Legyen gondolatod!
Különös, hogy miért írom ezt, ugye? Hiszen azért jöttél ide, fogsz hozzá, mert úgy gondolod, hogy neked vannak igenis, saját és önálló gondolataid.
Nem szeretnék neked ellentmondani semmiképpen. A szándékod mindenképpen jogos.
De azért tedd fel a kérdést: ami benned van tisztán a tiéd? Nem a tévében mondták? Nem egy másik portálon olvasva tetszett meg? Gyakran elkapja ez az érzés az embert, hogy milyen bölcsen értékelt egy helyzetet, aztán persze rájön, hogy bosszantó klisé volt, ráadásul nem először akad a szájába.
Szoktak kommentelni, kommenteket becsatolva azokra viszont reagálni. Ez is egy stílus. Amit el akarsz mondani, esetleg elmondhatta már valaki más? Egyébként volt már annyi idő a történelemben, hogy erre a válasz a „szinte biztos”. De most az „én”, aki te vagy, egészen egyedi módon felfedezi újra azt, és ettől tényleg újdonság lesz. De tegyük fel, nem vagyok ilyen rosszmájú és amit írsz, az az a valóban megismételhetetlen szövegösszefüggés, mely ebben a formában még sosem merült fel. Mondjuk, attól még lehet egy kalap (hulladék - itt más szó kívánkozott volna, de ok nélkül nem vagyunk vulgárisak, ugye?)
Ne ijedj meg, csak a lehetőségeket mérlegelem, hozzászoktatnálak az ellenkező jelű érveléshez. Tanulni elsősorban a mások hibáiból illik. Csupán óvnálak egyébként jogosan attól, amit úgyis megkapnál, ha így lenne.
Az ideális esetet átugorjuk, amikor minden szép és jó, van gondolat, szárnyal, mint a kismadár, mélysége, szövegösszefüggése, építő tartalma, minden egyéb ismérve megvan, hiszen tanulni jöttünk ide, nemde?
Van az a kényszer, amikor igazából nincs mondanivalónk, de mégis akaródzik a megszólalás –ismerem, nekem, ne mondd. A süket szövegelés ilyenkor is megy, ám egyre nehezebben. Ez olyan métely, amiből jobb kimaradni. Fertőz, zavart kelt, végül visszahullik rád, mint a viccbeli paraszt bácsira a repülőgépen a.. nyilván ismered...
Egyszer úgy jártam, hogy készületlenül mentem el egy olvasó találkozóra, hogy majd „tapasztalatból megoldom”. Már a közepe felé jártunk, szépen elbeszélgettünk a termékeny közéletről, érintettük a jelentősebb publikációkat, mikor az egyik kis kíváncsi aktivista nekem szegezte a kérdést, mely Krisztushoz és két latorjához hasonlatosan eléggé kényelmetlen helyzetbe hozott. A kényszer rávitt a hülyeségre, pedig el lehetett volna hárítani egy egyszerű „nem tudommal”, így viszont a magyarázat egyre hosszabb és egyre hihetetlenebb, meglepetésszerű fordulatokban gazdagabb lett. Mesének persze nem rossz, csakhogy a kérdező azért tisztában volt az elvárható tartalommal, így a szembesítés csúnya krákogásba, alibi vízivásba, terelésbe torkollt, vörösödő fejemnél meg csak a kiosztott málnaszörpök virítottak szebben. Jó, persze egy emlékezetes sztory lett nekem, de utána sokáig kerültem a tükröt, meg az íróasztalt.
Nem szégyen, na. Nekem is vannak időszakaim, mikor semmi, légy szárnya sem rebben és az a bizonyos „hangya-grafit mozgás” a papír bal felső sarkában, nos, az sem érzékelhető.
Többnyire nem is ez a baj: a gondolat megvan, érzed, csupán utat törnie a papír (ill. virtuális hordozó) felé, az artikuláció, az okoz nehézséget. Ilyenkor a legegyszerűbb, ami a szívemen, az a számon: leírni, diktafonba mondani, ahogy jön, szépészkedni meg ráér később.
Írásműved, kifejezendő gondolatod kapcsán a következőkre őszintén, magadban jó, ha válaszolsz, ha már mindenképpen visszatarthatatlan:
Feltétlenül el kell mondani ezt?
A gondolatod prezentálva a nagyközönség előtt mit fog okozni?
A gondolat kiírásától jobban érzed majd magad?
Elhangzott ez már valaha?
Miért? (Mit miért? Ezt én kérdezem. A kérdés kicsit magamnak is szól) Hát, hülye helyzetekbe kerülhetsz, ha fentiek közül legalább az egyikre elbizonytalanodsz válaszadáskor. Nem kell részleteznem, miért, ugye?
2017, november 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése