Két gyaloglámpa között járművek folyama ömlött el
S az emberek gyorsított felvételen rohantak körülöttem
Én a gyorsétterem falának dőlve álltam, tűnődtem
Hogy milyen rövid egy nap, szinte csak elkezdődik,
Máris teste tűzkoronáját tékozlón a vörös éjnek veti
Megint nyüzsgő ember-áradatnak készítve helyet,
Kik habzsolva falnak, s hadonásznak villanó térképek felett
Villamosok csörtetnek egymásnak, pillanatra megáll a folyam
Fényárba borul, de kihuny, hajnalból szürke délután lesz
Itt volt egy dal a zsebemben, egy maréknyi szivárvány
Hogy hová tehettem, fáradtan kutatom, lehet, hiába
Hogy hol veszítettem el, s miért… már nem tudom
Piszkos szürke felhővonulatok úsznak sebesen
Fújtató viharszelek hajszolják őket, egymásba alakulnak
A templom egyedül mozdulatlan, rá-rávetül a házak árnya
Óramutatói körforgásába elszédül, becsap képzeletem
Talán igen, a Múzeumkert szobrai, kik halk beszélgetésbe merülten
Múlatják a csordogáló időt, talán, ha őket kérdezem
Talán porladó ajkaikon a reggel párája választ lehel…
Hogy volt, az biztosnak tűnik, de… már nem tudom,
Az Uránia most kiönti elvarázsolt nézőit, vége, s kezdődik megint
Új csodára várva ácsorognak urak, s hölgyek a jegyszedők előtt
Minden rendben, mondom, egy perc, várjatok,
S kilobban, fénykoszorút von a holnap a szemeim elé
(versenymű)
