Hófödte, néma házfedél fölött párba’
Didergő verébszárny, ha gyorsan rebben,
Semmi sem mozdul a fagyott, téli tájba,
Csak füst kígyózik fel az égre e hidegben.
Levéltelen merednek, mind tetszhalottan,
Nem érzik még a Nap bágyadt melegét.
Karjaikat varjak ülik meg rajokban.
Csontig vetkőztek a vén fák, üszkös-feketék.
Bajtársaik alább dőlt halomban várják,
Hogy dalolva tisztító tűzre menjenek,
Sisegve lehelve majd a bennük rekedt párát,
Míg a háznép rongyain békén szendereg.
Benn gyermek pisszen, s figyel ablakrésen,
El nem űzi az abrakra éhezőket,
Kik kinn kémlelnek át tákolt kerítésen:
Szép szemű, fiatal, szelíd, barna őzek
A fejsze tönkbe állva, bak mellett udvaron
Kacskán bólint csizma tapodt lábnyomára,
S szanaszét forgácsok a szikrázó-szűz havon.
Macska telepedett a billent fáskosárba.
A kuvasz is pihen – vagy éppen csatangol?
(Érezné a közel merészkedő őzet!)
Semmit sem árul el róla a sötét, saras ól
Talán csak a deszkához dörzsölt véres szőrzet
Január szalagja száll, kanyarog az időn
Kinek tiszta reményt, kinek füstöt hozva
Álmodozni jövő mélyébe szédítőn,
Vagy elhullni örökre, mindenétől fosztva
