Oltárom előtt

Ha kerekek fordulnak lábra,
Miért nézzen a szem hátra?
A botok úgyis már magasban...

Ítélet elől futok Tőletek,
Kezeitekben jogosak a kövek,
De én nem meghalni jöttem ide!

Vándortarisznyámat felkötöm,
Inkább az éjjel még megszököm,
Csak többé jajj, ne bántsatok!

Utolszor letérdelek, én, a ficsúr,
Kezem ruhámba tép, s hajamba túr-
Tüzem keblemből nem Rátok viszem

Égtetek velem, s miattam elégszer
Csúffá lett Rajtatok a fejedelmi ékszer:
Meztelenségetek úgy maradt.

Oltárom füstje messze száll,
Legyen hát porrá a mesevár,
S új pásztor mormoljon varázsigét...!

2004-08-31

Az őszből…

Elhullott az őszből egy csöndes pillanat:
Görbe gally feküdt a gyér lombok alatt
Erőtlen haló vörös naplementében
Szárazon tört ketté, elpattanva, szépen

"Vége van…", vége: "hűvős szelek járnak…"
S nyomában sírt halkan a szívszaggató bánat
Az avarban fáradtan lépő bakok jöttek
Fejüket lehajtják, agancsukról: őzek

Tücsök zene szólt a karcsú lábaiknál
Pókfonálon szellő harmatcseppet himbált
Túlnan este festett csillagot az égre,
S ölelte takaróként a felhők szegélye

Láthatatlan oltott áthatolhatatlan
Sűrű, puha éjet formátlan alakban
És anyáik gidáik mellé feküdtek…,
Csöppnyi barna álmát őrizve szemüknek…

Versfolyam - Sötét mélyek...

Sötét mélyek útján bánat ömlik el
Folyója szelíden magához ölel
Tompa fájdalomra meleg vére foly
Könnyek közt zokogva csendesen sikolt

Hiába kereslek: elvesztettelek
Édes gyöngyvirágom, úgy szerettelek
Picurka maradsz már örökre nekünk
Elhajóztál, sa gyászt itthagytad velünk

Köpenyet terítek

Köpenyet terítek sebesült lábadhoz
Ha ragasztó kell, hozok törött szárnyadhoz
Hányszor, de hányszor megmart már az üres
Fejemet rázva nem tudtam, hogy mi lesz

Megállt fenn a tenger, sója szomjan hagyott
Messze volt, kezemmel nem értem el csillagot
Elhagytál remény, s szemem pusztába nézett
Igába fáradtam, hogy már nem is vérzett

Csak tétlen sodródott az idő folyamán
Egykedvű partjain nem hajtott csak csalán
Lélek-csónakom kifosztva hánykolódott
Óh, mennyire tehetetlen és csalódott

Fényvesztett emberré buktam a mennyekből
Karom úgy emelném: repülni, egyszer föl!
Mert itt vagyok, s megadnék mindent, csak szárnyam
Az eget hasíthassa, s hogy újra vágyjam...


SAT-nak, amikor nagyon maga alá került...

Szeretsz-e úgy…?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Hunyorgó rab tapintja arcával a napot?
Talán utoljára - de megáldja -
Kitől mindig reménykedő, új mosolyt kapott

Szeretsz-e úgy, ahogy
Szomjúz'va tikkadó poros búzaföldek
Kévéi, mint hajló leányok,
Kik eső illatától részegülve dőlnek?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Anyaméh zárja óvva szerelmes magzatát
Lopva pillantva egy-egy percre
Simogatva növekvő, kifeszülő hasát?

Szeretsz-e úgy, ahogy…
(Hogy is kell jól szeretni? Nem mondták sosem…!)
… Ahogy én szeretlek Téged?
Talán elég lesz kettőnknek, szép szerelmesem…

2004. augusztus


"Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást."  /:Antoine de Saint-Exupéry:/

Szerelmi álmok - Liebestraum - Love Dream

Versfolyam - Óh szeretet...

Óh szeretet, pattanó buborék
Vágyva sokan ezt keressük régen
Kóbor ebként mocskos porban futva
Hiányunk a fényed, s ezt jól tudja

Rád éhező, szikkadt szomjúhozó szívünk
És oly mindegy, hogy közben mit hiszünk
Hajszoljuk mégis az elröppenő álmot
Ragyogva szóljatok, ha egyszer rátaláltak. .

Versfolyam - De a víz színe...

De a víz színe felett
Új buborék született:
Szivárvány gömbjét
Mint egy fázó szöcskét,
Úgy melengette a nap,
Féltőn, ha egy pillanat,
Mely mindenképp eljő,
S beborítja setét felhő
Ringó semmi-testét,
Megóvja, s talán az estét
Még itt tölti lebegve …
De csak nem is sejthette
Hogy simogató karja
Elmúlásába hajtja,
S hártyáján úszó
színek Gyönyörét nem lesz kinek
Odaadni ajándékba.
A parton álló két fa
- Szomorú fűzek voltak -
Némán siratot daloltak
Egy halk lélek-pattanásig,
És érkezett egy másik…

Versfolyam - És a folyó...

