelt vágyat
Halovány barack-illattal radírozzák,
- Csitítva háborgó tenger-lelkem fodrát -

Aranylóan hulló millió hajszálaid.
Bódult elzsibbadás merülő szárnyain
Álomörvényt keltve lassú táncba visznek
Pilláimra hintve nehéz szemű lisztet

Míg ajkadon ringó nektár-cseppet nézem
Homályban ragyogva, melegedet érzem
Zuhanok, óh Hozzád, semmiben lebegve
Kapj el, mielőtt betörve képzeletedbe

Elsodorlak lágyan, gyönge forgószéllel
Megküzdve egy ártalmatlan kis pihével
Omló csókba zárlak aztán, megígérem…
Párnára folyatva bársony-szőke vérem

Szelídítő

Majd emlékezz egyszer a kimondott szókra,
Ha eltemetve látod, mit reméltél óvva
Alább adva ma még gőgös büszkeséged
Méhedben hordva Őt, vajúdva megérted:

Belől van a kincs és napvilágra jő ki,
Aki nem akarja, s rejtegetve őrzi,
Bolond az, tékozol, lopja a holnapot
Elpusztul sodródva, mint magára hagyott

Lélekvesztőt roppant hullámgyűrűk árja
Felsikolt süllyedőn még, de mindhiába
Elnyeli jövendő, hogy partra sem veti
Kacatjaival együtt múlt-sírba temeti

Csak félnél egy kicsit, most az oly jó lenne
Riadtan súgnál egy kérdést a fülembe
Összenézve vélem: mi lesz aztán velünk?
Mert egy napon bizony mindnyájan elmegyünk…

Hívogató

Elszenderedtél hát a meleg késő-őszi napon…
Utoljára mosoly játszott málnaszín ajkadon
Bátran indultál el megvetve halált, s álmokat
Talán felkelhetsz még, de tudtad, lehetsz áldozat,

Lehetsz pillangó, kit gyönge fuvallat elsodor,
Vagy egy hirtelen vihartól megtépázott csokor,
Mely engedelmesen hajtja elmúlásba fejét,
Kiszolgált kút-veder, ki letöltötte idejét…

Álmaid csillagok lettek, mi álmodjuk tovább
Elvitted magaddal messze aranyszín koronád…
…Kérve kérlek, ébredj! Kellenek azok a szavak!
Vagy ha némán is, de jöjj vissza, s mutasd meg magad!

Azt mondták: erős vagy, s a szíved élni akar-bír
Ha hallanád, most biztos elfutná arcodat a pír.
Kelj fel, várunk, legyél velünk, mint azelőtt, megint
Sátrad körül állunk, s hívunk, úgy hiszem, hogy mind


Naics-nak

Haiku beköszöntő

Nemcsak egy forma
Mit pillanat sodorna
Csacskán elébünk:

Képeket rögzít,
S hangulatot időzít
Villantva nékünk

Sok kóbor érzést,
És nyitva hagyva kérdést
Láttatva fog meg.

Papír-sárkányt fest,
Semmiből égre színest
S képzelet old el,

Repítve vággyal,
Illúzió-virággal
Szórva álmaink.

Mert nemcsak forma
Mit pillanat sodorna:
Ezek szárnyaink!

Éj-tenger palástján

Éj-tenger palástján megállva, meztelen
Hívlak szárny-leszegve, némán, szép kedvesem.
Lenn, végtelen mélyben, ékszerként, alattam
Csillámok játszanak bíborszín hajadban.

Látlak, merre jársz: szivárvány-szövedéked
Behálózza lelkem, mint arany a kéket.
Álmodom, emléked ringatja hű karom,
Ölelő mosolyod, jól tudod: akarom.

Visszhangzón hull széttört édes nevetésed,
Mint tükör-termen át szívemre szálló kések,
Fájó szilánkokra hasítva tudatom,
Nevess mégis, nevess: hangod a jutalom.

Nem tartóztathat már az elfelejtett ég,
Fogságodban vagyok, rabul ejtett rég
Szerelmes íriszed fekete bogára:
Hajnalcsillag ékes fénysugaras párja…

Éj-tenger palástján megállva, meztelen
Hívlak szárny-leszegve, némán, szép kedvesem.
Eljövök Tehozzád csendben minden este,
Emlékezni Reád, s mindig eltemetve.

Őszi kert

Künn, verandán már nem cirógat gyönge nap
Szél seprűzve görget zörgő halmokat
Kopogtat, s ajkával fehér deret lehell
Az angyalok bújnak, mindjárt menni kell

Egymáshoz verdesnek izzó szárnyaikkal
Költöznének szívbe, szembe, mint száz szép dal
Egyikükre várok, fürtjén még nyár ragyog
Homlokára írva csodaszép mondatok…

Fénycsíkok közt tűnnek: szálló csillagokként
Est hullik a kertre, s itt maradt rabodként
Felnézek a szürke elválasztó égre
Sálat véve, s ujjaim kulcsolva bögrére

Fázósan kortyolom, megcsípett a hideg
Az üres bögre alján egy cseppje didereg
Aranybarna habja foszlik, szétesik már
Csak illata hívogat, íze elmúlt, mily’ kár

Elmúlt, mint a tegnap, mely soha nem jő vissza
Megbicsaklik hangom, de a rímképlet tiszta
Négysoros, dallamos, el sem tévesztheted
Kacagj tovább, kérlek, ne sírj, ha reszketek

Angyalom, most hívlak, jőjj, mert így nélküled
Karom bénán lóg, fülem zenére süket.
Szállj le az egekből, szárnyalj fel utolszor
Érintsd pennám végét, s csókolj, csókolj, csókolj…!

re: Átokszóra

Lépteid nyomán a fű nem hajt ki többé
És az árnyas emlék szóbokrot nem terem
De a kérdés, amely nem vál immár köddé
Sötét alagútba ért, s a végén gyötrelem!

Földszagú és nyirkos halált lehell ajkad
Ősi legendákat kever egy bőrös szárny
Átkodat kimondtad, hát nehogy viszont halljad
Napvilágnál látsszon a gyűlölködő száj

Szerethet-e vajon, ki gonosz szókkal illet
S keserű csalódást elfedez ítélet ?
Koporsóba téve jót, rosszat és mindent,
Mi egykor miénk volt. A halottá lett élet,

Lehullott levél, mely mérgezve a fától
Sáros avarrá lesz, talán termőfölddé...
Egyszer elszakadva e gyűlöletes mától
Elcsillapszik szíved, és merengő csönddé,

Halk könnyekké válik, szelíd koszorúján;
Eltemetett álmok sírhalmára rózsa,
S kerül gyertyaszál is elkísérve útján
Emlékezni fogsz majd az utolsó szóra

Várlak...

Feldúlnak kétségek, még érzed: nem tudod

Elhagyni a várost, nehéz súly, vonszolod
Hordozod a múltad, mint hegedt, mély sebet
Látom vívódásod, s kíváncsi gyermeked,

Amint elindul most, tovább visz egy álmot
Neki könnyebb lesz tán, s vele megpróbálod
Lábad itt megvetni új életet kezdve
Romló bérházak közt, szülőföldtől messze

Jőjj, ne félj e várost birtokodba venni
A falak hűvösek még, de úgy fognak szeretni
Nem szeretett már rég bizony mondom senki
Ahogy megölelve két karomban lenni

Megleled nyugalmad, s a mosolyt szemedben
Bízom benne nagyon, hogy azt én lelem meg
Hevünknek hullámát borítva a télre
Várlak, kedves párom, holnap itt vagy végre!



Emlékszel? mielőtt megérkeztél...

Oly ismerős ez...

Oly ismerős ez...
Szerelem-völgybéli dal
Ágak közt szálldos

Zakatol az agy,
A szív húrja megszakad,
S alant egy város:

Szépen kerített,
Mosolyban fürdik földje,
De kertje zárva

Csicsergő lombok
Közé fészkelt az élet,
S fáin madárka.

A domb lankáján
Kastély áll, lakatlanul
Zár van rajt’, s retesz

Simogató szél
Hoz csak néha híreket
Oly ismerős ez...

Hétköznap-áradás

Ez is folyó, bizony, sűrű iszapja fojt
Vergődve túlélni: megmondom, nehéz lesz,
Bár tudnád megállni, hogy fölé ne hajolj!
Csak nyugodtnak lenned: az győztessé tesz-
Néha.

Hétköznapok jönnek, álom-oltogatók
Szítsad még a lángod, hogy megőrizd fényét
Takargasd be gyöngéd, vannak ott takarók
Ne engedd, óh fiam, veszni lelked szépét-
Semmiképp!

Ne hallgass szavamra, élj bátran a mának
Fejest az örvénybe, ahogy a nagyoktól
A nézőtérről fújjolva-füttyölve láttad
De ne feledd: azért könnyebb kispadokról-
Bekiabálni

Tiéd a pálya, fuss! Gyerünk, tiporj gyepet,
Rózsát, gazt, ki bánja? Nincs ott szem, hogy lássa
Az idő majd növeszt, láthatsz még eleget
Hacsak előbb sírját maga meg nem ássa-
Büszkeséged

Emlékezz, én szóltam, mert lerántanak, és…
(Elébb vagy utóbb, megérted, bármi meglehet)
Véreddel fröcsköli magát egy szürke kés.
…Most hallgass, míg a csend napja nem temet-
Elhagyottként

Már nem vagyok Néked...

