Gyermekké tettél, ártatlan bogárka,
Negyven nyár hiába tüzelte az arcom,
Kietlen zugaim éretted bejárva
Tükröm tört darabját magam elém tartom,
S úgy szeretném, hogy szűnne már e varázs,
Jelenben oldódna a tüzes pillanat,
Mikor lebírt a szerelmes álmodás,
S ismeretlen lenne minden kedves szavad!
De hová is bújhatnék előled immár?
Édes nézésedbe belé gabalyodtam,
Buja ölelésbe húzol, mint a hínár,
Ringani akarok óvó két karodban!
Adj innom borból, hogy ostobává legyek,
Ne emlékezzem, ha szeretnem nem lehet.
Részegen ődöngjek, mint hitvány emberek.
Aztán hívj, mint hívnak eltévedt gyermeket,
Mondd, hogy nem csak álom voltál nekem,
Nem ezüstszín Holdfény, mi reggelre tűn’
Hanem lázas, epedt, gyöngítő szerelem,
S lehet még együtt ábrándozni nekünk!
Mondd, hogy élnem, halnom nem kell egymagam,
Eljössz egyszer, és megoltod hevemet, óh!
Csókban füröszthetem ajkad, s ajkamat,
Csillag-bogár szemed mély, fekete tó!
A cím József Attila: Gyermekké tettél (1936) c. verse alapján
