2007. november 23., péntek

Nyílt levél

Te vagy nekem mindenem
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek

De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó
Menj! Hagyj engem békében
Ketté szétváljunk szépen

Szemed megdúlt, vörös szín
Sírni látnom örök kín
Tehetetlen szenveded
Úgy fáj, hogy már elveszett

S hűtlenként, ím, elmegyek
Nyomom szaggatják szelek
Az éjszaka szívembe mar
Csillagpaplannal takar

Szerelmest elföd a föld
S hagyja, ki kínjában költ
Talp alá küld lejtőt züll’ni
Keserv-pohárt ad szédülni

Megszakad a szív, s kötél
Bimbót fagyba köt a tél
Rózsával együtt hal a gaz
És nincs több szerelmes tavasz

Most kérlek, hogy bocsáss meg
Míg a bánat végleg szárnyt szeg
De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó

Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Te vagy nekem mindenem

2007-11-23

2007. november 22., csütörtök

Kedvesemnek

Te vagy nekem mindenem
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek

De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó
Menj! Hagyj engem békében
Ketté szétváljunk szépen

Szemed megdúlt, vörös szín
Sírni látnom örök kín
Tehetetlen szenveded
Úgy fáj, hogy már elveszett

S hűtlenként, ím, elmegyek
Nyomom szaggatják szelek
Az éjszaka szívembe mar
Csillagpaplannal takar

Szerelmest elföd a föld
S hagyja, ki kínjában költ
Talp alá küld lejtőt züll’ni
Keserv-pohárt ad szédülni

Megszakad a szív, s kötél
Bimbót fagyba köt a tél
Rózsával együtt hal a gaz
És nincs több szerelmes tavasz

Most kérlek, hogy bocsáss meg
Míg a bánat végleg szárnyt szeg
De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó

Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Te vagy nekem mindenem




2007. november 7., szerda

Lámpagyújtogató

Veresség pírja fest kéklő alkonyatot
Sötét felhőalakokon szürkül teste
Csak nézem, megállíthatatlan, hogy lopakod’
Karma közé ragad a fekete este

Macskaköves, nedves, girbegurba utca
Emlékek nemlétbe taszított bölcsője
Mindegyik botlásom milyen jól is tudja!
Hold torz visszfénye vet világot a kőre

Megyek, csak megyek a lejtős sikátornak
Pántlikás kislányka kerekezik szembe,
Fal mellett nyikorgó, ócska kordét tolnak
Miért? Csak úgy, könny szök’ egyszerre szemembe

Időtlenné lesznek a kormoló kémények,
Míg a láthatatlan képet kiszínezem
Bámész ebek morgón, csodálkozva néznek
Faltőn hajtó gyom most rózsafejet terem

Rétté nyílik szét a legyezős horizont
Arany betűkké fut az utcatábla név is
Megrázza, s lokniját hosszú hajként kibont
Szólna: nem, de szédül ölelésbe mégis

Sóhaja beborít, mint egy gyöngéd szirom
Körforgásba merül szemeivel szemem
Kelyhe illatot rejt, nektár ízét iszom
Bódult táncunk járjuk… szeretem… szeretem…

Lábam lépésre most mindhiába nógat
Hiszen itt járt tegnap kézen fogva velem
S csókkal súgott forró, mámorító szókat
Az egyetlennek, s igaznak hitt szerelem!

Utána néznék a leánynak, de eltűnt
Messze csörömpöl az üres tejeskanna
Belül ez gyújt lámpát, sötét már az est künn
Homályba vész örökre felidézett arca

2007. szeptember 26., szerda

Költői kérdés

Mi lesz azután, mondd meg nékem, ismeretlen
Ha a bársonyfüggöny puhán, omlón összeszalad
Játszunk-e még hőst, szerelmest más szerepben
Lesz-e üdvrivalgás tapssal, s felszáll-e sok kalap?

S előadás után a nézők mind hazamennek
Zsibbadtan nyújtózva, tűnődve a varázslaton
Vagy marad sötétben egy, akit könnyek lepnek
Kiért érdemes volt, s zsebkendőért nyúl vakon?

Semmibe tűnik-e mosolyunk, akár hajnalcsillag
S ahol várnak, (vajon várnak?) viszonozzák dalunk?
Ismerős lesz-e vagy idegen a múlandóság-illat
És mondd, mondd meg igazán, ugye meg nem halunk?

Marad-e ezután, hogy feledés magával ragadt
Marad-e valami apró jelzés található nyomnak
Melyet szaglászva széthordhatnak éhes agarak
Vagy temetőkertben adom magam holmi gyomnak?

S miért egyre küzdünk eredményt hoz, végre ér-e
Szerelmes, önfeledt tüzünkből a földre visszahull?
Marad-e holnapra belőlünk ügyelvén a szépre
S börtönéből minden ártatlan rab kiszabadul?

Hát nem tudom. S azt sem, mindezt tudnom kell-é?
Megint miért is foglalkoztat e sok-sok kérdés
Inkább térnék aludni kedves, fáradt párom mellé
Kinél a búcsúcsókban minden válasz rég kész

S ha lefekszem, hozzábújok mégis jó reménnyel
Álomfolyóm partján szivárvány; hátha meglelem
Azt szemlélgetem, míg a hajnal újabb táncra kér fel
Hogy bújjon kérdéseim elől, melyekkel kergetem

2007. szeptember 25., kedd

Vég-érzés

Meglepett egy csöppnyi szomorúság, finom
Alig tapintható pókhálót font puha csöndje
Keserű íz, mikor pedig mustot iszom
Lenge fuvallat volt, halálos, de szónak gyönge

Észrevétlen áradt e lágy kétségbeesés
Csak révedni bír várva ilyenkor tehetetlen
Omló függöny alatt az ember-ész kevés
S tudnom, hogy elmúlok, s mit szerettem, s nem szerettem

Nem fájt, békén ölt a mérgezett gondolat
Éles kése érzéstelen vágott petyhüdt bőrbe
Mintha idegen kéz simít’ná szobromat
Elindult arcomról, s lassan lefolyt könnyem körbe

S nem ébredtem zajra, mély álmom volt, nyugodt
Mert fátyolt eresztett énközém a gyöngéd való
Egy fekete lepke füleimbe súgott
És összeragadt nyelvemen a kimondatlan szó

Úgy feküdtem, nyitott szemem, mint a halott
Számból elrothadó tegnap-tavirózsák nyíltak
Utolsó partomon elnyeltek hű habok
Éjszaka hullt rám, csókoló, melyből sosem virrad

2007. szeptember 24., hétfő

Áttűnő ölelések

Leányom vagy te is, látnom mért’ nem lehet?
Téged ölelgetlek, ha Fankát szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom

Cseperedvén fácska, s lettél vedlett kéreg
Hiányjel a naplóban, bekötetlen seb
Elhívtak világ zajába, elmentél végleg
Mért’ fáj ennyire, az édes mért’ kesered’?

S vagy ma távol, titokzatos ismeretlen
Nem tudom lépésed, hogyha sírva fekszel
S nem tudom, hol van az, akit úgy szerettem,
Idegen földön élsz, ki vigyáz rád, Eszter?

Láthatatlan fonja köréd magát szeptember
Gyökereid bontod, érlelsz holnap-magot
Napfény-ízet kóstolsz boldog szerelemmel
S nem sejted, ha csókjaidban jelen vagyok

Elvittek, mert hagytam, nélkülünk nőttél fel
Elefántcsont mesetorony hűsébe zárva
Gonosz varázslattal csapdába csalt ékszer
Lettél egy fogoly, törpejellem létrája

Megvakított látnod, jönnöd hozzám nem lehet
Pedig téged ölellek, ha jobban szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom


2007. szeptember 23., vasárnap

Időkerék

Ismét a ligetben ültem, úgy képzeltem el
Hogy most a kereket visszafelé forgatom
Nem, mint akkor, elszenderedve a padon
Észre sem véve a bicajost, ahogy elteker

Meleg volt, kobakomra puszit nyomott a Nap
Jövőbe álmodtam magam egy fényes lyukon
Miképpen tértem onnan haza, nem is tudom
Csak felnőttek álltak körbe, rajtuk szalmakalap

A többit ne kérdjed, furcsa érzés került
Bámész orrom előtt papíron kusza verssorok
Idegen volt a kerék, tudtam, hogy nem forog
Iszonyat fogott el a férfi látásától belül

Ősz tépte fák zuhantak át didergő szívemen
Éreztem, az elmém tompa már, s bágyatag
Nehéz ajkamról zokogva szakadtak a szavak
El innen!- gondoltam- hol van ábrándos ligetem?

S menni nem engedett a köszvényes láb tovább
Felbuktam hát végül, arcomra eső szitált fölül
Aztán az időn túl ragyogó fény sugárzott körül
Melynek többé fel nem foghattam az okát

Ismét a ligetben ültem, úgy képzeltem el
Hogy most a kereket visszafelé forgatom
Nem, mint akkor, elszenderedve a padon
Észre sem véve a bicajost, ahogy elteker

2007. szeptember 12., szerda

Rosh Ha-Shanah

29. Elul 0

Mint csillag, mely hozzád érkezvén setétbe veszett
Temesd el halottad, a fakó Földre hullott Napot
Elfénylett magzatáért állíts újabb bálvány-jelet
Kántorotok kezdjen énekszóba, s kövessék őt papok

Legyen utolsó lap, sárba gyűrve kiszaggatott
Mielőtt emberi szó hallaték a második égből
Mert a növények, s barmok már tudják, hogy vagyok
De nincsen még, ki tanúságot tett volna a vérről

1. Tishri 1

Legyen hát a napok között, íme ez az első
Hasonlatosságunkra élő embert teremtve
Hogy néki adhassuk, mire a hajnalcsillag feljő
Kormánypálcáját e világnak, ez legyen a rendje

S induljon útjára, kertem gyümölcs-szöllejét
Bírja magának örök-ingyen, de tudatlan egyen
Hogy ne jöjjön rá keserves küzdelmű ezredév
Hisz teremtménynek küldtem, s nem, hogy Isten legyen

29. Elul 5767

Szavad nem halljuk már, mindennap vétkezünk
Kerted pallossal bezárva, nincsen visszaút
Jöjj, vezess ki bennünket innét, fogd két kezünk
Világosítsd meg, hogy elküldted értünk is a Fiút!



2007. szeptember 7., péntek

Ez az utolsó…

Véremmel ír pennám, ez az utolsó sor
Tintám rég elfogyott kis kék üvegcsémből
Hideg és görcs húzza, elmémre köd csókol
Idegen a világ, lapra hullik, szétdől

Istent hívom immár, ez az utolsó perc
Elindul peregni létem tűnő filmje
S ha kilobban végső képkockája, jó lesz
Halálba fordul át, mint a fagyott cinke

Mondatom így félbe… ez az utolsó szó
Kilehelem párám a ma délutánba
Udvaron szél rezget száradt szálú kórót
Sötéttel borít be egy madár nagy szárnya

S mielőtt beborít, ez az utolsó kép
Homályos tükörben rémült arcot látok
Mattot kap a király, mert a fehér ló lép
Mozdulatlanná lesznek a játék bábok

Felborul az asztal, ez az utolsó zaj
Elsodort tányér tör, s hull csörömpöléssel
Mindez már távoli, lényegtelen sóhaj
Szétgurul a szálra fűzött becses ékszer

Rothadt szőnyeg rostja, ez az utolsó szag
Fenséges aromák, ím, nem kellettetek
Elúszik a folyón, mint egy üres csónak
Kaszált szénaillat, mező, Isten veled!

Nyelvemen aszú-csepp, ez az utolsó íz
Pohárszilánkról foly’, meginni nem tudom
Csak képzetem társít hozzá csókot, íriszt
Azután eltűnik nemlétbe A lyukon

Sima márvány padló, ez az utolsó hely
Ütését megérzi vértelen homlokom
’… anyu puszit hint rá, az a legjobb gyógyszer…’
Kezébe - rég porlad – végsőn kapaszkodom

Érzések, illanók, gomolygó kék tinták
Hideg és görcs húz le, elmémre köd csókol
Ez már nem én vagyok, ezt már rólam írják
Pennám vérbe száradt, ez az utolsó sor

2007. szeptember 6., csütörtök

Életutak I.

- no és hogy vagyunk, Gézuka?- kérdezte az első, ismét munkahelyén töltött nap reggelén egy munkatársa tőle – bizony, komolyan aggódtunk miattad, tette hozzá kacsintva
Most is rémképként hasított belé az emlék.
Jó, hűvös sört kortyolgattak a vastelep egy félreeső zugában és mint szesztilalom idején, élvezték a tiltott szabadság komló-és árpaízeit. Mindketten harmincas évek elejét taposó szingli huligánok voltak a 17óra utáni ’műszakban’, bár Gézu gyakran emlegette, hogy most már tényleg ’jó útra tér’, talán családot is alapít. Az ilyen kísérleteken aztán munkatársa inkább csak mosolygott és az esték őt igazolták.
Valami elgörbült, lemezdarabokból hegesztett oszlop betonalapzatán ültek, az is porlott, kikezdte a változékony időjárás.
- Énm monnom neked, pajtás, vége! – mondta éppen Gézu, felismertetve az idült alkoholista hangját- Nem lehet eztet tovább csinálni, meer rossz vége van, ha mértéktelenül bepiál az ember...
- Haha! Mert most mit is csinálunk éppen? Ha jól látom, ez nem épp elvonókúra- lódította meg kajánul munkatársa az üveget felé – Mért fáj neked, hogy szomjasan idegyöttünk, oszt itt vagyunk, oszt meg azután, ha itt vagyunk...-már maga sem tudta mit is akart mondani azután
Még így pityókásan is egymást túllicitálva nyomták a vállalati sztorikat, megidézve az irodából több, kellemes nőnemű teremés valóságát, közöttük a könyvelésről Juditkát, és a titkárnő, a szűzies tekintetű Bözse személyét, akinek leginkább már csak a tekintete maradt szűzi a vállalatnál eltöltött első éve után. Persze szóba került Oszi, a kihagyhatatlan is, a telep egyetlen, szédülős darusa, akinek magasságtól való iszonyodása folytán naponta szíverősítő- és önbizalomfokozó gyógykészítményt, 2x1 fél kisüstit kellett magához vennie. Az ő rovására különösen sok hírértékű pletykát követtek el, kimeríthetetlen tárházból kerültek elő újabb szemelvények. Nem ismeretes, hogy Oszi miképpen jutott darukezelői vizsgájához, de nem is érdekes. Az átrámolt napi ezer tonna óckavas nem kérdezett, és Oszi is bölcsen hallgatott erről. Egyébiránt önmagán kívül egyetlen lélek sem gondolta, hogy keresnivalója volna ott, egészen az idézett nap délutánjáig. Akkor Gézu és Tóth úr (keresztneve ismeretlen maradt) valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve magukhoz vettek egy megkezdett láda folyékony barna kenyeret és felszívódtak a rozsdás vashulladék-rengetegben. Tehették ezt, mivel üzemi karbantartókként a kutya sem kereste őket, a déli pofavizit után, tekintve, hogy csoportvezetőjük, Lakmusz Rezső hivatkozva egyéb fontos teendőire, egész egyszerűen lelépett. Az első néhány liter elfogyasztása után szomjuk is alábbhagyott és már csak sportból, jókedvük fokozása céljából ittak tovább. Ám, ahogy lenni szokott (a folyadékok áramlásának I. törvénye szerint) az intenzív beáramlást hamarosan nem kevésbé intenzív kiáramlás követte. Tóth úr elégedett böffentések közepette már újabb palackkal szemezve indult visszafelé, de Gézu a cipzárral bajlódott.
Csakis a balszerencsés véletlennek tudható be, hogy Oszi darujának emelő kampója a gém elfordítása közben valahogy Gézu ’pályáját’ keresztezve hátulról nadrágszárai közé akadt.
Az ily módon meglepett Gézunak ideje sem maradt cselekvésre, nem úgy Oszinak, aki ijedtében felfelé megrántva a horgot, csak reflexszerűen hárítani akart.
A többit talán Gézu férfimivoltjának emléke iránti tiszteletből nem illő részletezni...
Tóth úr ártatlan kérdésére – és ezen nincs is miért csodálkozni – egy tiszta jobb egyenes érkezett válaszul, ’hülye barom!’ címke kíséretében.
Oszi az incidens után sürgősen áthelyezését kérte egy másik részleghez és nem pusztán szakmai okok miatt.
Tóth úr és Gézu később megbékültek egypár rövid mellett egymással. A vastelep daruskalandja többé nem került szóba, és Tóth úr kivételével mindenki más kérdésére kurtán ennyit felelt:
- tudod, volt egy kis balesetem, kivettek pár létfontosságú szervet, benn hagytak pár nedvszívó pólyát és azt mondták: ’Gézukám! Nincs miért aggódnia, két lábbal is lazán elél az ember, csak tudni kell a módját!’-majd egy jelentőségteljes pillantással elterelve a a beszélgetés fonalát, ennyit kérdezett csak:
- iszunk még egy sört?

2007-09-05

2007. szeptember 5., szerda

A képzelet szárnyain

Sebeimben fekszem, vágyom óvó kezed
Rám ront a folyosókon bolyongó éjjel
Kórtermemre borul, haj-zuhatagod temet
Finom csöndet szitál, lényem téged képzel

Omló árnyak úsznak óriás ablakom
Mély-opálba játszó tejüveg foncsorán
Visszatükröződve csontszürke paplanon
Hold fénye haldokló színekként csordogál

Hiányzol, hiányzik kedves érintésed
Hangod zsongó óarany emléke simogat
Elfedik, mit tettek hideg sebész kések
Felvert riadásra féltő szó, csitulat

Megállt a levegő, enyhe karbol-szag van
Ólom ízű rácsot tapint nedves nyelvem
Összesűrűsödve egyetlen pillanatban
Megélem magányom a nélküled-hidegben

Óh, a reggel rideg álom mentén reszket
Vágyott apró fénypont holnapnak tengerén
Megölelni forró, hozzám simult tested
És csak ring’ ni, ring’ ni, feléd, kedves, feléd…

2007-09-05

2007. szeptember 2., vasárnap

Éj az erkélyen

Lám, estébe öregedett a szertelen, ifjonc délután!
Pár órája sincs, hogy veres-lila Nap-pírba mártott,
Festői fellegek úsztak el az ég kék tenger-bársonyán
S ráncokra fűzve megálltak nézni az első csillagot…

Teleszórva révednek vissza immár éj nyugodt tavából
Ahogy ismerősen felnéz a koldus rájuk, köp, s harákol
Botjával az utolsó kukát túrja mára, ki tudja, mit keres?
Elhúzódik nemsokára bűzös rongyai közé a cserjésbe

Az állat is talál búvóhelyet magának, ha szükség hajtja
Csak a kivert kutyák kóborolnak szerte éjszakába
Meredt szőrükben harapásnyom, szemükben félelem
Felvonyítanak fájdalmukban a halálsápadt Holdra

Még órákig könyököl korlátján lefelé merengve
Fekete mélység fölé szövi képzeletét az árva gondolat
S beszélgető társnak a fák közé rajzol szobrokat
Hogy az elviselhetetlent tűrhetővé varázsolja kicsit

A park soklakásos házaiban csönd; nyugodni tértek
Elsötétültek a függönyözött, dolgos, fáradt ablakok
Pár kadmiumos utcalámpa küszködik csak a sötéttel
Hideg szellő zörget gördítve szárazan zizzenő leveleket

Lám, ősszé lett a tegnap heves szerelmével dúló nyara!
Vándorát erkélyére űzte valami nyugtalan emlékezés
Talán táncolni hívják feledésbe taszított báb-árnyai?
Vagy valahol suttogva nevét ejtette egy magányra révedés?

Távol homályát fürkészi álomhatárra érve újra-újra
Míg szárnyat bont a hajnal, s válasz nincs, sosincs
Már elaludt, s új sugár fészkel arcán, őszes haját szél fújja
Mint gyermek ajkán a tej, mosoly csillan, meglelt kincs


2007-09-02

2007. augusztus 30., csütörtök

Amikor minden véget ért

Megállt, már minden, igen, örök fény tündököl
S a vén cigányasszony hátrafordulva, csodálkozásba
Meredt arccal elfelejtette tovább szórni átkait
Torka nyitottá fagyott, hangtalan, többé nem üvölt

Panoptikummá lett oly sok nyüzsgő város, utca
Milliárdnyi apró vízcsepp szétszóródva lebeg
Amint közé hajtott kerékpárján a matrózruhás gyerek
A meggörnyedő árus ládáját letenni nem tudja

Élénksége immár megmarad, az úrnak is, ki mutat
Az óratorony felé rebbenő tárt szárnyú madárra
Szalmakalapos, hölgyének finom, árnyékba vont arca
Mosolyognak szemei, simítja haját a közrevont fiúnak

Kinn, a platánfákat rügyezés közben érte a tavasz
Torpant szélfolyamba mered rajtuk ezer levél-rezdülés
A Múzeum-körúton állni látszék a döcögő villamos
S vele a pozsgás rikkancs-gyerek, ki plakátot ragaszt

Odabenn vendég és fodrásza hiába nézi a tükört
Azt a tincset – szólna- jó lenne még megigazítani
S kívánsága? - kérdezné a fodrász – lenne még valami…?
De megállt, már minden, igen, örök fény tündököl


Köszönet Fényesi Tóth Jánosnak az inspirációért!

2007. augusztus 28., kedd

Város-szindróma

Ha város-szindróma, betegség kígyója fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam

Járdák tövén osonok el, hol fojt a bő vizelet
Hogy majd’ a szórólapos nyomorultnak megyek
És füstszagú, háborús kapualjakból rám ásít
Egy kukát kenyérért feltúró, rőt szakállú másik

Józsefváros mocska büszkén nem tér ki előlem
Utcahölgye hagyja, hogy percre hozzám öleljem
Íme, itt születtem, kórházán rozsda lóg zárnak
S rögéhez kötve élnek, csak a galambok szállnak

Kálváriája is elhagyta rég, Epreskertbe költözött
Otthonra lelve művészlelkek, s őrangyalok között
Vaksin toporgok, hol ma is rézszínű az arany
És a bennszülött késével könnyen megvághatom magam

Tulajdon utcáit, mintha enyém lenne, úgy rovom
Szemem elidőzget a vadon nőtt, csenevész bokrokon
Hiábavalóság gyanánt foghíjaiba rohad az omló idő
De körfolyosóiról mosott ruha illata árad, s kékítő

Mégis, ide bújok, ha város-szindróma fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam…

2007. augusztus 26., vasárnap

Fényképalbumok I.

… én láttam, igen, elmesélhetem neked
Negyvenháromban mi történt a Donnál
Az altiszt vezényelt: ’ előre’, s míg ott állt
Puskavashoz hozzáfagytak élő emberek

Pocsolyából ittak, rágva hozzá gyökért
S amikor fegyvertelen rohant alá a nép
Kartácstűzbe veszett, mint számolt tartalék
Némán nyelte el az idegen föld a vért

De lőtték azt is, aki hátra menekült
Csak néhányan élték túl e sötét napot
Megbújva leöltek közt, tettetve, hogy halott
Még ma is bevizel, hallva a szót: "gyerünk!"

Elhányva mindenét félelmében rohant
Ne töltse fiam, szíved sose olyan érzés
A csonkát is hazahozta mankón két kéz
S útjuk szegélyezte névtelen-sok hant

Donnál pihen, sereg emlékem szendereg
Küldenék - hogy lássa - a tábornok úrnak
Fotón feszítő bakái halálba sárgultak
S üzenném, de késő, hogy inkább nem megyek



Nagyapám és a II. Magyar Hadsereg emlékére.

2007. augusztus 25., szombat

Kilátástalanul

Egyik kezemben a Szellem dicsősége ég
Másikkal embert ölök; szüntelen vétkezem
S kívánom, inkább fogjátok le mindkét kezem
Mielőtt az Isten szava harsan fennen: elég!

Hánykolódom üres szólamok csónak-viharán
Tudatlan vagyok, békítő választ nem lelek
S sokan szó nélkül mennek el mellettem, emberek
Ki hallgat meg akkor, ha Te sem, Abba, atyám?

Sötétségem ölén magamnak szülöm titkaim
Miken egy-egy hajó érkezvén részvéttel mereng
Felcsillámló széttört Hold-tükörképen odalenn
Legyint-e, nem látni, vagy távozóban visszaint?

Az éj sötétje bánt, nappal hálóval megragad
Milliárdnyi társsal úszni hallá formált testben
S nyílként elvillanni velük: ha nem ezt kerestem
Tovább úsznom tenger-kékben mi értelme marad?

Tudom, tendenciák ellen küzdeni fölösleges
Élj nyugodtan, s halj meg, mint a legtöbb átlagember
Kiknek szíve tisztára mosva, de lépni nem mer
S közülük egy sem bír kiáltani: ölj vagy szeress!

Tegyetek pecsétet reám, csak már gyűlöljetek!
Tépjétek szét a papírjaim – nem nektek való
Mint utcák sarát, prüszkölve tapodja el a ló
Tülköljetek, akár játszótereken a gyerek!

2007. augusztus 23., csütörtök

Picurka-versek X. -- Párhuzamos levelek

Nézem a naptárat, milyen lassan vonssza
Hetekké gyűlik a napnyi csorgó idő
Ősz hajszálak hullnak elkönyökölt csontra
Vastagszik a derék, s fáj, ha mozdul csípő

Hosszú volt, gyermekem, itt e három év
Hiányodba fáradt merengő gondolat
Hogy hallanék felőled egy szót, várom még
Dőreségem fölött szárny't halál bontogat

Már sokszor küldtem Nektek, kedves Szüleim
Üzenetem a galambbal vissza-visszatért
Írtam, növögetek, s jól vagyok e szerint
Istennek Hárfása lettem, mert arra kért

A felhők világa, gyönyörű és örök
Mint más gyerekeknek, szárnyam nőtt nekem is
Tekintgetve lentre felétek kőrözök
S mintha látnám néha, hogy integetve hívsz…

Nem láthatlak, tudom, de hívlak, egyre-egyre
Múltnak mécsesében a tűz már kialudt
Ablakom homályán fel-feltekintgetve
Föld-fogolyként várok, s fázom itt cudarul

Pedig nyár van; mesélhetnél, Veled mi lehet?
Felhők szélén ülsz-e társaiddal játszva
Vagy angyalszárnyaiddal hasítod az eget?
S gondolsz-e még gyakran az édesanyádra?

Szomorúság lep, ha Távol-Földre nézek
Elsimítanám a borút jó apámban
Hiányzik dalotok, óvó ölelés’tek
Mikor nevettetek, ahogy rúgkapáltam

És én édes-mamám, hogyha szíved dobban
Megrezdül a tavon egy szál pici rózsa
Mert a szereteted mindenütt ott van
Hajnalonként érint könnybe mártott csókja

Kicsiny szál lenyúlik a végtelen mennyből
Emlékedre, Csöppünk, rákapaszkodunk
S nem jönnek -csak érzések- a szavak egyből
De reméljük ott fenn jól vagy, s csókolunk

A naptárat nézem Tőled távolodva
Újholdra teli jő, évre csöndes évek
Így lett, így akarták, visz a folyó sodra
S majd, ha úgy akarják anyával Hozzád térek

2007. augusztus 21., kedd

Testamentum


Szó üszke számból, papíros szárnyán szálljon
Miért is ragadom tollam magamhoz, miért?
Mellemre ölelve szívem tócsáiba mártom
Hogy szemlélhesd a pirosló, szétfreccsenő vért

Ím, a szabadság elpatakzik a véna kékjén át
Elhamvad a parazsába omlott cigarettavég is
S újabb szavakra figyel hiába, a kurzor békén vár
Felseprik a szobát utánam, ott maradok mégis

Arcomból kifut, illatos föld fogad magába
Nedveim ízét, könnyem kövér férgek ízlelik
Lelkem kazettából sikolt hozzád, élő, bezárva
Csöndesség jön, nem fagyaszt jég, s Nap nem hevít

Sötétbe menjen, mi test csupán, a többi fényre
Így legyen. Eltöröltetik a lázadó akarat
Mit elmondhattam az ihlet tüzében égve
Kárba porlik el minden más, de az megmarad

Nem félek most, hogy leírtam, elmúlok, tudom
Teher volt vinni, hát homokzsákként kidobtam
De itt hagyom tanulságul testamentumom
Legyen utolsó sor, ha szívem végsőt dobban




2007. augusztus 17., péntek

Csodálatos hajnal

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere.


Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését… elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város…


Megjelent: 2007, augusztus 17

2007. augusztus 16., csütörtök

Örökség

… feltéve persze, hogy x nulla nem lehet…
Látok Babilon nemlétbe tűnt egén ringó
Emlékezetbe gyökérzett függőkerteket
Kód-számsorként nyílik bennük bimbó

Hatvan jele időnek és végtelen körök
Égett éket morzsolgat, mit egykor vésett
Palatábláján a jel maradt őutána örök
Kihamvadt tűz leng, s rozsdáé lettek a kések

Hazád lett Hellász szabad, szabdalt kék ege
Hol pihen a gondolkodó, elmerengő bölcs
Alexandriai könyvtár szerelmes gyermeke
Minek pergamenjeiből a tűz lisztet őrölt

Szolgaként jöttél, barbárok űztek Rómából
Törvénye véredbe mart táncos cirkusz-jog
Házadban sisakrostélyos hadúr vert tábort
Leányodnak, mely övé lett, mocskos kéjjel suttog

Eképpen anyád – Európa fogadott szűk méhébe
S nyomorgatott fiaként faltak éhes háborúk
Hogy mézszínű pillanat volt az elrebbenő béke
Ösztövér borjadra fáradt éj gyakorta ráborult

Emléked a megszitált, áttetsző történelem
Megroskadt váll-tartotta kék köténybe hull
Megpróbálod talán egyszer megérteni velem
Amit apánk apja tűz fényénél nekünk megtanult


2007. augusztus 8., szerda

A

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere. Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését…elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város...

...és a parányi tintalövő ágyú egy röpke pillanatra, míg a szárnyaló képzelet új magaslatra ért, megpihent.






2007. július 23., hétfő

Hazámhoz

Én, mikor szólítalak, ajkamon csönd az ima
Szent helyed felett angyal számtalan köröz,
Befogadja máig, attól, hogy az első paripa
Vitéze alatt megérkezett az új földhöz

Nem kárhoztatlak, s nem verlek, te hányatott
Csak rívok veled, gyalázatodban is magyar
Kin évszázadok pokla, s idegen szó vágtatott
Ki mégis parasztként is tudja, mit akar

S fiát más hitető zászlóhoz nem lehetett kötni
Bár jobbágyszolgává tette őt sok uradalmi kor
Szívzsebébe varrva hordta Rákóczit, Petőfit
Elment meghalni az eszméért, tudva mikor

Az én hazám mindig ilyen volt, s marad vagyon
A külföld hóbortja kényszerből, ha érdekelt
Ékesen reppent hű vérrel táplált szavon
S ha veszni látszott is napja, szabadon énekelt

Szerelmes nemzetem, nemcsak könny hord együvé
Feszegették igaz, s gaz árulók néma tagjaink
Sosem lesz barom, kinek szíve csak egy ügyé
Szűznél jobbat beszél a lepel, s a Vér, mit arra hint

Mit sem tudó gyilkosok álnok húsvéti keze
Hogy egyenlően állhasson úr mellett a paraszt
És lelkének terhét viselje az, ki vétkeze
Hirdettessen hát ez áldott, tüneményes tavasz!

2007. július 16., hétfő

ha eljő a virradat

"...miért nem szóltok hozzá egymás műveihez
mintha csak mindenki fújná a magáét?"
(egy-bizonyára nevének elhallgatását kérő-publicista)



óh, halkan is, távol is, ha fújdogál,
ím a lenge szellő jártát nem tudod
két gyermek, egymásnak mint kurjogál
s szívük hangtalan mélybe hogy zuhog

messzi partok közé növesztett lonc-vizük
s hajnalokba torkolló ezer virradat
álluk alatt vágyva összekulcsolt tízük
míg megérkezett az úgy várt pillanat

óh, hogyan láthatnád e láthatatlant?
remény-bölcsőben megringatott dedem
nekem te, s neked magnak én maradtam
tiéd, mit ajkamon szavam rózsája terem

és illatod..., bársonyát el nem mondhatom
érzem reányomott lélekpecséted
hebegve eléd vitt kincsem, mind ócska lom
de te rámosolyogsz csendben, megérted

bérceinkről felszárnyalnak szép madarak
s halott homályok ölén földereng a derű
szavak kovácsolnak újabb szavakat
óh, hát így történik, mindez oly egyszerű!

2007 07.15

2007. június 29., péntek

Elmondhatatlan

Hogy is mondjam el, ha a dal, mint vágy feszít
S tavasz íze keres rügyeken kibújást
Pillantásod kell, úgy Nap-hő nem melegít
Mezítelenséged is felöltözött, ruhás

Egyszerre hatolna által lelkem, s tagom
Gyümölcsös kertedbe rontva önt’ni magam
Éden folyóiként eggyé: ezt akarom
Muzsikává szőni édes szavad, s szavam

Szorongatni combod, s kebled gömbölydedét
Kéjjel kényeztetőn csókkal halmozni el
Sóhaj fusson nyakadon, cirógató cseléd
Hunyd, hunyd le szemeid, hallgasd, úgy figyelj!

Nekirugaszkodnék ismét elmondani
Milyen veled a szerelmes önkívület
De simul, nedves-puhán megharap valami
Ajkad forró lehe borzol, s felszít tüzet

Mámorban hallgatlak, tested nyelvén beszélsz
Hangjaink örvénylő felhőkként kel egybe
Sivár szó-bozótot szellem-gyönyör emészt
Hogy végigfoly’ arcunkon könnyeink sós nedve

Csurom vizek vagyunk, ajkunk összetapad
Örökké lett percre béklyót karunk liánja fon
Testünk teljesen kimerült, mégis szabad
És álomba ringunk el, boldogan, nagyon

2007-06-29

2007. június 22., péntek

Picurka-versek IX. - Első napjaink

Az első júniusod volt, ma erre gondolok
Anyácska pocakján tűnő kis harmatcsepp
Mely megült áttetszőn, mint finom homlokod
Készülődött csendben életre, s hajnal lett

Nehéz méz-párát lehelt az akácos utca
S a szerelmes éjéből bódultan ébredő
Két kócos, bolond szív még nem, nem is tudta
Hogy a paplan alól majd három búj’ elő

A rózsák, vérbő vörösen, szakítatlan nyíltak
Győzelem ült a "nincs" felett mindenütt
Boldogság szaladt, hogy rólad szerte hírt ad
S szaladtunk a folyó partján együtt velük

Felelőtlen bohók voltunk, igen, fiatalok
Felizzott nyarunkra hűsítő csók kellett
S nem égette talpunk forrón sütő homok
Gondtalanul játsz’tunk, mint a kicsiny gyermek

Inkább ez legyen emlékkincsem rólad
(Mert később elvitt a rettenetes csuhás)
Anya öblén ringó Picurka kis csónak
S a napfényben érlelő hajókirándulás

2007. június 18., hétfő

Emlék születésnapodra

Ez már a sokadik év, mondod, szóra nem érdemes
Társai elröpültek féltőn dédelgetett álmaiddal
Olyan, akár a befőtt, mit az ember félre tesz
Távoli holnapok reményét büszkén várva írt dal

De, mint névtelen szakított ezredik szűz-liliom
Mely végtére ugyanúgy "egy a sok közül" marad
Vagy rózsafejről elhullott, hervadt, zizzenő szirom
Mit szél kerget meg, s felcsípik kíváncsi madarak

Amilyennek megéled rohanó perceid, órád, napod
Magadnak bírod majd, lehet mindez szép, kitüntetett
Leülni rá némán merengve jelenthet egy-egy padot
S hiánya fájó sebként lüktet, ha emléke füstbe megy

Íme, könyvjelzőnek e verset neked itt hagyom
Történeted lapjain van ékes, s van nyilván dicstelen
Volt néhány ünnepelt pillanat, s jeltelen sok nagyon
S kívánom, több legyen az áldás őrzött kincseden

Ajándékul nem hoztam aranyat, becses drágakövet
Csak dobozba zárva kallódna annyi tárgyad közt
Szó őriz szót, s a leírt emlék lesz, mely téged követ
Kibontja lányhaját, ha hozzá közelítve gonddal jössz

Gyújts gyertyát tehát, a perc tiéd, mit jövőbe vihetsz
Fénykép lesz az, sárguló, mikor újra eszedbe jut
Elmerült Atlantiszod, az az ifjú, boldog sziget
De megőrzi a mellé állított két lángkardú Kerub

Igazán élj, égve, emésszen vad, s mély szerelem
Csodák kútja méhed, íve fénylő csillagrajokat rejt
S míg könnyed szivárványán át új mosoly búj szemeden
Csak ábrándozz még, hunyd le pilláid és figyelj!

