Sötétből a fényre

A megkeseredés folyamat.
Nem egyik pillanatról a másikra alakul ki.
Nem egy szerelmi csalódás, mely a mélybe vet.
Hosszú menet egy járható lejtőn – lefelé.
Körülötte egyre sötétebb van, egyre több halál, fogy a levegő.
Talán nem is veszi észre, vagy csak nem engedi meg az elgyengülésnek ezt a luxusát magának.
Ki kell tartania mindvégig, hisz erre született!
Az ember beleszokik abba a szerepbe, amelybe belekényszerül.
Már nem kérdez, csak teszi, amit tennie kell.
Eldőlt, hiszen úgy lett, ahogy lennie kellett. És a holnap, vagy akár a következő óra sem hoz számottevő eltérést. Az állapot talán stagnál, de inkább várhatóan, kiszámíthatóan romlik.

A változáshoz bátorság és egy kis indító löket szükséges, ami kibillent állandóság érzetből.
Az életben előfordulnak döntési helyzetek olykor. Megállhatsz a lámpa előtt, vagy leléphetsz az útra. A jármű vezetője is dönthet, hogy lassít vagy megáll, esetleg oda sem figyelve nagy gázra lépve megpróbál elhajtani. Eddig mindig sikerült neki-eddig mindig túlélted.

Dönthetsz.
Így vagy úgy lesz utána.
Talán más emberré válsz
vagy másvalamivé, ami egyre kevésbé emlékeztet majd az emberi mivoltodra.
A döntésed nem azt jelenti, hogy tudod is, merre tovább.
Hogy már látnád a fényt az alagutad végén.
Ez a döntés egy kategorikus „nem” az eddigi életedre.
Megtagadása a keserűségeidnek.
Földet érés a legalsó padlón, ahonnan már csak fölfelé nézhetsz.
Az a kis lázadás, amit jó régen érlelsz magadban.
Hogy tulajdonképpen szabad ember vagy, nincs veszteni valód több.
És ez így nem mehet tovább!

Nem fog ez a világ kipackázni veled.
A boltban többé nem hajtod le engedelmesen a fejed, mikor az egyre „kettő lett, maradhat?”-tal felelnek, ha a sorban naivitást tettetve eléd áll sajnálkozva valaki, ha szakadt térdfarmeres suhancok kinevetnek ódivatúnak vélt öltönyöd, frizurád miatt.
Amikor hivatalos szervek mosolyogva lopják el a pénzed, téged hülyének nézve.
És hátraküldenek egy másik papírért, mert amit hoztál, nem jó.

Szép lassan rájössz, hogy áldozati magatartásod táplálta eddig farkasaidat, és hogy tulajdonképpen nélküled ők elpusztulnak, ha nem tartod fenn őket.

És rá kell jönnöd, hogy az élet forrása a te mosolyodból indul el, és a kis tükrök, melyek mások biztató viszont-mosolyai összegyűjtik, együvé fókuszálják a kedvesség-energiát, udvarias, halk szavad, más őszinte és hasonlóan szelíd hangokra talál.
Észreveszed, hogy biztonságod gyökere ez, nem pedig amit eddig annak hittél.
Kiderül, hogy a nevetés legyőzi az ármányt és igaza volt annak a fickónak, aki azt mondta, hogy amit sötétben a fülekbe súgnak, azt tetőkről fogják kiabálni.
Visszaemlékszel a tanult, hallott okos szavakra, ha volt, a szerető családra. Minden kis bátorításra, mely csetlésed-botlásodat kísérte, minden kis mentőexpedícióra, mely a gödrödből végül kihúzott.
Minden könnyedre, melynek az „őhozzá” simogatós hozzábújás lett a vége. Ha nem is éppen most, de egyszer csak beléd hasít egy fénysugárszerű felismerés, hogy van értelme az életednek.
És ha nem is éppen ezt követően, de megtudod, hogy mi is az igazi boldogság.