Már nem vagyok Néked erős fatörzsed,
Ki lombjának sűrű, elrejtő ölében
Vigyázza lépted, s vágyakozva zörget
Ablakodon, mikor csönd lesz, sötétben.

S ha elmorzsolsz egy száraz rózsaszirmot:
Nem számít, hogy szabad volt-e vagy tiltott
Egyedül veted be hűvös éji társad,
Elkísér a hangom: zizgő hársfa-bánat

Már nem vagyok Néked dalos madárka
Kire árnyékolt szemmel udvarodon állva
Feltekinthetnél a vadcseresznye fára
Hosszan szóló hangját epekedve várva,

Csalogatva ízzel, puha kenyérbéllel,
Kiáltva is utána, nem gondolva széllel,
Hogy kérleld énekelni, szívedre felelni..
Álmában rikolt csak, nem fog már szeretni

Már nem vagyok Néked kis gyöngyvirágod
Elhervadt füvek közt meghalt testem, látod?
Illatom szétterült páraként a mezőn,
S reáhull majd reggel, siratva, könnyezőn.

Úgy találjanak meg gondoskodó kezek
És őrizzen csendben az emlékezet
Jöjjön más nap, fényes, borongva vigadó,
Ültess új virágot, míg temet a szó…

Meztelen vágyaink...

Meztelen vágyaink rohannak
Sóhaj'ink hangtalan szakadnak,
Pillantásunk végleg összeköt
Hagyni, hogy szavaimban fürödj:
Édesen csorduló pillanat
Hallgatom elfúló hangodat…

Tovább még! Ízlelgesd, kedvesem
Tartóztatnálak még, de Te sem
Bírsz várni, közelítlek lassan,
Nehéz, hogy érzem, s ne mutassam
Összeomlanék már szótlan
Raboddá válva forró csókban

Hosszan ölelkezve Tevéled
Szeretlek drága kincsem, érzed?
Szerelem illatú a sátrad
Reám borul éjed: kívánlak
Érinteni csak, csak egy kicsit
Hűteni homlokom, úgy hevít

Lehemtől rezdül pihés karod
Nem kérdezlek, tudom: akarod
Ott van szemedben az ígéret
És mégis: eléd állok, s kérlek
Halld utoljára józan szavam,
Aztán részegen és boldogan…!


M :)

Rád gondolok…

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
Igazság bömbölő hangjain szólva
Megmutatva, hogy lám: ki itt az úr!

Tavasszal vetettem fűzfa-ágyad
Gyertyák gyúltak szép párnád felett
Ha tudtad volna, hogy már úgy vártak
Biztosan ellen állsz, s nem engeded

Rávillantva okos, csillagos szemed
Elküldted volna: korán jöttél értem!
Nincs játszó társad? Mondd, miért teszed?
Csöpp vagyok még, látod? alig éltem!

Megfogta kis kezed, s rútul elrabolt
Nem kérdezett, nem várt, átlépett Veled
Hajnali órán, hogy hangod felsikolt,
Még ma is hallom: sírva: NEM MEGYEK!

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
S emlékünk lettél, fájón dobolva
Néhány csepp könnyben, mi padlóra hull.

Tavaszváró

Jöhetnek metsző, fagyos, novemberi szelek,
Utadra rendeltettem, hogy elkísérjelek.
Tenálad húzódtam meg, vállam tartja vállad,
Kedvesem, ezt kerested, s nálam megtaláltad.

Április messze még és előttünk sok holnap,
Ne kérdezd, ha fáj is, ha nem látsz is, hogy: hol vagy?
Arcod heve lepel: elolt emlék tüzeket,
Kezed, ím megfogtam, s a jövő válaszol Neked.

Eltemetve

Nehéz a szó, csend motoz, kapargatva neszel,
Poros, szuvas padláshomályban láda moccan
Lomha könyvhalmok foglyaként nem eresztve el.
Küszköd, félelmekkel viaskod’ a sarokban.

Nyögné, hogy rátaláljon egy hálás jóbarát,
De csak legyek dönögnek a hullán rajokban
Elnyomva a sorkezdő nagy „ A” betű sóhaját,
Míg alul a föld-padlón sáros csizma dobban.

Még reménye él dőrén: a szöszke kisfiúcska
Csengettyűs-szép hangját már hallja négy öt-éve
Érzi, Ő az! Amint kiált az udvarra futva
Hogy szabadságát egyszer visszakapja végre

Nem kellesz, múlnod kell –így suhognak az árnyak
S az éveket tartani már napról napra gyengül,
Titokká lesz kincse és lapjai szétmállnak
Hogyha erre gondol, fájdalma jobban meggyűl’

Versfolyam - Mert a láncait rázó...

Mert a láncait rázó légiós bolond:
Ím szabad!
Ott térdepel ura előtt,
Könnye most sokaknak lesz gyümölcs
Még szédül, de szemében élő tűz ragyog
S hiába vettek birtokba testet
A démonok lettek rabok

Folyj, hát tovább élet folyója,
Nem szép és tiszta mindig az a dal
De hova behatol, új reményeket hoz
És kiseperve házat díszít éke
Vize, mint friss harmatcsepp gyöngye
Ha kortyolod, szeretettel égve

Szomjad oltva fedez...

Kölyökkiáltó

Hol vagy, miért bujkálsz?, ez otthonod!
Ha az utcákat magányosan, sírva rovod
S betakarózol halott-nyirkos levelekkel
Oly mélyre magadban úgyse temethetsz el

Ordítok utánad, ha le is megy a nap
Keres hiába is: a kölyköd, kölyköd marad
Mama, nem mehetsz el, így szótlanul
Kicsiny vagyok még én, majd kitől tanul

S csínytevéseit majd kivel próbálja meg
A nedves orrokat összedörgölő szeretet
Sikoltok, mert fázom, s nem rejtezhetem
Rozsdás bundád melege: óh, úgy kell nekem!

Szabadság- avagy Matyi lúdjai

Hegygerincnek csúcsán, ott emeld fel lábod!
Széles utcán járva hiába próbálod,
Nem járdáról lépve lehet megtanulni.
Szédülve lenézni, s vitorlázva hullni,

Rádőlve a szélre széttárt két-karoddal:
Nincs visszaút, tudod, s feltörő daloddal
Megreszkettetheted az alvó, szürke várost
Indulj, kelj fel! Hagyd itt azt a puha vánkost

Legyél ma az őrült Te – csak gondolatban!-
Fürdesd meg a Napot csillámló habokban
Állíts fejre tornyot, akassz le csillagot,
És mosolyogj, ha hallod: „mily kicsinyke vagyok”

Álmodd még az álmod, ne ébredj, kislegény!
Pálcád suhogtassad, és most ne légy szerény
Húzd deresre urad, hadd bömböljön váltig
Mindent szabad annak, ki szavakkal játszik

Karc

 - Milyen szép!

- "Te is! Mosakodtam, látod?"
Innom adsz…
Együtt leszünk, Óh, úgy szeretem a gyertyafényt!
Mosoly -vissza mosolygok, ajkamon táncol minden cseppje
Összegyűjtöm az aranysárga sugarakat Neked!, ma is!
Áttetszően, kristálytisztán, elegáns nyakam...
- … egy karc!
- "Óh, nem az! Pillantásra gyöngéd ívem..."
- ... letört üvegszél!
-"Miért?... Miért szorítasz úgy?
Bársonyos muskotályom
Meglódulva borfolttá terül,
- "Ne bánts, … a hátam!"
Elengedsz, mámorító zuhanás, behunyt szem,
Lesikló árnyak… a puritán üvegasztal alulnézetben,
Majd a foltos-eres tükörmárvány egészen közelről...
Széteső, lassan, múló tudatba csörömpölő ezer gyöngy,
Mind-mind ragyog, fenséges fényem hunyó morzsái.
Még nem is fáj, vagy már… ez az esztelen szétszóródás,
Messze úszó szilánkok, hasadó vég, megszakadó szív, amikor betör
És felüvöltve szűnik, belefúl a csendbe a halálrobaj...

2004. 10. 10.

Matyi lúdjai

Hegygerincnek csúcsán, ott emeld fel lábod!
Széles utcán járva hiába próbálod,
Nem járdáról lépve lehet megtanulni.
Szédülve lenézni, s vitorlázva hullni,

Rádőlve a szélre széttárt két-karoddal:
Nincs visszaút, tudod, s feltörő daloddal
Megreszkettetheted az alvó, szürke várost
Indulj, kelj fel! Hagyd itt azt a puha vánkost

Legyél ma az őrült Te – csak gondolatban!-
Fürdesd meg a Napot csillámló habokban
Állíts fejre tornyot, akassz le csillagot,
És mosolyogj, ha hallod: „ mily kicsinyke vagyok”

Álmodd még az álmod, ne ébredj, kislegény!
Pálcád suhogtassad, és most ne légy szerény
Húzd deresre urad, hadd bömböljön váltig
Mindent szabad annak, ki szavakkal játszik.