Hisz itt vagyok veled holnapokra, itt van gyermeked
Csontig rágó, farkas-kor ellenében óvó figyelem
Megroskadó válladnak támasz, hogyha űzve kergeted
Éjbe kóborolsz utána, s nem leled nyugalmad idelenn

Kevésre gyűltek, épp hogy elkezdődött, virágoz életed
Előtted a futásra váró pálya, nézd, szomjas tekinteted issza
Számolni kár még az álomba szenderült kócos éveket
Gubancolt munka-rengeteg várja, hogy jöjj hozzá vissza

És mégis:
Sokadik év ez, szó nélkül elmenni mellette: nem érdemes
Igaz, társai elröpültek féltőn dédelgetett álmaiddal
Mégis olyan, akár a befőtt, mit az ember félre tesz
Mint távoli holnapok reményét büszkén várva írt dal

2007. június 12., kedd

Valahányadik epilógus

Balgaságom szülte valahányadik epilógus
Meglásd, megtapsolja ezt is, visszhangozza kórus
Reménytelen igazmondásra bírnom őket
Akár szárnycsapkodásra a hajnali háztetőket

Belátom, sosem írtam még igazán, elég jót
Fütyörészve számra vehető, kedvemre valót
Csak írtam úgy, mint betűz, szótagol a gyermek
Nem értve, hogy az egész értelmet miből nyerhet

Írtam akarattal, papírra pocsékoltam szöveget
Beljebb ütve, barátom, laza koporsószeged
Szellemtelen szószörnyetegeket, égbekiáltót
Minden közhelyek unalomkincsét, ej, de kár volt!

Írtam? Vagy feküdtem csak? Nyálfolyón, álmatag
Félbe’ szerbe’ kezdett sorom eb módra ottmaradt
Reggelre elvesztve ízét, zamatát, idegen lett
Kerékpárra dőlve ébredtem az ablakpárkány mellett

És igen: írtam szépeket is, mikor ihlet heve hajtott
Természet csodáit… leányról… régmúlt folyópartot
Tollam hegyén szökött az ábrándos szerelem
Hogy szorongatva tőle írjam, milyen vagy nekem

Hány boldog gyöngyű, s kínkeserves óra volt
Mit a rímfaragással vesződés az éjtől elrabolt!
Nem sajnálom, mert űzött valami tétova vágy
Önteni, s csiszolgatni sorok tüzes lávafolyamát

És megint itt ülök, nem jut észbe semmi jó
Karácsonyfa alá ajándék kell, felaggatott dió
De hol van még nyár közepén a karácsony
Ezt a strófát is meg kellett írni, lám, barátom!

S ami jön, ajándékot rejt, avagy botot hátamra
Jövendő dolga tudni, teli, vagy üres lesz-e kamra
S emlékezet őriz-e majd, vagy névtelen takar verem?
Mit számít, csak megmaradjon az első szerelem!

Valahányadik epilógus ez, balgaságom szülte
Karámba terelt, ágaskodó mondat-csürhe
Mely önnön korlátja mellett körbe-körbe szalad
És mert gazdája én vagyok, azt hiszi, hogy szabad

2007. június 10., vasárnap

Tükör

Nyár-kemencében a Föld, izzad, fuldokol,
Felhőkkel bajlódik, meglódul, megáll a szél
Konzervdobozába zárt szöcskenyájnyi pokol
Remény vesztve tikkad, feltekintve azért

Ropogósra sül, mint éretlen gesztenye
Elmebaj gőzeit forralja már benne
S kétségessé lesz, hogy elbír több terhet-e
Vagy térdre kényszerül-e az ember, mert gyenge?

Tornyosul, vihart szülne, vajúdik az ég
Tompa villámlások távol fénye ijeszt
Magasban mélyek nyílnak, mint seb-szakadék
Eresztékein szivárgó ködre néz fel: mi ez?

Mert korán van, álma barlangokban szunnyad
Értelme kezdeti, s kicsiny, mint gyermeké
Bőrök redőibe, s rettent asszonyához bújhat
Ordítása a vadon nyugalmát felveré

S vajon, ma embere, ha kinézel ablakon
Tudod-e mi vár rád ég alatt, odakinn?
Mi az, mit biztosan tudsz, s hiszel vakon
Hová bújsz el, amikor félsz, hogy oka sincs?

Nyár-kemencében ma is izzad, fuldokol,
Felhőkkel bajlódik, meglódul, megáll a szél
Konzervdobozodba zárt szöcskenyájnyi pokol
Remény vesztve tikkadsz, feltekintve azért

Ropogósra sülsz, mint éretlen gesztenye
Elmebaj-gőzt forral szintúgy benned agy
S kétségessé lesz, hogy elbírsz több terhet-e
Vagy térdre kényszerülsz-e, mert gyenge vagy?

2007. június 9., szombat

Nyáresti vers

Mit hoz, mi lesz az este villanó ábrándja?
A galamb-ülte attika-párkányt kémlelem
Ne hidd, hogy kész van, csak remélem: hátha
Több a "nem tudom" benn, s az oktalan félelem

Én is tudom: ketten szőjük furcsa álmunk
S mi sóhajjal kél itt, talán szívedbe hatol
Fölösleges erőlködni, csak révedve várnunk
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

Olyan nyugodt, fülledt nyár-este van, tudod
Mozdulatlan állnak az akácok, s lombos tölgyek
Vidéken beülnek ilyenkor már az álmos tyúkok
S teraszokon át sorra italt töltenek a Hölgynek

Nyugágyak ölén halk társalgásba merülnek
Sötétben hosszú parázs ég cigarettavégeken
S egy Úr finoman bizonyos témát kerülget
Ügyelve a szóra, hogy bókja szép legyen

Amott, egy pár, hevüknek nem parancsol álljt
Sem természet, idő; csókkal simogató karok
Fedezik fel a lüktető, vad, ismeretlen csodát
Majd csillapodva megszámláltatnak a csillagok

Feszülten vibráló idegre hűs szellő hoz enyhet
Záporozó permet dúsít fűillatú oxigént
S hatalmas cseppekkel töltött virágkelyhek
Hajladoznak a súly alatt, nem tudva, miért

Mit hozott, hát Neked ez est, kedves idegen?
Nem kérdem, a sóhaj, mi kélt itt, szívedbe hatolt
Elragadt-e hév, vagy várva-várod idelenn?
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

2007. június 5., kedd

spinhajlás

 (nabsátídrofröküt) etenétröt kenésézektelek gáliv A


Tehát a világ egy felfordított vödör
Te mondtad, ne mondd, hogy nem mondtad, Te!
Láttad ezt a villanást?
No comment, nem tudsz semmiről…
Cigarettázol itt nekem sunyin
Mint amikor a szétpermetezettségben levő vizek belefröccsennek,
visszatérnek a vödörbe, soha nem is voltak kiöntve
Mindjárt mondok egy példát
Hülye kérdés!
A szennyvizek is?
Mint egy film, lassan, a kép sarkából elindul egy kis pötty
Nincs hulladék, az események lejátszódási iránya a teremtés pillanata felé mutat
A tér-idő kontinuum folyamatosságáról beszélsz
Görbülő tereket elnyelő gravitációs lyukakról
Ezt, amit mondani akarsz, lehet, hogy nem fogom elhinni
Lehet, hogy mondani akarsz valamit?
A természettudomány-órán hallottam valamit, érdekesnek tűnik,
megkérdezem a barátom…
És érzem, hogy egyre gyorsul…
Nagy, keretes szemüvege, elálló fülei vannak,
olyan érdekfeszítően tud a csillagászatról mesélni
Az új fiú? Nem dohányzik, hülye vagy? Az ilyennek sose lesz haverja!
Azt mondták, Laca helyett jön valaki…
És folytatódik, szinte szédítő a gyorsulás, közeledik a folt
Én nem akarok abba az iskolába menni!
Majd jövőre, pedig okos, intelligens gyerek
Tényleg, ez én vagyok? VAGYOK?
Sokat bajlódom vele, de majdcsak tiszta lesz, ez a sok pelenka…
Erős, éles fájdalom
Nyugalom, meleg
A feketeség beborítja teljesen, és megszűnik…

2007. június 4., hétfő

Édes várakozásban

Lásd, közönséges homokból lettem
Megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Költővé is úgy ég el az ember
Hogy hitványságát meglepi valami hevület

És más szájából elhamvadnak
Szavak félig szívott ócska cigarettái
Csak úgy, füstben eltapodva
Továbbmegy felejtve, mint ki siet várni

Bolond, mondom, ki felhőt kémlelni rest
Játszani cicakölyökkel nem szeret
Egész nap tétlen van szobában egyedül
Nem beszél senkivel, s nem ír levelet

Én az egyszerű nótát szeretem
Fészkén békén élő madár-csivitelést
Patakvíz csobolyán ábrándozni
S az órákig lomhán susogó fákra révedést

Mégis a tömeggel is szívesen vegyül
Belémivódik parttalan beszélgetésének zaja
Kávéházak júniusi, fedetlen teraszán
Otthon vagyok, ha nem is megyek haza

Lásd, édes várakozásban szemlélődöm
S leszek megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Hogyha hirtelen reám száll a lélek
S hitványságom meglepi valami hevület


2007-06-04

2007. május 30., szerda

Versfolyam - Forrás

Rábukkantam, ím itt, a mohos kő alatt
Épp csak megálltam két sövényvágás között
Egy erecskére, mely titokban haladt
Félénken, mint a vad, s oly tisztán gyöngyözött

Hogyan, s miért öntötték e kövér gazra?
Vergődő újszülöttként keresgélt medert
Ide küldte el őt karsztos kristály-anyja
Kérdeztem, csak nézett csillogva, s nem felelt

Hogy tétován ne tűnjön, hamar utat ástam
Megszórtam gömbölyded folyam-kaviccsal
Csobogón nevetett, s reá folyt hálásan
Játszott a napfényben, mint ezüstös kishal

Forrására lelve kővel körberaktam
Ne dúlják szét, ha megtalálják állatok
Csodáján függve még időztem, maradtam
Megnyitva kezemmel a szűk kijáratot

Vigyázom, ablakból kísérem fél szemmel
Olyan, hallod-e, mint az örök kisgyerek!
Beszél, panaszosan zuhog, s nem enged el
Pedig partja is lett, s oda gyűlnek inni verebek

S várom egyre, közeleg, beköszönt a nap
Papírhajók kelnek útra játék-vizen
Majd kiürül a ház, csak nagypapa marad
S akkor a forrás lesz vigaszom, azt hiszem...

2007-05-30



2007. május 28., hétfő

Temetőkert - Árnyak IV.

