Unokáink sem fogják látni?

Kevesebb lett e föld,

emberrel jelölt vidék,
e kékbe burkolt való.
Éltetett és megölt;
porszemnyi semmiség.

Elment egy fő ismét,
kit jövő is érdekelt,
ahogy ódon kastélyt
körülövez kis rét,
múltnak panteont emelt.

Elkísérte létem,
volt egy közös strófánk,
mit én dalba írtam:
filmes öröksége
visszatér ma hozzám:

„őrizni a múltat,
jövőnk zálogául”,
nincs is szebb cél talán,
mit gyermek tanulgat,
s szemünk elé tárul.

Tán’ lesz új, korszerűbb
és megváltozik bármi,
végül minden elavul.
Kérdés, marad-e velünk
vagy nem fogják látni

az unokáink sem,
csak egy varázsló táltos.
Elment egy fő ismét,
most már őrszem sincsen -
ki védi meg a várost?



Mikor a kényszerű alkalom ad szót a szóló szájába, nincs annál rettenetesebb...

Ráday Mihály emlékére álljon itt e néhány sor a teljesség igénye nélkül.