Ma

Ma együtt számoltuk meg szerelmünk csillagát
Örömünk végtelen, felhőtlen kék egén
Ma elhittük, hogy lehet, ami egykor „talán”
Volt felajzott lelkünk éber éjjelén

Ma boldogan hajtottuk egymás vállára fejünk
Eggyé szőve végre álmodott világunk
Rózsaszínre festve hétköznap-tengerünk
S lehunyt szemünkkel is mindent oly jól láttunk

Ma nem volt miért sírnunk, könnyünk pergett mégis
Arcunk lágy viaszán emlék-patakokként.
Szótlan tűrtük áradó szívünk, Te is én is,
S szabadon futottunk látók közt vakokként

Bolyongva

Elindultam megkeresni barna-kék szemed
Tapogatva a sötétben ráncos-szép kezed
Alaktalan mosolyodra emlékszem még jól
Mely a Háló szövedékén csalfán áthatolt

Tarka lepkeként libegve, hadd higyjék, céltalan
Talán bíztál remélve: eljön, kinek célja van
A várt boldogság egyre késett, szomjad nem csitult
Távolt kémlelted őrizve, míg a nyár őszbe hullt

Megszoktad, mit elődbe tettek, hangtalanul sírva
Elfogadtad, hogy a sorsod könyve így lett megírva
És évek teltek el hiába, reményed megfakult
Jövőd leláncolva várta, hogy felfakadjon a múlt

De lám a mégis sziklájára egy napon kiléptél
A háborgó, konok vízzel bátran szembenéztél
Leülve, s a hajdani nyarat átélve újra
Fodrozódó tajtékait sokáig bámulva

S a változatlan horizonton ím, egy picinyke pont
Haladva ég és víz között lélekvesztőn bolyong
Játékszere a roppant térnek az elemek színpadán
Még bizonytalan további útja, de a talán már talán

Te már észrevetted a vitorlást, ki legyőzve a vihart
Sós széllel dacolva, mind jobban feléd tart
Vajon eljön-e a perc, hol a képzelet való partot ér
Kérdések közt hánykolódva a hajó is nyugodni tér?

Hidak III. - Magányosság

Úgy-úgy: visz az árvíz megállíthatatlan
Csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban
Habjai reszketnek a parti füzes alatt
Elvitte a stéget, csak a cölöp maradt

A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt
Meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt
Feltűrve traverzét vigyázza az utat
Oldalt is szemlélve jármű után kutat

Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol
Estébe fordul és lenyugszik valahol
Átadja a helyét hideg csillagoknak
"Hova lettél társam, melengető Nap?"

Minden este kérdi, de csak hunyorgatnak
Reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak
Álomba merül hát titkos fény-játékán
S a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány

Versfolyam - Úgy-úgy visz...

Úgy-úgy visz az árvíz megállíthatatlan
Csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban
Habjai reszketnek a parti füzes alatt
Elvitte a stéget, csak a cölöp maradt

A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt
Meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt
Feltűrve traverzét vigyázza az utat
Oldalt is szemlélve jármű után kutat

Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol
Estébe fordul és lenyugszik valahol
Átadja a helyét hideg csillagoknak
"Hova lettél társam, melengető nap?"

Minden este kérdi, de csak hunyorgatnak
Reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak
Álomba merül hát titkos fény-játékán
s a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány

Víz mellett

Mély volt a gödör, és mászni rest a rossz
Lefelé indult hát, keresni a gonoszt
Magas volt az ég, és messze szárnyaló
Megoldásnak tetszett tükrében a bányató

Két lépés annak is, ki mondja: úszni tud
Felhevült testéért néma sírba jut
Nincs kérdés, nincs válasz, csak fuldokló remény
Buborékok jönnek, s lehúz már a mély

De jó, hogy…

Tékozló éjszakák, szikkadó hajnalok
Hány fáradt és gyűrött arcon viszont látlak…
Ember-ivó kocsmák, savanyú, rossz borok
Megannyi kiáltó bűzös néma párlat

Motyogásba fúló harsány kedvű nóta
Hunyorogva újabb cigarettára gyújt
S hiába kérdenéd, nem tudja mióta
Mindig részeg és sír, és hányva jő a múlt

Csak fekszem közöttük, utca mocska ölel
Ágyékomon nyirkos meleg árad széjjel
Néha egy borotvált, friss arc hajol közel
Undorral szagolva nemtörődöm-képpel

De jó, hogy az álmok is tévednek néha
S nem eszmél azonnal a felhős gondolat
Számban keserű ízt édesítő léha-
Tegnap még zamatos-, bomló gyümölcs rohad

Versfolyam - Köpenyet terítek...

Köpenyet terítek sebesült lábadhoz
Ha ragasztó kell, hozok törött szárnyadhoz
Hányszor, de hányszor megmart már az üres
Fejemet rázva nem tudtam, hogy mi lesz

Megállt fenn a tenger, sója szomjan hagyott
Messze volt, kezemmel nem értem el csillagot
Elhagytál remény, s szemem pusztába nézett
Igába fáradtam, hogy már nem is vérzett

Csak tétlen sodródott az idő folyamán
Egykedvű partjain nem hajtott csak csalán
Lélek-csónakom kifosztva hánykolódott
Óh, mennyire tehetetlen és csalódott

Fényvesztett emberré buktam a mennyekből
Karom úgy emelném: repülni, egyszer föl!
Mert itt vagyok, s megadnék mindent, csak szárnyam
Az eget hasíthassa, s hogy újra vágyjam...

(SAT-nak, 2004. 08.22.)

Te vagy...!

Te vagy...!
Ha bánat messze földre hajt,
És lábam elveszít talajt,
Te vagy, ki visszahoz...

Te vagy...!
Álmom földjén az a jel
Melyre, ha reggel eljő, kel
Te vagy, édesem...

Te vagy...!
Kinek szól szerelmes dal
És jöhet bármilyen vihar
Te vagy, s leszel nekem...

Álmodom…

Álmodom, Róla…
Messzi éveket
Kerget homlokránc
Tél volt,… tévedek?

Csendesült mosoly
Játszott az ajkán
Oly sejtelmesen.
Tűnődtem Tanján

Nem bátortalan,
Egyszerű lány ma;
Néva városa
Magába zárta

Termek hűs köve
Léptén visszhangoz
Mégis szomorú
Várja, hátha hoz

Valamit Neki
De csak titokban:
(Nem illik ilyet)
Hangosan dobban

Szíve, s könnye hull
Egy levél jönne
Szó, vigasztaló,
Vajh’ hová öntse

Érzése árad
Hogy majd meghasad
Hiába citált
Csitító szavak

Már nem használnak:
Leomlott a vár
Szél cibál zászlót
S viharban a táj…

Egyszer majd...

Álmodom, Róla…
Messzi éveket
Kerget homlokránc
Tél volt,..tévedek?

Csendesült mosoly
Játszott az ajkán
Oly sejtelmesen.
Tűnődtem Tanján

Nem bátortalan,
Egyszerű lány ma;
Néva városa
Magába zárta

Termek hűs köve
Léptén visszhangoz,
Mégis szomorú
Várja, hátha hoz

Valamit Neki
De csak titokban:
(Nem illik ilyet)
Hangosan dobban

Szíve, s könnye hull
Egy levél jönne
Szó, vigasztaló,
Vajh’ hová öntse

Érzése árad
Hogy majd meghasad
Hiába citált
Csitító szavak

Már nem használnak:
Leomlott a vár
Szél cibál zászlót
S viharban a táj…

Anyegin válasza

Ne sírjon, kedves, érző Larin-lányka!
Nékem, míg élek, már Tatjana marad,
Kit őriz könnyeknek fagyott gyöngyű árja,
Ahogy a sok elmúlt, de csodás pillanat…

Ezerszer újraéltem téli napjaink,
S korán gyászba fordult, elvetélt búcsúnk,
Mikor vágyaim meghaltak, s partra vitt.
Reménytelenül, de célra törve úsztunk

Sorsunknak eljövő ár-apálya ellen.
Hogy ragyogott minden a zöld víztükörben
Holdfényes, gyönyörű-kegyetlen éjen!
Bocsátva csók nélkül, utoljára, törten…

Első volt Ön végig, ma már nem egyetlen:
Betömni vágytam a lélek-vágta sebét,
Feledni akartam, s nem tudtam, egyet nem:
A két, szűzen szép, sejtelmes szemét.

Talán nem is ő az, ez egy más Jevgenyij,
Ki ma felnéz Önre - lehetne vigaszom -
Talán szívének egyszer ismét versben ír,
S tavasza élteti majd hervadt tavaszom

versfolyam 4.

… hiszen, ha mi elmúlt, eltemetkezhetne,

Hogyha minden bánat hullámsírba veszne,
S csendesen sodorna parttalan a folyó,
Felszínén lebegni: az volna a jó!

Feledve, s nevetve, kibontva lányhajat,
Nézni, amint parton kacagva elszalad,
Felhőket kémlelni nap ellen, magasból,
Hallgatni a távolt, honnét halk harang szól…

Feküdni a fűben, szájban szalmaszállal,
Vércse röptén függve, ahogy tova szárnyal,
Nem gondolni vissza, csak a szebb jövőre
Mily bolond az ember, ha elhagyja őre.

Versfolyam - Hiszen, ha mi elmúlt...