A temetőkert sivár, éjjel elhagyatott 
Hazatért nyugodni mécs-himbáló őre
Teleholdra bámul némán néhány halott
Élni próbál, s álmodni egy percet belőle

S a hideg Holdsugár, életük fakó mása
Repkénnyel befutott fejfákon átcsorog
Elvadult akácos lett végállomása
Test-börtönük az ég felé még rácsozott

Nem tudjátok, milyen, kevély felülvalók!
Nincs égi menedék, csak pusztulás-bűz, férgek
S feledés ellen dühödt árnyként kaparó
Sárgás csontba égett múlhatatlan érdek

Versengés a rokonért, hátha-hátha jön
Visszamenni véle könnycseppnyi kegyelem
Míg gazolva földem, rózsát plántál, önt
S emléke felfakad, mikor lezárta szemem

Van nekem is szöszke, cserfes angyalom
Szomszédéknak kedves Zsuzska lánya az
Szíve bánatában gyakran hallgatom
S mikor indul kövemre egy puszit tapaszt

Virágszála száradón is vigasztaló kincs
Édes-bús hangjáról el-elábrándozom
Ajtót nyit a mennyre: kezében a kilincs
S ajka melegét szinte érzi homlokom

Párizsban

(… Párizs, Szajna partja, miért éppen ott?)
Bonjoure, Madam, oui, Monsieur Coulot!
Szobájuk pompás, a Champs Elysées-re néz
Óhajtanak pezsgőt, vacsorához zenészt?

(A szobapincérnek harminc frankot adtam
Szóltam, hogy a kocsis készen várjon, kalapban
Aztán ebédeltünk a Taverne Royale teraszán
Fenséges volt: "en parfaitement!", igazán)

Tovább a Montmartre fasorán kéz-kézben
Ahogy álmodta egy szenvedélyes éjen
Arcképfestők előtt mentünk mosolyogva
Frakkban és selyemben, derűsen csacsogva

Mögöttünk az óváros utcáinak öble
Mind egy–egy történet, sikátoros, görbe
Falaikra az ősz mester pingált: Chronos
Saint Gilber-től tovább málló volt, kőporos

Késő délutánig andalogtam vele
Két gyémántként ragyogott a Madam szeme
Sétáltunk, s csókkal ingereltük utcanőit
Eljutottunk a zsibongó hajókikötőig

S vissza a hotelig a Szajnán hajózva
Hamar elröppent e néhány boldog óra
(Naplónk írom immár, fejét vállam tartja
Csodaszép a Madam így, önfeledten alva…)


2007. május 26., szombat

A középszer siráma

Hogy is kezdjem, tétovázom, leírjam-e, vagy mégsem?
Játszom félelmeimmel, játszom, mást nem tudok
Elém gügyögik gyermekded középszerűségem
Hogy két szónál előbbre nem látok, s jutok

Mi végre küzdöm a régies, furcsa szavakkal?
Erőltetem bárgyú, nevetséges ragrímeim
Festve giccses naplementét, bajlódom téllel, tavasszal
Üres-fehéren ásító lapnak rontva újra, megint

Hisz’ nem megy, (minek az aposztróf?) annyira látszik
Erőtlen szótengerbe ömlik az átgondolatlanság
Amatőrnek sem való, ki folyvást, s ennyit hibázik
Görbék, kuszák a sorok, s szótagolva kacskák!

Hiába mondják, s mondom magamnak, sőt másnak:
Írj, ne gondolj emez rút, gyöngítő lidércekkel
Ketrecbe terelnek, röhögnek, néma földbe ásva
Bedobják bűz-bombáik, s rám húzzák a vekkert

Ki büszke, s titokban nagyra vágy, csúcsot ostromolna
Tudd: az életben senki, tovább mások-vonva megy
Céltalan féregként csúsz-mász a féregirtó porba
Elvétett mondatai felett a tolla sír, megremeg

S mégis ír, játsz’ holtáig bamba félelmekkel
Legyűri néha az álomból épített idegen való
Álmodja, hogy valami hasznos’ t is letesz egyszer
S félelmek nélkül akkor tudja írni: hogy írni csudajó!

2007-05-26




2007. május 25., péntek

Hidak VIII. - Összekötő híd

Mellettem, a hűvösben gubbasztott pár madár
A déli összekötő híd töltésén ültem, gyéren sütött
Lágymányos felé még a Petőfi-hídon jártak át
Szerdát írt a letűnt naptár, vagy lehet, csütörtököt

Emlékszem, Ferencváros felől szerelvényt toltak
S mögöttem a kocsik ütközője össze-összecsattant
Elrebbenő csapatuk után nem maradt más, tollak
Lenn, a téren egy hölgy illatszert árult, vagy szappant…

Onnan látszott – március volt – mily magas a Duna
Elnézegettem a vízen hömpölygő fehér-szürke ködöt
Mint a város létének egy eltévedt, tétlen tanúja
Talán párja a szobornak, mely a tér sarkán őrködött

A Fehérvári úton szembe két 47-es villamos csörtetett
Át, fázós, zsúfolt utasok álmatag reggel-tengerén
S a nyirkos, tejfehér köd engem is körbevett
Beborított, magába fogadva hatalmas cseppjeként

Továbbutaztam hát, a tömeg sodort, velük
Hisz a töltésre ülni is csak lélek-szeszély ragadt
Folytatva szabályos hétköznap-reggelük
      S a híd töltéssel,
           köddel és árussal,
               szobron galambokkal
a tér sarkán ottmaradt

2007. május 24., csütörtök

Végtelen történet

Már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy-egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt. Úgy távolodtak el szeméről a képzelt sziromrózsák, mint ahogy a kert fodros-selymes illatos bokor-lombozata közül előlépve levelenként feltárul annak párában és délutáni narancsfényben fürdő fái és gondozott gyepszőnyege közé ékszerként illesztett kincsesládája: a ház. Mint valami csodálatos, elfeledett repkényes tó, melyhez oldalazva enyhe lejtőn ereszkedik a bámész idegen, s amely befogadja békében picinyke valóját, erről a találkozásról akart mindig írni. És ahogy fókuszálódott felidézésének nagy, lapos opálos lencséje, a hullámzó, elmosódott partvonal egyszerre kontúros lett, az eső vagy könnyezés áztatta bizonytalan, kivehetetlen formák és színpaletták egyszerre határozott, bár nem harsogó, gyengéd, végtelenbe elnyúló napnyugta előtti bronzarany körvonalat öltöttek és a partot övező keskeny sétány finoman kövezett lapjain állva észrevette a lányt.

A jelzőáradatot, mely igyekezett ajkára tolulni, lebilincselte a látvány ereje, egyszerűen képtelen volt megszólalni. A lány mozdulatlanul, kecses, mélázó tartással állt félig-meddig oldalvást őneki, s bár nem láthatta, biztos volt, hogy szemeivel bűvöli a szellőben fodrozódó vizet, s az áttetsző mély felé és vissza felúszó kishalakat. Ajkán sejtelmes mosoly játszott, valami gyönyörű vallomásfélét megelőző, formálódó szavak előtti meg-megringó édes mosoly. Szalmakalapjának alsó karimáján tisztán ki tudta venni a vízfelszín folyton ide-oda, egymásba átváltozó hullámzás apró mozgásait. Pasztellfehér blúza mellett leengedett bal kezében könyvet és egy szál sárga rózsát tartott. Másik kezét, melyen a kézitáska volt szemöldökéhez illesztve (nyilván a visszaverődő sugarak miatt)  egy távoli pontot fürkészett.
Bár nem mozdult, a lány lényén át- meg átvibrált valami finom feszültség, egy be nem teljesített kívánság sóvár vágya, az örök májusok elszédítő, bódító varázslata, a kimondhatatlan, a virágait pazarul bontó dúsgazdag tavasz pompája, valami ártatlan, nyiladozó szerelem…
Akkor, mint egy érzékeny gazella, megérintve megjelenésétől, váratlanul felé fordult, és ráemelte meleg, csodálkozó szempárját. Hosszan, bátorítóan nézett, tarkóig bizsergetően.
Mint aki Napba tekintett, egyszerre úgy érezte, kiégett az összes áramköre, felperzselte a jelenség. És nem emlékezett, hogyan, kihúzta valaki a puha gyepszőnyeget alóla, egy végtelen lassú mozdulatban összecsuklott, az elsötétülő égbolt tekercsként összehajtogatódott, mikor még szólni akart, elmondani, hogy…, hogy… s nem tudta elmondani, mert falevél hullott arcára, s a megálló idő szívébe írta a jelent...
...már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy- egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt…

2007. 05. 24.

2007. május 23., szerda

A szó-vadak pásztoraiért

Okosan terelném a szó-vadat, mint jó pásztor,
De elért a vég, utózöngének tanulságul a pont:
Nem írni dacból holdvilág-lélek áradáskor
Vagy írni unalmat százszor, egyformán bolond

Hogy hasznodra hízzon, göndörödjön gyapja
Szétszalad, látod, nem mindég kell, s lehet
Konok vadszamárként ritkán hallgat akaratra
Mily szép, ha inkább szabadon szárnyal szellemed!

Tanultam én is formát, időmértékes jambust, daktilust
Verslábaikra állva szépen futottak nyelvemen
Mint e keresztrímeket pókként csacskán szövő típust
S hittem, elég a szótagszám, hogy jó vers legyen

Dőre voltam, amit nyughatatlan lélek diktál
Tehetség, s lepkeháló nélkül megfogni nehéz
Hunyt szemmel az író jegyzésre készen: így áll
S alkalmas percben villámmal vakulva szembenéz

Írj addig barátom, s játssz, hegyezgesd a ceruzabelet
Mert írogatni hasznos, ha kuszát is, gyöngébbeket
Betűvető magján lesz csak érett termés, ékezet
Tedd dolgod, tereld a szót, s csillag hullik neked!


2007-05-23

2007. május 22., kedd

fejlődővers

 0 (hsz)

Rosszkedvű vagyok, de nem kell kommentálni
Cipőmmel csak az asztal sarkát rugdosom
Ne is írkáljatok hozzám, felbosszant ma bármi
A népszerűtlenséget de nehezen szokom!

Egyébként irkáljatok, amit csak tetszik…
Hát nem, engem nem kell olvasni!
Vannak kukámban kikotorni fecnik
Olyat tudok háttal én is, nem nagy faxni

Imígy zsörtölődöm magamba’, lássátok
De megnézzétek ám, mert különben detto
Mint bánya falán hiába pattanó csákányok
Egyedül küszködni e haraggal nem jó

Hol a hátatok, hogy felállhatnék rájuk?
Szikraesőmet csillapító nyugodt mély tó?
Mindjárt széttörök valamit, ti bárgyúk
Azt’ megtudjátok, mi van, és ami van, mért jó!

Hülye szövegekből ki nem fogyok soha
Csak folyton topon lenni, célom ennyi
A népszerűség=köztudat, tudja minden ostoba
S ha szóvá teszik, tüstént másra kenni

Szóval haragszom, amiért nincs elég hsz-em
Még érdekesebbet akartok? Lazát? Drámait?
Érdeklődéshiányotokat látszólag unottan zsebre teszem
A kisablakból mégis árgusan szemlélem számait

1 (hsz)

De lám-lám megtörik a jég, észrevesz valaki
Figyelmem nyájas, szelíd formát ölt
Már nem mindegy, hogy Jóska, Péter, Laci
Már vár, vár (a sóvár), hogy véleményed közöld

2 (hsz)

És megvan, versemre, mely igaz, kacska-torz
Újabb szempár: emberi lény tekint
(Azt hiszed, érdekel? mindegy, mit papolsz)
Szóljatok bátran, vérmérséklet szerint


közjáték a 2. és 3. (hsz) között

Felserken így, on-line-ba vált a buzgalom
De csüggedten mereszt fáradt szemkocsányt
Mert újabb pöttyenés nincs, (tán mégis untatom?)
Emlékszik még gaztetteimre, meg nem bocsájt

A közvélemény bár elfogult, mérlegel
Azért kivár, hogy mit szól hozzá a más
Nem szivárgott még teljesen mérge el
Csak gyűlik-gyűlik (hiszem) a sok olvasás

3 (hsz)

Jaj, Istenem, most mit tegyek? megjelent a NŐ!
Udvarias privátra - félresiklóra - adva ok
Szemében gerinctelenségem mily nagyra nő
Meg ne tudja, hogy családos ember vagyok..


közjáték a 3. és 4. (hsz) között

Lerágott csont: "grat! szép kis szösszenet!"
El nem szenvedhetem a kritikusok e raját
Borsódzik hátam, mikor jönnek a közhelyek
A mindig-ugyanúgy-írt: "cuki kis vers, nahát!"

