Önvallomás - 3 Anyegin strófa

Ki dalban él, mit ér, ha néma,
akarja ám a szépet ő,
csak áll, de tudja, szárnya béna,
van, olvas, ír, talán menő.
Talán csak azt akarja hinni,
kinek, szemébe néz, s meríti:
megérti gyönge verseit,
együtt örül vele, s segít.
Kevéske érvek és erőtlen,
kuszán hajolnak írt sorok,
halott az ötlet, így forog.
Na látod, annyit írni bőven
elég, ha lelked oly hideg,
hogy azt ne írd le senkinek.

**

Tanultam Önt. Hogy is feledne
ilyen regényes alkotót,
kinek kel olvasásra kedve,
lapoz, tekintve hűs folyót.
A múlt ködébe tetszik éved,
mikor felébred, él az ének,
behívja nyájas olvasót
' szövegbe bújtatott valód.
Ha Jevgenyíj a néma hősöm,
ki lenne Tatjanám, enyém?
Hol él, közel, lakóhelyén?
Belészerettem én egy őszön,
titok vagy álom ajz talán,
azóta várom azt a lányt!

**

Megénekelni ezt a vágyat
meleg szavakkal illenék.
Pirulva mondanám magának,
ha ellenérve lenne még:
ma Önnek egy jelére vártam,
hogy álljon úgy hitem, szilárdan,
akár a ház alapja rég.
Bizonytalan, zavart valék.
Eszembe jut ma egy madárka,
a melle tolla hófehér.
Kimondanám, de mit sem ér,
a szó kevésre visz, de hátha:
madárka lelke párra lel,
vagy elfeledve nem felel.

Anyegin válasza

Ne sírjon, kedves, érző Larin-lányka!
Nékem, míg élek, már Tatjana marad,
Kit őriz könnyeknek fagyott gyöngyű árja,
Ahogy a sok elmúlt, de csodás pillanat…

Ezerszer újraéltem téli napjaink,
S korán gyászba fordult, elvetélt búcsúnk,
Mikor vágyaim meghaltak, s partra vitt.
Reménytelenül, de célra törve úsztunk

Sorsunknak eljövő ár-apálya ellen.
Hogy ragyogott minden a zöld víztükörben
Holdfényes, gyönyörű-kegyetlen éjen!
Bocsátva csók nélkül, utoljára, törten…

Első volt Ön végig, ma már nem egyetlen:
Betömni vágytam a lélek-vágta sebét,
Feledni akartam, s nem tudtam, egyet nem:
A két, szűzen szép, sejtelmes szemét.

Talán nem is ő az, ez egy más Jevgenyij,
Ki ma felnéz Önre - lehetne vigaszom -
Talán szívének egyszer ismét versben ír,
S tavasza élteti majd hervadt tavaszom