Hiszen, ha mi elmúlt, eltemetkezhetne
Hogyha minden bánat hullámsírba veszne
S csendesen sodorna parttalan a folyó
Felszínén lebegni: az volna a jó

Feledve, s nevetve, kibontva lányhajat
Nézni, amint a parton kacagva szalad
Felhőket kémlelni nap ellen, magasból
Hallgatni a távolt, honnét halk harang szól

Feküdni a fűben szájban szalma szállal
Vércse röptén függve, ahogy tova szárnyal
Nem gondolni vissza, csak a szebb jövőre
Mily bolond az ember, ha elhagyja őre

versfolyam 3.

Csak állt, messze nézőn…

A parton, s végtelenné lőn.
Áradást vélt a szikkadt
Mederben, hol együtt ittak

Egykor szomjas vadak
Zsákmányukkal, s madarak
Köröztek az égben
Egy jelre, a végre készen.

Emlékek tolultak, törve
Talán akkor lábadt könnybe,
Vagy később, ki tudja?
Nem vitt tovább útja

Nézte, nézte a víz fodrát
Mely csak csalfa homokhát
Volt. Múlt. Emlékként pergő,
Élete egén tovaszálló felhő…

Versfolyam - Csak állt...

Csak állt, messze nézőn…
A parton, s végtelenné lőn…
Áradást vélt a szikkadt
Mederben, hol együtt ittak

Egykor szomjas vadak
Zsákmányukkal, s madarak
Köröztek az égben
Egy jelre, a végre készen.

Emlékek tolultak, törve
Talán akkor lábadt könnybe
Vagy később, ki tudja?
Nem vitt tovább útja

Nézte, nézte a víz fodrát
Mely csak csalfa homokhát,
Volt. Múlt. Emlékként pergő,
Élete egén tovaszálló felhő

Versfolyam - A folyó örök...

A folyó örök, vize visszatér
Ha úgy látszik is: elapadt
Vagy jeget csalt tetejére tél
Egy csöppnyi azért marad

Mindig benne, vagy ha más nem
Emlékezve hűvös illatára
Reátekint két fáradt, párás szem
Egy vándor a parton állva...

Csak szavak...

Csak szavak, óh, szavak:
Elmondják, hogy ki vagy,
Hazug csók, hazug szók,
Nyílvesszők, utolsók...

Miért, mondd, miért kell
Eltépni a fátylat?
A percek, elkísértek:
Nem mondtad, hogy fájnak

Benned élt, nem ereszt
Valakire várva…
Egyszer volt, S már nem lesz
Hol nem volt bogárka

Csak szavak, óh, szavak:
Szivárvány álmokat
Igazán és szépre
Ők festik az égre

Elbújhatsz előlük
Nem kell, hogy higgy nekik
Szíved szabad tőlük
S repülni engedik

Ha vadásznak Reád,
Csak őrködj felettük
De sebeznek, vigyázz!
Mert ők élő betűk.

Tűnődöm

Elnézem, tűnődöm, hogy a holnapok,
S a boldog szerelem, amit kapok
Egymást ölelik várva-vágyva
Elborít hangod, és hajad sátra

Meleg takaróként hull rám, illatos,
Elveszek Benned, s csókod visszahoz
Meztelen tapad gyöngyöző bőrünk
Eggyé válva dombjaink és völgyünk

Csillagod ragyog álmos fejem felett
Simogatsz és csókolsz, kettőnk helyett
Őrződ lángunk, virrasztó szívedben
Álmom, mint csónak ring vizedben.

Táncra, bábjaim!

Táncra, bábjaim!
Múltat idéz esztelen
Megannyi emlék:

Sikoltó alkony
A kedves pillantással
Most szépen megfér

Játsszuk hát, amit
Játszani nem lehetett
Csak könnyel szőni

Álmok! Jöjjetek!
Felszínre, süllyedt idő!
Szívbe tépjetek

Szerelmeimre!
Áldomásom megigyam:
Sok gyönyörű nő...

Húzz tust zenekar!
Hisz mind halott: megöltem
S most rám jő a vég

Mi lesz, ha...?

"Mi lesz..ha megszámoltuk az összes csillagot?
Mi lesz..ha már nem minden napunk ragyog?
Mi lesz..ha tüzes szerelmünk már nem lángol?
Mi lesz..ha már nem adunk csókot naponta százszor?
Mi lesz..ha már úgy érzem nem fogod a kezem?
Mi lesz..ha csöndes patakká szelídül a vad szerelem? "

Mi lesz, ha véget érnek öröknek hitt álmok
Egy reggel csak összegyűrt lepedőt találok?
Mi lesz, ha csókod ízét egyszer elfelejtem
És bozontos üstököm nem lesz hova rejt’nem?

Mi lesz, ha az este nem Veled takar be
Ha egyedül fordulok a falhoz sírva be?
Mi lesz, ha szép mosolyod többé sose látom
S nem enyhül hiányod, hiába úgy vágyom?

Mi lesz, ha mindent rideg valóság mos le
S nem ölel se lágyan, se hívón egy karod se?
Mi lesz, ha elengeded gyámoltalan kezem
Elmész és itt hagyod a kérdéseket nekem?

Szavak nélkül tudlak…

Szavak nélkül tudlak,
Elrejtem bánatod,
És semmibe futnak
Útjaink, láthatod.

Kincsed szélbe szórtam,
Porrá lett szerelmünk.
Ó, mily bolond voltam,
Távolodunk, megyünk.

Egy szót csak, kedvesem-
Könnyek fojtogatnak-
De nem szólsz már Te sem:
A hangok maradnak

Szétgurult emléknek
Úgy, mint fűzött gyöngysor.
A napok tovább lépnek,
Lekerül, mi fönt volt.

Kezem megáll talán,
S elbabrál, álmodom…
Egy eltört mozdulatnál,
Mellyel kezed fogom,

S simítom a hajad:
Szemed tisztán néz rám,
Újra hallom szavad
Lehunyt szemmel, némán…

Vágyom

Vágyom illatod, mely hangod selymén száll

Vágyom lépted is, mely vágyam nyomán jár
Vágyom kebled is, mely gömbölydeden ring
Vágyom két szemed, mely reám tekint

Vágyom arcod hevét csillapítani
Vágyom ajkad megint csókra tanítani
Vágyom szavad ízét, mely csodálatos
Vágyom ujjad tízét, összezárni most

Emlék-titkok

Dolgozik az idő, láthatatlan keze
Parány öltésekkel, féltőn varrja be
Szövőszékén a múlt tűnő selyme hull,
Emlékekké foszló darabjait alul

Összetűzi lágyan, hogyha érte jő
Kíváncsi tündérlábakon a jövő,
Szót hintsen ámult, csacsogó bájára,
S első cseppként pottyanjon ruhájára

Felnőtt könnye magját elvetve titkon,
Melyet még nem láthatott, mikor itthon
Anyácska köténye sarkával törölte,
S szeméből a bánat csalogatta csöndbe’

Egy régi édes dallam hangját hallva.
De ez a kis tündér hallani akarja
Kettőnk helyett mindent követelve tudni,
És előle többé nem lehet eldugni...

Nyugalmam nem lelem...

Nyugalmam nem lelem, látod?
Megint egy gyűrött boríték…
Hátoldalán, ha találok
Egy helyet, rákaparni még,

Nem restellném azt a percet
Örök hitszegésből ébredőt,
Mikor megnyerném a kegyelmet
Csak reményem adjon még erőt!

Nem érted, miért hajszoltam,
Nem ismersz, óh, kedves idegen,
A szerelmet oly tébolyultan,
Mire kellett a kín nekem.

Mért’ sebeztem, s sebesültem
Száz édesen súgott szón át
Elsiratva, kimerülten
Várva egy hajnali órát.

Nyugalmam keresem tovább,
Csak a lapok fogynak egyre,
S hajt-hajt felé a szomjú vágy,
Csak ne jöjjön még az este…

életcirkusz

Hogy üvölt a vén porondmester,
Bohócok sírásán túl is hallik
Üss hátára bélyeget:ki gengszter,
Ne jusson ki élve innen addig!

Még a közönség a pénzéért fúj,
Ez lesz ám az igazi jó produkció!
Habár ócskán, elcsépelve zúg
Függöny mögül azért belérúgni jó

Nézzétek, csak üres lett a színpad!
Bohóc gengszterrel tömegbe vegyül,
Mely máshová tolong, és itt hagy:
Törölve a könnyük, s arcuk felderül

Hogyan legyen tovább?

Hogyan legyen tovább? Álmaink ledőlve
Mohos törzseikre korhad már az idő
Ó, hogy hittük: csillag-koronájuk körbe
Áttör jövő felé, mint örömhír-vivő

Egyszer volt: ágaink kapaszkodva nyúltak
Fényt ivott hajlékony, fiatal, szűz lelkünk
S ha felettünk a napok mégis beborultak
Susogva a szép holnapról énekeltünk

Állva éltünk büszkén, favágót nevetve
Delelőre árnyas lombot érlelt törzsünk
Úgy terveztük állva halunk, s nem levetve
Kell a földön még zöld ágainkat törnünk

Odvas, szürke bélünk rágva széjjelhordták
Kérgünket egy szelíd mókus család lakja
Most már békén fekszünk, álmunk messze szórták
Testünk új létre kél: gomba fonalakra...

Arcodra írtak...

Arcodra írtak csendes évek
Mély jeleket hordozol belül
Hová tűntek a sejtelmes fények?
Pilládra néma árnyék vetül...