Azért megbocsájtok, gyakorlom e kegyet
Az őszinte sóhajnál nincs csodálatos'b
Hisz tolják ők is előre a dics-szekeret
(Csak szívom fogam, vajon elérem a hatost?)

még egy közjáték előléptetésem alkalmából

Hahh, utolért a végzet, a tiltott támogatva
Lázadó kezébe kormánypálcát adnak
De nem tudni lezárult-minden régi akta
S csak mint bohócon felülről mulatnak

Rosszkedvemnek lőttek, marad csúnya ármány
Kutakszik a májam, kinek, s miért kellek
Orvoshoz jött méregfogat húzni Dr. Sárkány
Füstös robogója kívül letámasztva berreg

4 (hsz)

Így illett, most rajtam állt a tovább: szöget
Vernek karjaimba, hogy kereszt-dísznek
Áldozzam zsenge lelkem, vagy köszönet
Hagyja hálás ajkam a köznek, mely így tisztel


5-…sok. (hsz)

Igazolódni látszik hát a feltevés
Villámfényben púpos menyecske is kapós
Kicsorbul rajtatok a nyelvem fente kés
De kajáljátok, mint cvekedlit, laktatóst

S míg figyeltek, érteleméért kutakodva bújtok
E pár szót, mért jöttem, végre elmondhatom
Salaktömeg-szöveg miattuk nemhiába hullott
Ne higyjétek: mi csillog, gyakran ócska lom

Tengermélyre bukni gyöngyhalász se rest
Ámbár visszaútja sosincs biztosítva
Hogyha vágya űzi, hajtja egyre: keresd
Jutalma megmarad tenyerébe írva

S ti mint, szókkal játszó vidám rím-halászok
Hálótokba bizton sok tenger kincs akad
El ne feledjétek, mikor szókkal játsz’tok
Hullám’tok nyomában majd hullámok hajtanak…


(Kedves szemlélődők! Ebihalam elérte törzsfejlődésének csúcsát, ezért kiúszik a kismedencéből, kérjük, gyermekeiket ne hagyják őrizetlenül a nyílt tengerparton! üdvözlettel: Cápa Dani)


2007. május 20., vasárnap

Aranylemezkék

Ábrándos lehelettel hintett füst-vékony, óarany lemezek
Eltünedeznek, s felvillámlanak a reátok gondolt szavak
Emlékezetem réges-rég learatott sárga kalász-táblái
Melyről elröppentek a hajdani, széptollú énekesmadarak

Elúszom velük, átadva magam tiszta egem kék hajnalán
Átadva, s beléfeledkezve szerelmes mámorok csók-ízeibe
Kóstolgatva megrogyott mélypincék koros bor zamatát
Hozzáértőn, vajh a párlat vad csikó, avagy selymes szelíd-e?

És beljebb-beljebb vonz, húz, megszédít, egyre részegül tőlük
Maguk alá temetik a nyelvem alá sikló tüzes kortyok lelkem
Mígnem a pohár gyertya visszfényére álom borít nehéz takarót
S a telt keblű fürtökön időző szememre időtlenség rebben

Akkor vissza-visszatérnek lassú, édes-mustos áradásban
A muzsika hajlította, fénnyé ivódott, lágy arany-ó lemezek
Árnyékpillangókként reárajzva minden tűnt madárének trillám
Kalásztáblái éveknek, s ábrándos lehelettel hintett emlékezetem


2007-05-20

2007. május 14., hétfő

Lépéseink

Csak próbáld meg újra, az ég nem felejt
Csak lépj, s a lépésből okulva felelj:
Hányszor is tapogattál körös-körbe így
Kétségbe jutva hányszor volt válasz, szelíd?

Újra és újra, míg menni nem roskad a láb
Ha mély fölött vezet is pallód, ne add alább
Mikor tenyered borzad, semmibe tapint
Gyöngyöző homlokodra hűs szellő szava hint

Csak menj tovább, az útnak fogyni kell
Érezd a bársonyos érintését, mint lehell
E valami eléd terít göröngyre szőnyeget
S suttogja tisztán: csak hidd, meglehet

Hát menj, ha néha, csetlőn is, tétován
Gondold, hogy ismerős, régi kisszobán
Látnod nem lehet, mit sors rendelte úgy
Csak próbáld meg újra, s utad égbe fut!

Ajtók

 A sikoly elhalt. Az előbb sápadt villanyvilágításban fuldokló szobába betört a fény. Tavaszi virágok és a friss levegőhuzat üde illata egyszerre elöntötte, kiseprűzte a homályt, a kóros, áporodott betegségszagot. Mintha egy véglegesen leeresztett, már megereszkedett, szennyel és molyírtóval átitatott, súlyos függönyt húztak volna szét

-Hát ez így történik? – hátraugrott, látni lehetett, ahogy a fiatal nő fakó arcára kiül az élő döbbenet
-Így, így! Nem tudtad?- a néni maga idősebb volt már, szinte küszködött a feltörni akaró szavak árjával, vissza-visszafojtva akaratlan kuncogását. Mindeközben húsos karjait kitárva már-már illetlenül hadonászott a nádvakolatos mennyezet felé- Hogy lehet..hogy lehet?-mintha valami természetes, evidens tény kerülte volna el a fiatal nő figyelmét- Még nem mondták el neked?
A fiatal nő torkában emelkedni kezdett egy hideg gombóc és amint emelkedett úgy lett egyre melegebb, végül tűzforró. Amikor kibírhatatlanul égette már, szinte fuldokolva köpködte ki a szavakat:
-Mit..ki kinek kellett volna..? Miért nem…?-megérezte, hogy olyan titkok közelébe került, mely kimondhatalan, réges-régi babonasággal összefüggő, szájról szájra járó ereklye, olyasféle, mint a templomos lovagok szent grálja, mely tudójának védelmet ad, s melyet szigorú rendtartás szerint őrizni kell.
Az idősebb nő anyai szeretettel tekintett le, szemében lobbanó parázs látványától egyszerre felajzott és kiéhezett kíváncsiság tört rá, ott állt az ismeretlen kapujában és érzékelte a belülről sütő tudás erejének keskeny fénykévéjét és tudta, hogy csak messziről látta, csak érintőleg, csak ízelítőt kapott… és elindult felé
Leányom…-kezdte, hangja sokkal lassabb, mélyebb volt, olyan hatást tett a lányra, mintha egy mély kútba ereszkedtek volna le- el kell mondanom neked valamit…-hatásszünetet tartva végsőkig feszítette a türelem húrjait – amit most hallani fogsz, azt idővel rá kell bíznod arra az egy személyre, aki tehozzád a legközelebb áll. Nem tudhatják sokan, mert akkor szemétdombra vetik, megtagadják, és erőtlenné lesz...
-Mit... néném? ...én készen állok, hogy..- suttogta alig érthetően, kiszáradt szájpadlásán át hörgött a levegő.
-Figyelj rám, csillagom, életek múlnak ezen...a mi életünk is kapu a világmindenség felé...ki-be-átjárnak rajtunk olyan erők, melyekről mit sem tudunk...legfeljebb egyet tehetünk: őrt állunk és amikor érezzük közeledését, kinyitjuk az ajtót – kinyitjuk, vagy bezárva tartjuk. Tudnunk kell felismerni, ki akar bejönni, mert erre az érzékszervünkre - mint kezünkre - egy kilincset szabtak...-a néne folyamatosan simogatta unokahúga fejét, arcát, pillantása azonban messzi pontra révedt, szavai szinte varázserővel duruzsoltak
-Nem érzem...még...-elakadt a hang a másik hang súlya alatt, ellazult, mintegy tompa, de kellemes álomban
-Megtanulod idővel használni az ajtót, dörömbölni is fognak, más szelíd szóval kér áthaladást, de ne hallgass a hang szépségére, kellemessége se igézze meg füled, egyedül arra figyelj, mit mond és tudd meg, honnan származik a hang tulajdonosa.
A lány ellenállás nélkül, hipnotizálva nézett vissza, érzelem nem tükröződött viaszmerev arcán, minden hang, mintegy fonográf lágy hengerére rögzült lelkében kitörölhetetlenül.
-Most láttad, hogy mi történt, egyik oldalról a halott lelkének sírrablóit, akik láncot vetettek rá, betörve a test élő maradványába, hogy magukkal vigyék és láttad az erőt, mely széttörte a láncot, emezeket pedig kidobta a sötétbe. És bár láttad, hallottad, nem értetted: hangom volt az ajtó, mely idejében nyílt meg utat adva a szabadításra. Középen álltam, a kötélhúzók erőfeszítéséből mit sem érzékelve, amikor elsöpört lábaimről a győzelem.
Fokozatosan ébresztgette a lány tudatát, simogatta láthatatlan, kedves gondolatokkal, míg a fény újra visszatért a szemébe.
-Mi történt, néném? -kérdezte kábultan, valami bizsergő jó érzéssel
-Semmi rossz, lányom, menjünk át újra, nézzük meg apádat, látod, mélyen alszik, olyan, mint egy elveszett, de megtalált bárányka, vigyázz rá nagyon!
A leány visszaszaladt az elfüggönyözött kisszobába, sírva, nevetve csókolgatta a szuszogó embert, könnyfolyama elöntötte az ünnepi, halottas inget - De hát hogyan vigyázhatnék rá, néném? Ott voltam mellette, akkor is, úgy...- elcsuklott a hangja
-Nos, azt hiszem, találtunk egy gyönyörű, új ajtót, aminek nem nyikorognak a pántjai és zárja is ép még...bátran használd ezt az ajtót, íme adok hozzá kulcsot. Ezt egyenlőre zárd be, ellenben nyisd meg elméd és szíved érzékeny „füleit”, hogy amikor alkalom adódik, készen állj!
-Még nem értem ezt egészen....én hogyan…?-tétovázott a lány
-Nem baj, csak emlékezz ezekre, hidd, hogy amit gondolsz, meglehet. Őrizd az ajtót, s ne félj, lesznek segítők is. Csak emlékezz és várj, ugye megjegyezted?
-Igen,...de..-túl sok kérdés volt benne, viaskodtak belül a tapasztalt, a hallott és a meggyőződésbeli dolgok. Nénje hagyta, hogy ismét elmerüljön jótékony állapotában.
„..hát bizony ez így történik! És nincs szebb, amikor megtörténik…elkezdődött tehát...”
Köntösét szorosabbra húzva belebújt mamuszába és bögre hideg kávéjával, nem szűnő mosollyal, hangtalanul elcsoszogott.

2007-05-14

2007. május 13., vasárnap

Eszter-szakadás

Legyen áldott emléked, mert jövőnk már halott
Azt mondtad, így legyen, s sírtak az angyalok
Megtagadtad apád, kitetted szűrömet
Szánalmad nem kell, hogyha gyűjtögetsz
Idővel gyámodé legyen, kiben bíztál
De becsületem nem adom, bármit irkál
Ha üt'tem is, soha téged nem bántottalak
Az igaz szót megőrzik a néma falak

Menj hát, menj, és Isten legyen veled
Mily tanácsot adhatnék ezentúl neked?
Perrel vetted ím el a szülői jogot
S mélyen vág, kegyetlen sebez ostorod
Nem tudom felfogni miért, miért tetted
Hogy nem volt elég, hogy ott álltam melletted?
Szabad vagy, védtelen, győzött az akarat
Nem tudod, nem, kinek adtad magad!