És a folyó lábához simulva
Csendesen folyva, csitulva
Egy ráhullt falevelet sodort
Ujjához...mily soká vándorolt-

Nézte csak a fodrozó áramlatot,
akkor érezte meg azt az illatot
És a muzsika szívéig hatolt,
Mikor egy tündér a víz fölé hajolt

A tűz és az ugró

 A tűz forró volt, mint mindig, s felé nyújtotta falánk nyelvét… Az ugró eleinte kicsit tartott tőle, de szemközt meglátta az arctalan mosolyt, mely egyenesen szívére szegeződött… bátorságot merített belőle és elrugaszkodott.

Ölelő karokra számított, melyek végleg magukba zárják kétségeivel, bizonytalan érzéseivel együtt, amik azt mondják Neki: megérkeztél, igen én is úgy, én is azt… ahogy Te is… hajtsd ide a fejed és hallgassuk együtt veszett szívdobbanásainkat…!

Ledobta minden félelmét és gátlását, elhitte a ragyogást… a muzsika lüktető erejében felolvadt… és repült… úgy vélte, hogy repül és kitágult, örömmé formálódott egész szeretetre vágyó elnyomott kis szürke lénye. És míg behunyva volt szeme, álmodott… arról, hogy nincs többé egyedül és nem fázik elnyűtt, kopott, jól ismert én-börtön falú sápadt villanykörtés szobácskájában, hogy igenis fontos és értékes lett valakinek… és az a valaki nagyon is kedves és szeretetre méltó lett Őneki…

Nem is vehette észre a falat, mely láthatatlan volt, mint az arctalan mosoly és éppolyan valóságos, mint álmai… Annyira akarta, hogy először a fájdalom sem tudott áthatolni szivárvány vágyain… Szédülni kezdett, és azt gondolta: ezek azok a karok, melyek elkapják…

A tarka csillámokra még rámosolygott, amikor száguldva hulló, zuhanó lelkét elnyelték a vörösen lángoló, parázsló sötét mélyek…

A sikoltás túl későn érkezett.

2004. 08. 12.

Utoljára

Ha az egek nekünk utoljára nyílnak
És mi reánk egyszer végső jelet írnak
Angyalszárnyú csendes hófehér kezek,

Rajtam leszel kincsem, szerelmem, Te illat,
Utoljára kezem Érted nyújtom, s hívlak,
S megőrizlek Téged, mint egy gyöngyszemet.

Ha az a tűz, amit vágy-reszketve gyújtok,
Melyet nagy viharok soha el nem fújtok,
Utolszor lobbantja fel hunyó nyelveit:

Ott leszel, és akkor csak Te hozzád bújok,
Ha elmúlsz is te Minden: ajkaidba hullok
És együtt hallgatjuk majd a lélek csendjeit...

Holnap

Óh, a holnap, a varázsos, cifra jövő
A mindig rózsa-színeiben tündökölő
Ki megígéri, s van úgy, hogy még be is tartja
És szeszélyes nőként mindig azt akarja

Hogy higyj főhajtva és csak egyedül neki
Mindünkkel így játszik, s bolondi"vá teszi
Pálcájával ránk hint remény-csillámú fényt
Aztán eljön reggel szürke hétköznapként.

Versfolyam - A lila kő hangja

Halványlila követ görget ez a folyó
Erezett felszínén, sebei láthatók
Medrem mélye érzi minden fordulását,
Sima formájának letisztult vonását

Minden nehezét tenyérnyi súlyának
Amit beléoltott néhány percnyi bánat
Voltam egykor partja, s őrizvén terheit
Emlékembe ittam elfutott cseppjeit

A tengerré olvadt csillagfény-folyónak
Minden édes kortyát, mint a szomjazónak
Beissza a torkom, mint éltető nedűt
És csak hallgatom, hogy zeng, e hegedűt

Lusta percen ringva

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálva egy diót

Méla bambulásba csúszok nagyon lassan
Az élet most ráér, hogy értelmét kutassam
Lesz még bőven idő, így nyugtatom magam
S elhiszem, mert könnyebb, hogy jó az, mi hátravan

És elhiszem, hogy ma csak értem kelt a nap
Hogy illattal a mező engem hívogat
S értem fáradt a táj, hogy harmonikus legyen
Bármit mondhatsz ma büntetlen, úgyis elhiszem

Látod? ma hazudni sincs erőm Neked
Ezért talán jobb is, ha nem is kérdezed
A nagy "miért"ek várják meg a holnapot
Behunyva a szemem és mélyen hallgatok

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálom a diót