Kosárba szedett érett gyümölcs:
Asszony öled és a buja vágy
Találkát adott együgyűnek bölcs
Éhesen ment mégis tovább

Két-szívünket az éj egybe
Percekre forraszthatta össze
És bőrt karmolón szeretkezve
Kiáltón lángolt a vágy közte

Szép szemeid szarkalábak járják
A meggyúlt tűz elcsendesült
Szomjú ajkaid hiába várják
Csicsergő madarad végleg elrepült

Szeress, szeress...

Szeress, szeress, álmodj legalább
Dalold, dalold bátran, a kinn rekedtek dalát
Túlélni a fájó nehéz perceket
Egyedül gyötrelem, óh nem is lehet

Szeress, szeress, ölelj legalább
Simogass hangoddal, gyere, gyere hát
Most még szorít, de ha féltőn Reád nézek
Ajkamon meglátod a cseppenő mézet

Szeress, szeress, vagy gyűlölj legalább
És ellépve menj mellettem tovább
Ne szégyelld a csókot, hogy titokban adtad
Egy hangja sem szólt hiába dalodnak

Szeress, szeress, hisz szeretni kell
Mint csecsszopó ajkán tejben fürdő mell
Lágyan, telten, ringva férfiat is nyugtat
Mit míg reggel ébred, soha meg nem unhat

Szeress, szeress, és ha vétkezni kell
Ne gondolj holnapra, egy szóval felelj
Rejtsd el fürtjeimben szárnyas könnyeid
Hidd, hogy együtt húzva, könnyűk terheid

Szeress, szeress, egyszer temetni kell
Álmot, kedvest, a fényt, úgyis sír nyel el
Mire vársz még? Hazudj! Mert az életért
Kevés lesz az igaz, hogyha véget ér…

Elbúcsúzó

Az a lány ott vár még a pesti-dunaparton
Hangját, a halkulót, a hullámokkal hallom
Megtört fényt szemében hűs szívembe zárja
Az elmúlás könnyű, halottszürke fátyla

Elsodornak véle az Érte hullott könnyek
Letörölném, de hiába: újra-újra jönnek
Szerettem Őt, messze van, elérhetetlen
És úgy érzem, nem lesz soha többé velem

Törékeny kezét most magáéba hajtja
Szerelmét az őszi szél fájón dúdolja
Míg a parton tűnődve egyre túlra néz
Szeretném, ha tudná, hogy vállán az a kéz

Együtt reszket Véle, s túl az álmokon
Reá hullott csókom újra álmodom
Ha őze felém fordul, s rajtam megpihen
Tiszta mosolyát nem felejtem, azt hiszem…

Az a lány ott vár még a pesti-dunaparton
Hangját, a halkulót, a hullámokkal hallom
Alakját lassanként köd takarja el
És egy hullám némán a szürke partra ver...

Mit is mondhatnék?

Mit is mondhatnék a legszebb,
Szerelmesen súgott vallomásra?
Kevés az, hogy: nagyon tetszett,
Eztán vonatunk minden állomásra

Fusson be együtt, s úgy pihegjük
Egymásnak: Veled akarom tovább,
Hisz teljes, s végleges szerelmünk,
És repít Hozzád szüntelen a vágy:

Csillagom légy éjjel, őrizz reggelig,
Napomként süss mindig lelkem egén
Míg a napok, órák, percek engedik,
Legyél gyöngyvirágom, és szememben fény...

Mit is mondhatnék? Hisz tisztább
Szavad az áttetsző patakvíznél,
Csobogó, hűs kincsét ajkim’ isszák
S oly fáradt tagomnak, mint a friss szél,

Mely fodrozva hajam, simogatón ölel.
Szemhéjamra csókolja üde tavaszát,
Bódítón hozva a méz illatát közel,
Ha nyitom, puhán harapdálva szám

Lusta nyelvemmel játsz’, s kőröz izgatón
Hogy álmodni sem merek többet…
De tested fölém hajlik, beléremeg valóm,
S mosolyom mosolyodban fürödhet

Mit is mondhatnék? – elfogytak
A szavak árnyékokká lettek,
Amint forró tenyeredbe fogtad,
S testem elpihent melletted

Csendben nyújtózva mormoló
Örökkévaló csillagfényedet
Szeretet-paplanba burkoló
Elveszett-megtalált éveket

Birtokba véve számlálgatnom
S félkönyéken eltűnődve nézni:
Íme, közelemben itt van az az asszony,
Kivel eztán mindig együtt fogok élni

Lapszélre

Én egy szegény megtaposott szív vagyok.

Ígéret van bennem és talán gyalázat,
Viszonoztam a reám szabott vágyat,
S nem mondtam, óh sosem, hogy nem akarok,

Habár tudtam jól: ez csak afféle léha,
Mindenkit kiszolgáló púpos teve,
Jó, jó, ha kell, a szerelem mestere,
De lenne megbízható szerető is néha

Legalább,… s kizárólag engem taposna,
Mert, mint konszolidált férjes asszony,
Én hűségesen, csakis őt választom.
Igaz, aki a gatyákat, s az edényeket mossa,

-Otthon e titok azért kevéssé publikus -
Az is én vagyok, s ha kell, takaros feleség,
De kis tevémnek legyen az is elég,
Ha előtte kivirulok, s húzzon minden „cicus”,

Mert olyat rúgok, hogy elviszik a házat,
S megtudják, de érdekel (?) foguk szívva, hogy:
Én egy szegény megtaposott szív vagyok,
Ígéret van bennem és talán gyalázat (…)


/e kis közjáték a meglódult fantázia kétes mellékterméke csupán.
Személyekkel, helyzetekkel egyezése a puszta véletlen játéka/

Lélek-szakadás

Hát így fáj a lélek, ha nem szólhat a szó?
Lehet-e búcsúzni, ha dallal hív a jó?
Mikor értem nyúlnak váró, gyöngéd kezek
S szép pillantásodba belé feledkezek

Lehet-e akkor némán tovább lépni?
Vagy csak szívem játszik, ki oly forrón érzi
Láthatatlan könnyek padlón koppanását
A viszont-érző lelkek csöndes áradását

Nem nyílik-e belül rózsa utoljára?
S ha kezem viszont nyújtom, mely kezednek párja
Elengedsz-e majd seb nélkül magadtól
Mikor elúszik végleg kis hajóm a parttól…?

Oltárom előtt

Ha kerekek fordulnak lábra,
Miért nézzen a szem hátra?
A botok úgyis már magasban...

Ítélet elől futok Tőletek,
Kezeitekben jogosak a kövek,
De én nem meghalni jöttem ide!

Vándortarisznyámat felkötöm,
Inkább az éjjel még megszököm,
Csak többé jajj, ne bántsatok!

Utolszor letérdelek, én, a ficsúr,
Kezem ruhámba tép, s hajamba túr-
Tüzem keblemből nem Rátok viszem

Égtetek velem, s miattam elégszer
Csúffá lett Rajtatok a fejedelmi ékszer:
Meztelenségetek úgy maradt.

Oltárom füstje messze száll,
Legyen hát porrá a mesevár,
S új pásztor mormoljon varázsigét...!

2004-08-31

Az őszből…

Elhullott az őszből egy csöndes pillanat:
Görbe gally feküdt a gyér lombok alatt
Erőtlen haló vörös naplementében
Szárazon tört ketté, elpattanva, szépen

"Vége van…", vége: "hűvős szelek járnak…"
S nyomában sírt halkan a szívszaggató bánat
Az avarban fáradtan lépő bakok jöttek
Fejüket lehajtják, agancsukról: őzek

Tücsök zene szólt a karcsú lábaiknál
Pókfonálon szellő harmatcseppet himbált
Túlnan este festett csillagot az égre,
S ölelte takaróként a felhők szegélye

Láthatatlan oltott áthatolhatatlan
Sűrű, puha éjet formátlan alakban
És anyáik gidáik mellé feküdtek…,
Csöppnyi barna álmát őrizve szemüknek…

Versfolyam - Sötét mélyek...

Sötét mélyek útján bánat ömlik el
Folyója szelíden magához ölel
Tompa fájdalomra meleg vére foly
Könnyek közt zokogva csendesen sikolt

Hiába kereslek: elvesztettelek
Édes gyöngyvirágom, úgy szerettelek
Picurka maradsz már örökre nekünk
Elhajóztál, sa gyászt itthagytad velünk

Köpenyet terítek

Köpenyet terítek sebesült lábadhoz
Ha ragasztó kell, hozok törött szárnyadhoz
Hányszor, de hányszor megmart már az üres
Fejemet rázva nem tudtam, hogy mi lesz

Megállt fenn a tenger, sója szomjan hagyott
Messze volt, kezemmel nem értem el csillagot
Elhagytál remény, s szemem pusztába nézett
Igába fáradtam, hogy már nem is vérzett

Csak tétlen sodródott az idő folyamán
Egykedvű partjain nem hajtott csak csalán
Lélek-csónakom kifosztva hánykolódott
Óh, mennyire tehetetlen és csalódott

Fényvesztett emberré buktam a mennyekből
Karom úgy emelném: repülni, egyszer föl!
Mert itt vagyok, s megadnék mindent, csak szárnyam
Az eget hasíthassa, s hogy újra vágyjam...


SAT-nak, amikor nagyon maga alá került...