Hirtelen írok, ha tudsz, majd megbocsájtasz
Miért van, s lesz néhány kurta válasz
Tizenhét gyertyáért törő füstös indulat
Vénasszony kezében játék, ki így mulat
Beteg fejében torz árnykép csak a család
Nézte ő is piros szőnyegen vert anyád
Tündérhegyen töltött idő sajnos oly kevés
Nem használt a számtalan ideg-kezelés

Haragszom, s szeretlek, mondd hát, mit csináljak?
Nem tudtam köréd épít’ ni biztos várat
Megsebzett, elorzott előlem az élet
Hogy vártalak haza éveken át téged!
Tanítani, játsz’ni lányos-apukásat
Felemelni, büszkén mutogatni másnak
S azt mondtad így legyen, sírnak az angyalok
Legyen áldott emléked, mert jövőnk már halott

Óda a Szellemhez

Jöjj hát Szellem, írj lángokat szemembe!
Mert mit ér a szó, mely magvat nem terem?
Semmi vagyok, ha nem vagy velem te
Szégyen éget foltot hitvány lelkemen

Vágylak, hívlak gyarlón veled egyesülni
Csodát író tentádba hagyd mártanom kezem
Elevenedjenek a holt írás betűi
Hogy átjárjon ízed, érezzem: létezem

Itass, részegüljek, borod ó zamat
Csapra ütve folyjon- folyjon keresztül
Pitymallatig heverjek hordód alatt
Vers-mézem legyen, mit ajkam neked szül

Hogy is mondjalak el, madárdalom, kincsem
Erődben nyugszom el, mely gyöngéden emel
Sodró folyó vagy, hasonló hozzád nincsen
Ha elmúlok, álmom őrzője te leszel

2007. május 6., vasárnap

Eszterlánc - láncok nélkül

Ígértem, írok ismét róla,
Merre tart az útja,
Hogy van kincsem,
Eszter gyöngyszemem
Reményben ért az Istennek csókja
Elmondhatom újra:
Talán visszatér az útra
Elveszettnek gondolt gyermekem

Kórházba látogat még
Hetente három-négyszer
Hétvégére lehull a bilincs
Szabadság-szél itatja fázós testét
Fogadja a szót, mit adnék
S szeme - ez a legszebb ékszer -
Mosolyog: ajtóra rajzolt kilincs,
De már nélküle telnek el az esték

Kiröppen tehát a felnőtt világba
Kiröppensz, te első, fészekalj
Hamar követnek majd téged
Szétszórva plántált testvéreid
Hátha nem mondod, hogy hiába
Hogy semminek lettél, senki nem akart
Még nincs vége, most úgy féltlek
Most te dönthetsz ismét, a jó út melyik

Most azt látom: felül az akarat
Rabszolgaként a betegség visít
Visszacsalogatják súlyod az angyalok
Őrhálót font köréd a dicső kegyelem
S látni ekként alig találok szavakat
Bár a félsz ott lapul kétséggel kicsinyt
Randevúzni hívnak - téged is - új dalok
S rád talál az élet, a szabadság, s szerelem

2007. május 2., szerda

Álom elé…

Megritkuló, zönge hangok közén lassan
Fáradtan rovom sorom ez esti dalban
Hova ér, ha vége, mily szóvarázst terem
Lehetetlen mentén, mint karikát terelem

Ábrándos játék ez, mély álomba való
Tenger vizén megringatott kicsiny hajó
Minek egyszem árbócára madárka száll
Hogyha lába soká szárazat nem talál

Végtelenből eredt naggyá kitelt folyó
Végtelenbe tartó ponttá tűnő futó
Milyen furcsa páros, szó szövet, szerkezet
Még-még, megalkotna végenincs terveket

Álom elé hever, mint házőrző kutya
Kisfiára révedő mesélő apuka
Kinek a végszó már nem jut az eszébe
Csillag alatt lombok azt susogják: béke

S déli széllel támadó éji-nyugalom
Erejét érezni, de hiába kutatom
Kiszökken a fejből, utána kapni kár
Még egy sor szék alól szemtelen kandikál

Strófa lesz, úgy nézem, visszamosolyog
Lényében valamilyen fényesség mozog
Küszködve mégiscsak elvesztem fonalát
Betemet magába a súlyos-puha ágy


2007 05.02. (hajnal)

2007. április 26., csütörtök

magzatom

Küszködöm megszülnöm, vajúdom hasztalan
Nem mozdul lebegő, elvetélt magzatom
Kimről tudom, nem sír fel, selyemszín arca van
Elcsitult szívhangját soha nem hallhatom

Fekete vizenyő, alvadt vérrel vastag
Élettelen petyhüdt, gyilkos köldökzsinór!
S az a súlyos némaság, mikor kezembe adnak
Fakó bőröd képe maga alá tipor

Küszködöm véremmel, könnyem elpatakzott
Ellenséget kíván a sötét gyűlölet
(Az én kezem az, mely dühöngve csapkod,
S szájamból zuhognak számolatlan kövek?)

Egy kispap érkezik könyvvel és kereszttel
Nővér tétovázik, néz rám, ahogy ott áll
Vigyék-vigyék! … babám, kérlek, ne eressz el!
De hát halott hús csak… édes dedem voltál!

Szerelmes-gyönyörű ujjszopó magzatom!
Végre zokogás ráz, felrepedt a burok
Ez lesz tehozzád az egyetlen dalom
Álomtalan hideg álomba indulok…

2007. április 25., szerda

Pipacs-tengeren

Pásztortarisznyámban irka, kenyér, kövek
Az utat, hol járok, magamnak gondolom
Szél kószál előttem, levelet söpröget
S eltűnik hirtelen közeli dombokon

Pillangót lát szemem pipacs-tengeren
Hol a varjak hada, tépni való vetés?
Puszta a kemény rög, meddő hant, nem terem
Kövér füvet képzelnem reá: tévedés

Szomjában hördül, úgy fekszik el az állat
Megmarja testét, váratlan lepi hideg
Távol könnyben úszó csillagködök várnak
S a jó szó, a biztató nem hangzik senkinek

Nagy csöndesség telepszik az éji világra
És szívemből égig érő tüzek gyúlnak
Föl-fölkúsznak a lelkükért vigyázva
Hajnalra elillan, füstölgő hamut hagy

Fölszedem a poros pásztortarisznyámat
Toronyiránt vivő utat keres szemem
Még nem tudom, mi ér, boldogság-e, bánat
De elindulok ma is a pipacs-tengeren

2007. április 17., kedd

Mesefonál

Szép álmokat, tente, késő este már
A mesefonál szála lágyan elszakad
Kinyílott szájacskád csöpp rózsaablaka
S arcodon a hintett boldog mosoly ott maradt

Szép álmokat, tente, késő este már
A mesefonál szála lágyan elszakadt
Kinyílott szájacskád csöpp rózsaablaka
S arcodon a hintett boldog mosoly ott maradt

Belefeledkezve ringsz ég és föld között
Angyalok vigyázzák e gyermeki békét
Behajtom a könyvet, s takaród szegélyét
Közelebb húzva az őrző mackód székét

A szobában, mint vendég, csönd vert tanyát
Elnézelődik autós poszterek előtt
Kezén át csordogál a kövér Holdsugár
Amíg lustán körülfonja a heverőt

Ma egyedül ért – máskor zajosabban zajlik
(Mindig kértek inni, vagy falat kenyeret)
Ma téged, csak téged fektettelek, kisfiam
S neked jutott az egész, az összes szeretet

Kipirult szép arcod, ujjadat is szopod
Fürtjeid közt csillan egy csepp izzadás
Meg-megrándul másik kézfejed kezemben
S nézem, hogy szelídül álommá az akarás

Már becsuktuk régen azt a könyvet
A mesefonál szála lágyan elszakadt
De kinyílott szájacskád csöpp rózsaablakán
Az a boldog mosoly talán ott maradt…


fiaimnak

 

2007. április 16., hétfő

A falu bolondja

És mégis: reggel felkel újra a bolond
Meghasogatott, színes ruháira lép
Vakulásig nézi a forró veres korong’ t
Fel is mutat kérdve: miért kék az ég?

Beütött szeme árulkodó, dagadt
Nem e világra kellett volna jönni
Rossz volt a perc, mikor dalra fakadt
Könnye lett arcán illat helyett kölni

Papírrózsák csak elhullott gondolatai
Miken az okos mily örömmel tapos,
Nem tudva, mi küzdés, hogy legyen valaki
Hogy megmaradjon kicsiny szava most

Áradva dúló szitok-nevetség hevében
S ok nélkül fenyítik kanálisba dobva
Ha annyit felel csupán: nem értem, nem értem!
Fára mászva elbújtatja vadszömörce lombja

S estébe fordulva ujjával megint mutogat
Föl-föl teliholdas, csillagpárnás égre
Hajszolja kurjogva az elülő tyúkokat
Míg egy kazal alján nyugtot talál végre

2007. április 11., szerda

Elképzelt naplóbejegyzés

Ha mondanám, se tudnád, milyen napok voltak;
Nem jutott a tejből sem sok, sem kevés.
Újság volt abroszunk, s folyton súroltak
Kezeink nem járta szappan, csak kövér verés

Mocskosan éltem az utcán csavarogva
De a Mama tiszta illatától bódult a ház
Kezem helyett repedt mosóteknőt fogta
S megvarrta éjjel ruhámon a szakadást

Az ég vizein mos, felold’ ta kékítője
Múltam délibábján gyakran elmereng
S nagyon fáj, hogy el sem búcsúzhattam tőle
Gondolatom most kitölti harc és szerelem

Tiszta szívvel írok, bár nem lettem Szegeden
Sem tanár, csak töltőtoll-koptató legény
Csak azt a magyar, ízes Szép Szót szeretem
Én, világ bolondja, a gazdagon is szegény






Fullextra:

Hozzászóló: Julianna
(Ideje: 04-11-2007 @ 01:13 pm)
Comment: Te "világ bolondja, a gazdagon is szegény", nem hiába koptatod a tölőtollad. Érdekes a naplóbejegyzésed. Régi emlékeket idézett fel bennem a vers. Meg is hatódtam.

Hozzászóló: veva
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:05 pm)
Comment: Igazán jól sikerült ez a JA köszöntő! :)) Grat!

Hozzászóló: Netelka
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:06 pm)
Comment: Alkalomhoz illő vers. Gratulálok!

Hozzászóló: wanderer75
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:16 pm)
Comment: Igen, nagyon jó, J.A. naplója!:)

Hozzászóló: Tupir
(Ideje: 04-11-2007 @ 08:59 pm)
Comment: Méltó megemlékezés. Soraid olvasása nyomán életre kel a költő.

Hozzászóló: Eroica
(Ideje: 04-11-2007 @ 09:07 pm)
Comment: Hú, de nagyon tetszik! Gratulálok!

Hozzászóló: Móka
(Ideje: 04-11-2007 @ 10:25 pm)
Comment: Olvaslak és olvastalak.Mint mindig.Gratula

Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 04-12-2007 @ 10:39 pm)
Comment: Érdekes volt, tetszett...:))))

Hozzászóló: blue
(Ideje: 04-13-2007 @ 11:02 am)
Comment: Teszett.

2007. március 27., kedd

Hazajöttem

Hazajöttem, futni nem akarok tovább.
Megkóborolt évszázadok vannak
Összegyűrt, elrothadt szókkal zsebemben,
Vért köpve görnyedek ellen a tavasznak.

Hazajöttem, aludni. Elszakadt a film,
Sarokba vetve szunnyad az élet vágta seb,
Szívemen csönd, "máma már nem hasad tovább"
A jó cukor, s a villamos közt szendereg.

Hazajöttem, tudni, itthon vagyok, elég
Lepelt borít rám a vigyázó éjjel
S inaimban csitul, szűnik a rugdalás,
Belül nem béke, csak fáradság árad széjjel.

