Hogyha hívnak...

Hogyha hívnak mézes ajkú rétek:

nyílni jöjj, s csókkal lakni jól,
ne kérdezz, mert nincsenek miértek,
csak árnyas délután, mi föléd hajol!

Kóboroljunk egyet, háztól, úttól messze,
lerúgva szabályt, s feszes ruhát, cipőt
- a szellő lobogását hajadba eressze -
hagyd, hogy megkívánjon, mint férfi a nőt!

Játssz most, játékod örök jelen legyen,
ártatlanul, akár gyermekek a fényben,
s szórja a május kacajod szertelen,
mint fogolyét, ki szabadságban reményked’!

Szerelmes szóval születtem világra,
mert akart engem két ember nagyon,
s e bódító illatot hagynám neked hátra,
mikor elbúcsúzom tőle egy hajnalon.

Játssz, kérlek, örömed semmi ne vehesse el,
oly szép e viszontagságos kék öböl,
szavaink felhők, miket égre festve fel
ott idők alkonyáig emlékként tündököl!

Hogyha hívnak mézes ajkú rétek:
nyílni jöjj, s csókkal lakni jól,
ne kérdezz, mert nincsenek miértek,
csak árnyas délután, mi föléd hajol!

Gondolatok a szabadságról II.

Hogyha halott betűket fúvok a világra,
beléremegnek a házfalak,
de megélednek a sóhajtozó fák,
a fázókhoz szólok, hogy ne fázzanak!

S a halottnak hittek életre kelnek,
mint lapról a betűk, úgy terjedve szét,
felfogva és megittasulva tőle
szavalják zsoltárom tiszta énekét!

Szabadságukat hozom el e Földre,
mely nem pátoszosan zengő szavak,
s nem holmi bánya meddő kincse,
de megvilágosult és felbolydult akarat!

Merjetek ma kissé bátrabbnak lenni,
és keresni a sorokba rejtett igét,
várni, míg Szellemtől lángra gyúlnak,
s megfesteni e tűz csodálatos színét!

Merjetek most bolond módján látni,
másképp, mint szívszorongón ezelőtt,
s az út menni lábaitok alá terem,
kívánva lépést, mint ölelést szerető

Merjetek kinyílni, s fogni egymás kezét,
mint minden romlatlan kisgyerek,
s hogyha hívnának vissza sürgős mába,
mondjátok mosollyal, csitt! Mindjárt megyek!

Gondolatok a gyújtogatásról

Mindegy, hogy ki gyújtja fel benned a lángot,
s hogy elébb izzottál-e, voltál-e már ott,
hol élő birtokául érte majd megveszel,
és csillagokat szórva nem ereszted el

Csak nálam legyél egy hosszú pillanatra,
mikor várok révedve a puszta falakra,
fogjon meg édes látomásod íze,
megigéződöm, s nem kérdem: szelíd-e!

Csak vágyom-vágyom, hogy még fogva tartson,
múljon nyüzsgő reggel, itt érjen az alkony,
s ha szelíden szólít, s ha feldúlja lelkem
szerelmesen csügg majd rajtad figyelmem!

Sodró szabadság lesz szívemen a neved,
a szavak ölelni téged, úgy kellenek!
Hogy megmutathassalak az alvó világnak,
Tüzet okozva, mint fellobogó fáklyak

Győztes öröksége együtt menni veled,
hallgatlak, mint bölcset hallgatják gyermekek.
Itatsz, tiszta szeszként részegítesz tejjel,
ragadj meg, súgod, s minden mást felejts el!

Eképp szállunk feljebb-feljebb a Napba,
s nincs szükség többé már esetlen szavakra,
érzem, hogy szerelem, s csuda ábránd vár ott,
mindegy, hogy ki gyújtja fel benned a lángot!

re: Amoriana-nak - (Cinke)