Szeretsz-e úgy…?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Hunyorgó rab tapintja arcával a napot?
Talán utoljára - de megáldja -
Kitől mindig reménykedő, új mosolyt kapott

Szeretsz-e úgy, ahogy
Szomjúz'va tikkadó poros búzaföldek
Kévéi, mint hajló leányok,
Kik eső illatától részegülve dőlnek?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Anyaméh zárja óvva szerelmes magzatát
Lopva pillantva egy-egy percre
Simogatva növekvő, kifeszülő hasát?

Szeretsz-e úgy, ahogy…
(Hogy is kell jól szeretni? Nem mondták sosem…!)
… Ahogy én szeretlek Téged?
Talán elég lesz kettőnknek, szép szerelmesem…

2004. augusztus


"Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást."  /:Antoine de Saint-Exupéry:/

Szerelmi álmok - Liebestraum - Love Dream

Versfolyam - Óh szeretet...

Óh szeretet, pattanó buborék
Vágyva sokan ezt keressük régen
Kóbor ebként mocskos porban futva
Hiányunk a fényed, s ezt jól tudja

Rád éhező, szikkadt szomjúhozó szívünk
És oly mindegy, hogy közben mit hiszünk
Hajszoljuk mégis az elröppenő álmot
Ragyogva szóljatok, ha egyszer rátaláltak. .

Versfolyam - De a víz színe...

De a víz színe felett
Új buborék született:
Szivárvány gömbjét
Mint egy fázó szöcskét,
Úgy melengette a nap,
Féltőn, ha egy pillanat,
Mely mindenképp eljő,
S beborítja setét felhő
Ringó semmi-testét,
Megóvja, s talán az estét
Még itt tölti lebegve …
De csak nem is sejthette
Hogy simogató karja
Elmúlásába hajtja,
S hártyáján úszó
színek Gyönyörét nem lesz kinek
Odaadni ajándékba.
A parton álló két fa
- Szomorú fűzek voltak -
Némán siratot daloltak
Egy halk lélek-pattanásig,
És érkezett egy másik…

Versfolyam - És a folyó...

És a folyó lábához simulva
Csendesen folyva, csitulva
Egy ráhullt falevelet sodort
Ujjához...mily soká vándorolt-

Nézte csak a fodrozó áramlatot,
akkor érezte meg azt az illatot
És a muzsika szívéig hatolt,
Mikor egy tündér a víz fölé hajolt

A tűz és az ugró

 A tűz forró volt, mint mindig, s felé nyújtotta falánk nyelvét… Az ugró eleinte kicsit tartott tőle, de szemközt meglátta az arctalan mosolyt, mely egyenesen szívére szegeződött… bátorságot merített belőle és elrugaszkodott.

Ölelő karokra számított, melyek végleg magukba zárják kétségeivel, bizonytalan érzéseivel együtt, amik azt mondják Neki: megérkeztél, igen én is úgy, én is azt… ahogy Te is… hajtsd ide a fejed és hallgassuk együtt veszett szívdobbanásainkat…!

Ledobta minden félelmét és gátlását, elhitte a ragyogást… a muzsika lüktető erejében felolvadt… és repült… úgy vélte, hogy repül és kitágult, örömmé formálódott egész szeretetre vágyó elnyomott kis szürke lénye. És míg behunyva volt szeme, álmodott… arról, hogy nincs többé egyedül és nem fázik elnyűtt, kopott, jól ismert én-börtön falú sápadt villanykörtés szobácskájában, hogy igenis fontos és értékes lett valakinek… és az a valaki nagyon is kedves és szeretetre méltó lett Őneki…

Nem is vehette észre a falat, mely láthatatlan volt, mint az arctalan mosoly és éppolyan valóságos, mint álmai… Annyira akarta, hogy először a fájdalom sem tudott áthatolni szivárvány vágyain… Szédülni kezdett, és azt gondolta: ezek azok a karok, melyek elkapják…

A tarka csillámokra még rámosolygott, amikor száguldva hulló, zuhanó lelkét elnyelték a vörösen lángoló, parázsló sötét mélyek…

A sikoltás túl későn érkezett.

2004. 08. 12.

Utoljára

Ha az egek nekünk utoljára nyílnak
És mi reánk egyszer végső jelet írnak
Angyalszárnyú csendes hófehér kezek,

Rajtam leszel kincsem, szerelmem, Te illat,
Utoljára kezem Érted nyújtom, s hívlak,
S megőrizlek Téged, mint egy gyöngyszemet.

Ha az a tűz, amit vágy-reszketve gyújtok,
Melyet nagy viharok soha el nem fújtok,
Utolszor lobbantja fel hunyó nyelveit:

Ott leszel, és akkor csak Te hozzád bújok,
Ha elmúlsz is te Minden: ajkaidba hullok
És együtt hallgatjuk majd a lélek csendjeit...

Holnap

Óh, a holnap, a varázsos, cifra jövő
A mindig rózsa-színeiben tündökölő
Ki megígéri, s van úgy, hogy még be is tartja
És szeszélyes nőként mindig azt akarja

Hogy higyj főhajtva és csak egyedül neki
Mindünkkel így játszik, s bolondi"vá teszi
Pálcájával ránk hint remény-csillámú fényt
Aztán eljön reggel szürke hétköznapként.

Versfolyam - A lila kő hangja

Halványlila követ görget ez a folyó
Erezett felszínén, sebei láthatók
Medrem mélye érzi minden fordulását,
Sima formájának letisztult vonását

Minden nehezét tenyérnyi súlyának
Amit beléoltott néhány percnyi bánat
Voltam egykor partja, s őrizvén terheit
Emlékembe ittam elfutott cseppjeit

A tengerré olvadt csillagfény-folyónak
Minden édes kortyát, mint a szomjazónak
Beissza a torkom, mint éltető nedűt
És csak hallgatom, hogy zeng, e hegedűt

Lusta percen ringva

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálva egy diót

Méla bambulásba csúszok nagyon lassan
Az élet most ráér, hogy értelmét kutassam
Lesz még bőven idő, így nyugtatom magam
S elhiszem, mert könnyebb, hogy jó az, mi hátravan

És elhiszem, hogy ma csak értem kelt a nap
Hogy illattal a mező engem hívogat
S értem fáradt a táj, hogy harmonikus legyen
Bármit mondhatsz ma büntetlen, úgyis elhiszem

Látod? ma hazudni sincs erőm Neked
Ezért talán jobb is, ha nem is kérdezed
A nagy "miért"ek várják meg a holnapot
Behunyva a szemem és mélyen hallgatok

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálom a diót

Mért’ most?

Megkérdeztem én is a tavi tündéreket,

Fejtsék meg a rejtvényt, mért’ buzog, s hogy lehet:
Mért’ játszik, s tréfál harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Hova hajt otthonról egy ismeretlen vágy
Nyitott kapukon, és a rétek illatát
Mért’ most jut eszembe Véled megszagolni,
Mosolyodért a felhőkön áthatolni

Eddig hogyhogy nem éreztem bennem erőt,
Pedig tudom: inkább áshatnék temetőt,
Hová eltereljem könnyű-vér patakom,
Bolondok vagytok Ti, ó, hogy kikacagom

Erkölcs-csősz szalmabáb madár-ijesztőtök:
Ez az élet, s úgy sejtem mindegyikőtök
Megkóstolná – ha lehetne – a gyümölcsöt,
Az édes tilost, de felettetek őrköd’

Egy-egy buzgón féltő igaz tavi tündér...
Csak az én szívemből vajon hová tűntél (?),
S mért’ hagyod, hogy játsszon harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Versfolyam - S lőn...

...S lőn: a folyamok forrása kiszáradott
levonuló árja habos mocskot hagyott
Sárban vergődtek egy darabig a halak
S a mederben keménnyé lett a nedves agyag

Feleségemnek

Volt már néhány óra, valahol odaát
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgattuk a mindennapok dalát
S szavak nélkül tudtuk, éltük a szerelmet

Egyszer úgy fogadtuk, ne válasszon el
Ha mélység ölelne, vagy magasból a tűz
Ne jöhessen senki hozzánk oly közel
Hogy egymástól minket hangja messze űz

Én vétettem előbb, s távolodó hajód
Ősz szemembe tűnik, elment végleg tőlem
Összébb húzom itt hagyott egyetlen takaród
A hideg, mi egy könnyet préselt belőlem?

Talán igen: együtt sosem sírtunk fázva
Tudom, nem volt mindig köztünk szent a béke
S most a fészekalja megriadva várja
Mi lesz tovább vajon? Egyszer partot ér-e,

Lesz még néhány óra, valahol odaát?
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgatjuk majd a mindennapok dalát?
S szavak nélkül tudjuk, értjük a szerelmet?

Versfolyam - Valaha...

Valaha, szomjú medrek szájához érve
Úgy öntöttem beléjük az éltető vizet,
Hogy gátak szakadtak, s kövek tolattak félre,
És újra éltek a mélyükbe halt színek.

Mint feslő ruhák, porlepte hálók
Hulltak a folyamba százéves törzsekkel,
Akár a homokvár, s tetején a zászlók,
Amit az első áradás magával vitt el,

Büszkén vágtatva a sziken, hullám-lovon.
Élet hajtott picinyke sarjat nyomában
Ledöntve, s bemosva, mit épített egykoron
Partok karjaiba omló elcsendesült vágyam.

Mert az ár elült és nyugodt lett a folyó:
Fűcsomóit lusta habok nyalogatják-
Hiába kék az ég és a nap ragyogó
Elveszett valami, bár egymás kezét fogják

A behajló ágak, e simogató karok,
Tombol mélyük, igaz csönd van a felszínen,
Mind sóhajt a szélbe: „Vihart akarok!”,
S nem elég, ha tudják: emlékezik szívem…

Summa vitae

Fehér papíron maradt puszta verssorok…
Hallgatag az írás, s nem kiált a torok
Nem kér, és nem remél, amit mégis ígér:
Kezedben a mérce, hogy eldöntsd: mennyit ér

Kandallóba gyújtós, vagy féltett kincs a polcon
Nekem drága volt, de eladhatod olcsón
Csak a szívem adtam belé lehemen túl
Te vagy most a tanúm, nem jeltelen hullt

Porba írott álmom tán’ bensődbe rejtez
Talán megőrzöl szó, és el nem felejtesz
Csak ennyi mementóm; egy élethez kevés.
Talán. De talán nem: s ez nem lesz tévedés.

Versfolyam - Nyárnak heve...

Nyárnak heve tikkaszt, ténfereg a barom
Száraz gazt kaparja a párosujjú karom:
Nem lel csak nedvet sem, por száll fel a nyomán
Keservesen bőgve egy égi jelre vár...

Aszott csontok, amik nem nyertek kegyelmet
Éhes varjaknak még rúdként megfelelnek
Mélyen ülő szemek vizsgálják a barmot
„Nem kaptok, hiába, bárhogy is akartok..”.

Valami jelre vár és talán csak úgy érzi
A folyómeder repedt agyagkérgét nézi
Néma csend…a szél elült…aranyszín a rög
Valahol hűs habok árja hömpölyög…

Megigézve léptet a partoldalt letúrva
Felindultan reszket, forró örvényt fújva
De nincsen-nincsen víz! csak délibáb játszott..
És nincsen visszaút sem, csak megroskadó álmok

Egy...

Egy pont, amit bátortalan gyermekkezed helyez a papírra
Egy mosoly, mi önkéntelen átsuhan arcodon, mikor felemeled
Egy felszabadult sóhaj, elmarad a büntetés
Egy furdalás, mert jár azért az a büntetés
Egy szó: köszönöm -és nem kell több szó
Egy indulathang- mert olyan frissen rügyezik ma a természet és élni jó!
Egy gondolat, talán az első komoly, alapnak jó lesz
Egy könnycsepp, kristálytisztán csillog, mielőtt szomorúan lehull
Egy női test, harmatos, első, illatára elszédül a világ
Egy másik női test: jól ismert mozdulatok és örömök, kell.
Egy harmadik…. összedőlt értékítéletek, perverziók, zavar
Egy folyosó, talán valahová vezet (talán valahonnan)
Egy óra csend
Egy ágy, fehér huzattal, frissen rügyező természetillattal- élni?
Egy álom, furcsa, viaskodó, leányfejű szörnyek, üres kép, aláírás: apa
Egy ajtó, csendesen betett sarka elárulja a kegyes szándékot
Egy hazugság… mindvégig és minden, mint tükörszoba, köré zárva
Egy fájdalom, mély, nem múló, lélek-sebre hintett só
Egy újabb fájdalom, elme-égető, parazsa lüktet, terjedő folt
Egy közösség, se külön, se együtt, százfelé cipelt kereszt
Egy Holdvilágos éj, amikor úgy döntött, hogy elég.

Versfolyam - Nem bizony...

Nem bizony, nem állhat meg sohasem a folyó:
Bár, mi partjain terem, csodálni való
Új ágból ömlenek, hajtva …(várjatok!! )
A mélyben tovább sodornak vad áramlatok

A kő piheként gördül, alul súlytalan
Felül marad minden, aminek súlya van
Oly folyó ez, amely árad, noha nincs
Szívünkből foly tova, de visszatér a kincs

Mert látod? (én már igen!) a fény rajta ragyog
Előbuggyant egy csepp és hozzáadhatod
Szemed elárulta szép szíved rejtekét
Meglelheted, csak jöjj: lelked nyugvó helyét

Versfolyam - Ha erre járok...

Ha erre járok, megcsodállak;
Szép partjaid közt elmaradnak
Változnak az évszakok, s a tájak
A meder mélyül, s a madaraknak

Lába már nem kövecskéken áll
Melyek között, érként csörgedez
És gyémántként csillan a víz-kristály
Mit terelve gyermekkéz ereszt

Büszke hajók járják teherrel
Rakományuk vízvonalig ér
S a csalogány tornyukra fészkel
Fázva bújva, mikor feltámad a szél

Szétnyílik és nagy lesz, mégis szép
A parton messze házak állnak
És az ég feletted csupa-kék
Ha erre járok, megcsodállak…

Versfolyam - Van nekünk...

Van nekünk egy folyónk, immár dallal áradó
Nyugton sodor minket, mélye tiszta, látható
Jer, fürödjünk együtt, és ússz fel vissza velem
A forrás első cseppjét ízleljük meg, igen:

Lásd, mivé lesz sok egymásra lelt édes szó
Szórd kincsedet közénk, Te is, távol való
Írjuk együtt tovább, folyjon történetünk
Ne félj tőle, szép lesz, hisz ez az életünk

Versfolyam - Óh, milyen szép...

Óh, milyen szép, és a kis patak cseppenként is ragyog
Csobogjon hát tiszta vize, s én melléülve hallgatok
Oldalágak, kis erecskék, bátran fussatok bele
Ezerszínű és csillámló lelkeitek fémjele

Mind-mind egy-egy kis fénysugár a halál sötét éjjelén
Melengető bágyadt napfény a fagyban gémberedett kezén
Mely több aranynál, színezüstnél, s nem nyeli el a verem
Mert Neked szól, kinek szívén kopogtatva keresem

Azt a belőlem hiányzó elröppent kis madarat
Kinek fészkét Te ismered, s mikor hangja csalogat
Árkon-bokron át törve is szomjazva csodás dalát
Követned kell, mert Ő a kincs és nélküle értelmetlen a világ

Versfolyam - Bújjatok még

Bújjatok még, bújjatok csak
Rím-gyöngyű kristályos vizek
Erecskékbe folyva egybe
Növelve reményt, s hitet

Csacska szavak mozgatják ám,
Írd le azért, mert jó, ha tudod:
Öröm az eget ostromolni,
S szívembe elrejteni napod

versfolyam - indító

Csak az a kérdés:

Hogy legyen hát tombolva zúgó
És büszkén hegyormot ostromló
Gátakat tépő, rohanva áradó
Mégis szívedbe fészket rakó
Ez estvéli szép, s kedves üzenet?
Ha kitalálod, látod, mindent meglehet;
Örömmel nyújtom, hadd fogjam hát kezed:
Hisz ragyogva indultam én is útra
Cseppjeim föld alól napfényre bújva
Vágyva keresték lélek-cseppjeid:
Hogy csörgedezve bátran jöjj Te is
Legyünk ma sodró folyammá
Mint lámpást gyújtogató, olyanná,
Terebélyes fává, melyen vers gyümölcs terem:)...

ez volt a kezdete egy irodalmi lapon sok gyönyörű kis vers születésének, melynek a Versfolyam címet adtam - felhívás egy keringőre.

Hidak II. - Elképzelt való

Megáradtál könnyel néha nyugtalan folyó

Partjaid közt habzott léha sok-sok üres szó
Köveimet elkoptatták vad áramlataid
Sodorva mozdították biztos alapjait

Beléd omlott ócska hidat építettem rajtad
Gyenge voltam és elsodort büszke hatalmad
Messzire vitt Tőled, de arcodat még látom
Mikor Hozzád futok sötét, komor utcákon

Hol vannak hát az alapok, mire felépülhet
A híd, melyen Hozzád jutok és mint menekültet
Révbe vivő úton Feléd egyszer majd átenged?
Egy elképzelt való, mely szép, s hívón lebeg

Csak szívem országútján most még messze járok
Felhőket kergetek, melyek rózsaszínű álmok
S a híd, mely örvénylő mélyed felett vezet
Lehet, hogy megmarad már örökre képzelet


Andromeda-nak  2004. 06. 18. 

Fagyizóban

Hallgattam, de az érzések nem bírtak várni
Megbolondultak Érted a fák a tájban
Reménytelen küzdve szív-dobozba zárni
Mint a fiú a lányt a képen: úgy kívántam

A fagyizó teraszán persze tombolt a nyár
De én még a falon azt a képet néztem
Ahol a fiú nyakába borulva sírt a lány
És majdnem egy vendég lábára léptem

Nevettél, ékszerként csilingelt hangod
Hogy mit is mondtál, nem tudom már
Szemem titkot ígérő szemedbe barangolt
S mindent elborított a lényegtelen homály

Kisszobádban

Ragyogva fogva tartó
Szerelmet súgó szemek,
Hogy is mondhatnék nemet?
Mint egy nyitva hagyott ajtó,

Melyen bízva bemehetek
Magányos kisszobádba:
Most nincsen kulcsra zárva...
Lámpást gyújtok, meglehet,

Átölelem vágyadat,
Míg mutatod titkos kertedet-
Fülemben forró a leheleted-
S megértem minden szavad.

Messziről gondollak magamnak

Szavakat próbálok befogni

Mosoly-keringőddel forogni

Veszélyes tánc már ez kedvesem

Szemed, akár a fénylő csillag
Körülleng egy édes szilfa-illat
Hangod távol csendülő kacaj

Messziről gondollak magamnak
Ábrándjaimban úgy akarlak
Reszkető ujjal megérinteni

Nem tudod, mégis összeköt minket
Egy forrón vágyódó tekintet
Hattyúdalom Hozzád hiába száll…

Elmúlik, mire visszajönnek
Csak szívemet lepik még könnyek
A vonulás egyszer véget ér

Széthintettem

Széthintettem, óh, valami port

Hamis álmokat csirregve szórt

Betűd közt fészkelő madaram
Felnőtt szívedig kósza szavam

Vigasztalva egyedül-léted
Papírodra rajzolva a szépet
Fiókák reppennek már mögéd
Csőrükből tovább szerte szét

Belepnek hajnali alkonnyal
Bibédre hulló virágporral
És termékenységgel áradva
Szerelem-szülő váradban

Élet-bombák nyomán nyitogat
Elfelejtett tavasz-titkokat
És zsong-zsibong mámorba múlva
S Te elhiszed újra meg újra.

Ki viszi át…?

Nálad én,
Te bennem:
Csodás fény,
Szeretlek

Örök dalt
Neked játsz’
Magasztal,
Ölel tánc

Szemedben
Szó elhal,
Kezemben
Virág hajt

Szívemben
Él szíved:
Szerelmem
Átviszed

Egyszer kellett volna...

„… Minekelőtte elszakadna az ezüst kötélés

 megromolna az arany palaczkocska,
és a veder eltörnék a forrásnál,
és beletörnék a kerék a kútba,…” /préd. 12,8/

Egyszer kihunynak a legforróbb vágyak is
Elkopnak szavaid, ha mondtál százat is
Egyszer leülsz Te is, fájón meggörnyedve
S lesz-e vajon akkor, ki vállad átölelje?

Egyszer Rád ún tegnap még heves szeretőd
Egyedül mész tovább, megsiratva Őt
Egyszer elcsitul majd dalos madarad is
Mit igaznak hittél, kiderül, hogy hamis

Egyszer rájössz Te is, hogy mit kellett volna
De félek, úgy jő el majd lopva az az óra
Hogy késő lesz akkor mindent jóvá tenni
Egyszer kellett volna igazán szeretni

Egyszer elfogynak a napok, és a percek
Végtelenbe nyúló rövidekké lesznek
Egyszer Nélküled megy tovább a zajos sárga busz
Csöndessé lesz lelked és végső partra jutsz.

2004. 06. 09.

A másik oldalon

Van úgy, hogy csendes... néha kerítést tépő indulat feszíti...
különös, mert beteg, mert sérült,
mert távol került a normális hétköznapoktól,
saját mértéke szerint méri a múló időt...
nem szívesen voltam ott,...
akár belül rácsozott lélektemetőmben...

Amolyan négyszögletű, rendetlen-gyászban heverő
Az i-re mindig akkurátusan több pontot is tevő
Kéményodvakból felszálló vidám kacaj rémít
Meggyőződéses busa fejjel bólogató önámult tévhit

Mely, mint csermely, oda-vissza játszva időkerekén
Lassan, mosollyal húzza, te vagy a bolond, nem én
Festőiek színei – de nem a kerítésemet! – egykedvű zöld
És nem lehet tudni, hisz a szabadság börtönében hűsöl

Hogy az örökké félig-kész kertkapu meddig ér bele
Az a fontos, csináljuk holdvilág-valóig, de ki törődik vele?
Mereven besugárzó képek néznek, valamit összekapcsol
Nem szűnő szidalmak - pálcával is vert – négykézláb habzsolt

Az nem én… Miért hagytad elöl a kést?- zokogva élek
Oly ritkán kaptam enni … erősen törnek fel az emlékek
De még mielőtt…! - csend, este lett, takarók csíkos homálya
Megint alszunk, s ránk borul a holnap magányba zárt árnya

Szeretlek

Szeretlek, szavaid áttetsző selymek

Melyek becézőn és féltőn ölelnek
Lesiklanak hullva, nem is érintve
Hozzám simulva, lelkemen lebegve

Aztán beissza - minden cseppje tiszta
Örök szomjam oltja csillapítva.
Hajnali harmatod fürdeti az arcom
Hosszú pillanatig, óh gyönyörű asszony

Kedves szemed csillog, oly szép, türelmes
Ringó csípődre száll, tekintetem repdes
Mily igen vágyja szerelmes csókod ajkam
Oly jó: ne hagyd, hogy ezt abbahagyjam

Most táncol, kis bolond madaram most eped
Tűzpiros a vágytól, nézd, hogy csicsereg
Most szól dalom szépen: jöjj közel hallgatni
Úgy szeretném Neked ajándékul adni!

Megtaláltalak!

Valami megérint, s szívemen megáll:
Távolról futva íme, rám talált
Gyönyörködöm benned, érezlek, óh, nagyon
Elöntötted kamrám és most jön pitvarom

Nincsen szavam erre, zsongva andalít
Rohannék egy hegyről, amíg szétszakít
És túlcsordul lelkemen gyöngyöző szavad
Sírok és nevetek, mert jó e pillanat

Felemel, táncot jár, betölt, és részegít,
Csak ad és ad és csókol: ingyen gazdagít
Legyél örök nekem, el ne múlj már soha
Megtaláltam gyöngyöm, ó én ostoba:

Milyen soká vártam, s Te itt voltál Velem
Becéző, kedves, gyöngéd, hű szerelmesem

Leánydal

Kellemesen ringat a kékhullámú nyár
Vajon ott a parton álmod reám vár?
Vagy csak fürkészve kémleled az eget
Hol egy huncut kölök sárkányt ereget?

De jó volna végleg elmerülni Benned
Lemosni lelkemről a reá ragadt szennyet
Bűzös neonlámpák izzó hordalékát
Derekad ölelve, mint az élő fát

Szemed kék vizében úszni megtanulni
Ajkad tüzeiben hevedtől barnulni
Tiéddé válni, mint a szép emlékek
Melyeket mosolyom retinádra éget

Bimbóhegyem nyíló rózsa-tüskeként
Megkarcolná tested, s szemedbe fényt
Vágyat, tüzet, csókot, sejtelmeket vinne
Óh én leányszívem, mindent-mindent hinne

De jó volna innom hűs szerelmes szavad
Rajtam átcsobogna, mint egy szelíd patak
Lehullnának rólam a mindennapi láncok
Ha tudnám, hogy a parton Te vársz reám ott


- egy leány dala 'A' fiúnak - 

Tenálad kerestem…

Tenálad kerestem először szerelmet

Kopogtatva, ahogy enni kér a gyermek
Kotorva egy falat után éhes szemmel
Smaragdod villant rám, kérlelvén: menj el!

Menj, vidd tovább tarka lepke álmod
Éjfekete sátram alatt nem találod,
S amit adhatok, keserű lesz neked:
Epekedve vágyó tikkadt szomjú hevet...

… Meg is kaptam, s újra elő-elő törnek
Megkínoznak nappal és éjjel is gyötörnek
Kiömlenek kívülre lávaként a szavak,
S ha nem látom is többé gyönyörű arcodat

Nem feledhetem el, belül dörömbölsz már
Hiába a szép szó, látod? mit se használ,
Visszatérnek Hozzád, mint anyjához a gyermek:
Tenálad kerestem először szerelmet...

Azt kérded...

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Házam topáz-smaragd színben ragyog talán,
S az átlátszóan tiszta eget szárnyaimmal szelem,
Megpihenve a végtelen időtlen alkonyán?

Szépen éneklő kóristalányként pirul arcom,
Míg Neked zengem újabb zenekari művem?
Eléd borulva fejem elkopott térdemre hajtom
Kiszolgált lovagként urát üdvözölve hűen?

Felmutatva rongyos, fegyver tépte ruhám -
Bűzlő hosszú sorban tisztacserét várva -
S a tisztiszolga angyal megszámlálja, hány
Léleknek jó még negyvenkettes lábra

A saru, mely ott lenn folyton elszakadt.
Majd a fejem veszi körbe mérő-lián
(Hiába, a hivatal itt is ugyanaz maradt)
Hogy végül legyen nekem is glóriám...?

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Odafönn a csillagokban kell keresni,
Vagy egyszerűen csak a szívemben, idelenn?
Hogy túl sok ennyi kérdés? S elég csak szeretni?

Ha majd megérkezel

Ha majd megérkezel, fáradt örömmel
Szerelmem nyugodt folyóként önt el
Lehajtod a világra égő szemhéjadat
Helyettem simítva sóhajtva a hajad

Jázmin illat bódul elzsibbadt fejedre
Nehéz álom húzza kezed, elbillentve
Semmibe hullanak a pergő könyv-lapok
Csak a betűk szállnak, rajzolva holnapot

Akkor, mint port, álmot hintek Reád csendben
Megnyitok egy ajtót pihenő szívedben
Besurranok rajta, mint vágyott királyfi
Óh édes asszonyom, nem kell tovább várni