Hazajöttem, csukni, csak becsukni szemem,
Elringatózni vágyom egy időtlen tengeren,
Csodákkal színes rajzolt képregényben
S csak hallgatni, lebegni a vízben csendesen…

2007. március 19., hétfő

Picurka-versek VIII. - Szöszkének

Már messziről kondulnak a harangok érted
Magas füvet hajlít suhogtatva a határ
Márciusi hantok felett vidámabban ébred
Kósza gondolat, egy emlék mégis rád talál

Rég volt, mikor elmentél új hazát keresni
Föld-ország helyett meghívott kacsintva a Menny
Feledtetve meleg méhet, halált megszeretni
S itt hagytál minket hátra nélküled idelenn

Évek jönnek; múltak, örök gyermekünk leszel
Ahogy a padba ülve új leckét tanulnak
Látlak az udvaron velük; egy fáról szedrezel
A lurkók vezérnek választanak maguknak

Okos szemedben hamarosan féltés keres hely’ t
A jó szülő magja bont csírát a végeken
És mindent megértesz, mert elméd bölcs, nem felejt
És így lett volna igaz, nem, nemcsak képzelem…



A felnőtt-iskolában most minket vár szemeszter
Egy újabb, s ki tudja, tán csak éppen átmegyünk
Remény éltet, hogy a sors nem bajjal keresztel
Kívánhatom-e, ha te nem, hát Isten legyen velünk?

2007. március 16., péntek

Most és mindörökké

Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel
Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett
Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor
Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért

Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod,
Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid
Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl
Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is

Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd
Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik
Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem
Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten

Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő
Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség
A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség
S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás

De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz!
S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült
Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász
Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!

2007-03-15


Most és mindörökké

Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel
Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett
Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor
Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért

Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod,
Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid
Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl
Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is

Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd
Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik
Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem
Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten

Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő
Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség
A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség
S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás

De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz!
S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült
Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász
Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!

2007-03-15




2007. március 15., csütörtök

Hazavárlak

Még hűvös a reggel, felhúzva a paplan
Itt vagy velem ma is féltő gondolatban
Csak járom utam, míg ott vesztegelsz
Ágyra kényszerítve álom nélkül heversz

Tavaszt fon az est lágy fénykoszorúja
Nem érdekel, hogy tested szép vagy csúnya;
Miért lett az úgy úgy, mióta fojt bánat
S hogy csontjaid, mint kések szurkálnak
Mily nagyon hazavárlak!

Apáddá lehettem, engedte az ég
Jól szeretnem téged tanulnom épp elég
Mert elhagytam kis lelked nem öntözve
S a fölösleges miért oly sok volt közbe

Míg a cserfes csitri lányból érő kamasz
Magát büntető beteget faragott a gaz
Egymásra hányódó vadóc napok sodra
Ha tagadnám is, a hang belül ezt mondja
Mégis, mily nagyon hazavárlak!

Szeretlek, s reményem, hogy sírodhoz nem kell
Nem nekem kell csokrot vinnem egyszer
Rémisztő az odaát, gondolata hideg
Legyél inkább nekem messzi, lakatlan sziget

De legyél inkább - mint rég – fénylő csillag
Boldog álmom delén úszó kedves illat
Göndör fürtjeidről fessem meg a fákat
Kéz a kézben veled sétálgatni járjak
Eszter nagyon-nagyon hazavárlak!


2007-03-15

2007. március 8., csütörtök

Gyermekkor álmai - ébredés előtt

Tollpihe csiklandoz, vagy mi, nem tudhatom
Valami mocorog, tündérkertembe lép
Anyu-meleg mosoly játszadoz arcomon
Függönyrojtba kapaszkodva mászik fel eképp

Ha oldalra billentve fejemet kinéznék
A "két kicsiny mandula mocsárszín ablakon"
Láthatnám a világ búzakék mezőit
S a kecskegidát, amint ugorja paplanom

Mert hímzett lábai folyton ugranának
Káposztalevelet falna öklelődzve
Csak nem fér át a vasalt, illatos gomblyukon
Különben is autó gurul őelőtte

Az autó száma titkos, kincset bír tudója
Rőt cérna varrta fel motorháztetőre
Örök fellegek közt, örök száguldásban
S érkezik a hajnal, nem jó; bár ne jőne

Ott van a játékos is, kezében az ütő
Ha akarom, a szén-koronggal betalál
A "legendás sztárcsapat irányító tagja"
Olyan ügyes, erős, mint az édesapám

Most robajjal leszáll a jól ismert űrhajó
Fedélzetén csücsül "JóReggelt Kapitány"
Tér-idő fázisból masíroz vidáman
Megpödri bajuszát, és fél hetet kiált

Álmommal elszalad a szafaládés kutya
Azonban súlyával a paplan még fogva tart
A cirógató érzés ráismer anyura
S hullámokba tűnik a csodás első part

2007. március 1., csütörtök

Hétköznapi boldogság

 Hogyha hazaérve ajtót nyit szeretet

Kandallón fa roppan, s parázzsal csendben ég
Kancsómban jó bor van, s ettem kenyeret
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

Ha otthonom zeg-zugos erdő-rengeteg
Gondjaim kinn maradtak elfeledve rég
S fotelek párnáin nyüzsög a sok gyerek
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

Ha olyan azt est, hogy hull, leszáll a béke
Helyére gördül minden, mint álomkerék
Párommal őrködöm az éjt hajnalig féltve
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

S mikor pille álom megszánva, betakar
Egymáshoz simulunk, ahogyan két veréb
Kezeiden érzem, még szorítana, akar
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

2007-03-01

2007. február 28., szerda

Versfolyam - Az utolsó part

Hát hogy is volt? Előre nézni immár fölösleges
Megállt, mély lett a víz, körben partszegély
Szétterült tóvá, nádasán rigó ring, vörösbegyes
Tövénél szél fodroz gyűrűket, s suttogón beszél

Mozdulatlan, elfeküdt a tájban, békén néz fölfele
Ajkán, mint halottnak tavirózsák, s tegnapok nyílnak
Csak elidőzik némán, figyelvén, hogy gólyák jönnek-e,
S a repülők felszántva az égre mily jeleket írnak?

Hajnallal kél; arcára hűs köd csókol titkokat
Az első halászbárkák oldalát hullámmal paskolja
Szerencsés fogást ígér nekik, kövéret, biztosat
Felszínét cirógatja a reászálló hattyúinak tolla

Napkorongba bámul, forrósodik szerelmesen
Míg Ő mosolyog, s tükrében estig aranyhaját fonja
Mikor vörösbe fordul tűnve, súgja: kedvesem!
Gyönyörű álomba merül, s elismétli, mondja:

Kedvesem, kedvesem, neked teremtett az ég
Kicsiny forrás voltam, először Téged láttalak
S nem feledtem, mikor patak, csermely, folyó valék
Miért is hagysz el, utánad csillag pora marad!

Az éj nehéz nagyon, álmából egyedül ébred
Hullámain játszó messzi fényen hosszan elmereng
Mintha tudná, hová illant belőle a lélek
S a folyónak utolsó partra érni mit jelent

2007-02-28



2007. február 27., kedd

Az utolsó part

Hát hogy is volt? Előre nézni immár fölösleges
Megállt, mély lett a víz, körben partszegély
Szétterült tóvá, nádasán rigó ring, vörösbegyes
Tövénél szél fodroz gyűrűket, s suttogón beszél

Mozdulatlan, elfeküdt a tájban, békén néz fölfele
Ajkán, mint halottnak tavirózsák, s tegnapok nyílnak
Csak elidőzik némán, figyelvén, hogy gólyák jönnek-e,
S a repülők felszántva az égre mily jeleket írnak?

Hajnallal kél; arcára hűs köd csókol titkokat
Az első halászbárkák oldalát hullámmal paskolja
Szerencsés fogást ígér nekik, kövéret, biztosat
Felszínét cirógatja a reászálló hattyúinak tolla

Napkorongba bámul, forrósodik szerelmesen
Míg Ő mosolyog, s tükrében estig aranyhaját fonja
Mikor vörösbe fordul tűnve, súgja: kedvesem!
Gyönyörű álomba merül, s elismétli, mondja:

Kedvesem, kedvesem, neked teremtett az ég
Kicsiny forrás voltam, először Téged láttalak
S nem feledtem, mikor patak, csermely, folyó valék
Miért is hagysz el, utánad csillag pora marad!

Az éj nehéz nagyon, álmából egyedül ébred
Hullámain játszó messzi fényen hosszan elmereng
Mintha tudná, hová illant belőle a lélek
S a folyónak utolsó partra érni mit jelent


2007-02-27

2007. február 20., kedd

A futó

Békés öblökön ring, szétszórt a gondolat
Lám, lám mégis beért, megpihen a futó
Együgyű-magasztos szavakat mondogat
Arca forró cseppekben fürdő nyárutó

Vége, vége, hála, a célszalag átszakadt
S ha nem is gyúltak az égen új napok
Torpanásba veszik, mi ereje maradt
Zuhanását elkapják ölelő karok

Sötét és meleg kábulat takarja be
Mint csecsemőt, ha világra megérkezett
Akinek jutalma a féltő anyja lett
Csecsre bújhat vigaszért elvesztett méh helyett

Ki mondja, hogy küzdelme kár, hiába volt?
S ki, hogy az út az, mi szóra érdemes
Az akadályt, mit a kar kitárva tolt
Maga alá gyűrte, és más nem lényeges

Íme a futónak futása öröme
Nem nézi a nyakába aggatott díjakat
De figyel, hogy alkalmas idő jön-e
Mikor belébúj a lélek, s ő újra szabad

Mikor fejét hátravetve büszkén ordít
Felemelve karja Napkorongot érint
Mindennek, mi szabály, kényszer, hátat fordít
S szalad, újra szalad az út mentén, végig

2007. február 18., vasárnap

Rettenet

Hideg rettenet lehell rám gyöngyöző vizet
Hát mindenem el akarod venni, éjszaka?
Te alaktalan, te torzszülött, az ördög, maga
Árnyak viaskodnak, mi ez,… ki ez,… mi ez?

Versenyt fut szívemen halál, s félelem
Nappali borulatot vált éji lidércfény
Felhőkre írt álmot, mint papírt tépi szét
S kimondhatatlan csúf szavak hegyén terem

Megháborít, belém remeg a gondolat
Akár fecskefészket ringató zöld fa ága
Melynek fejsze vettetett ép koronájára
S messze viszi darabjait majd egy vonat

Hiszen édes, nevelt palántám vagy, voltál
Imáinkra szerelem-koszorút font az ég
Kedvesemmé tett, s azóta kedvesed valék
Valósággá lett, ím, belőlünk a zsoltár

Most rémképek hívnak magukkal játszani
Felriaszt, itt vagy-e, légzel-e, a jelen
Vagy elmentél, emléked hagyva csak itt velem
Engedted ledőlni a képzelet várait?

Oly közel vagy, elveszítenem már nem lehet
S ha gyötrődő, fátyolos szemeidbe nézek
Túl félelmeken valami mézet érzek
A nem múló varázslat illatát, szerelmedet

Hideg rettenet lehell rám gyöngyöző vizet
Nem engedem, hallod? elvenni, éjszaka!
Te alaktalan, te torzszülött, az ördög, maga
Árnyaiddal együtt mindenért megfizetsz!


2007. február 14., szerda

Éjszakai repülés

Utazom most, szárnya alá vett a képzelet
Percek árnyai suhannak el ablakom előtt
Éjfélre jár lassan, a Hold mind feljebb lépeget
És sötét sziluettbe olvadnak a cseréptetők

Könnyű dallam kísér, füleimbe simul
Az utcák dőlt szövevénye elmosódott alant
Majd a városszélhez érve nyomtalanul kimúl
Egy rikoltó madárban látni vélem magam

Mély morajlásba süllyedt városrészek
Sápadtan hunyorgó irányfények között
Itt-ott éles villanással átzuhannak képek
Lassítok egy-egy háztömbnél, s fenn körözök

Oly védtelen a város magára hagyatva
Napközben gépcsordák tülekednek benne
Elözönli, járja milliónyi ember-hangya
Estelig csatároz, álmait kergetve

Parkjai hideg, párás ködbe burkolóznak
Véletlen, ha most ott párocska andalog
Szobák forró méhe ad helyet a csóknak
S vágyak éhét csillapítják karmolászó karok

Ketten bújnak össze más takarók alatt
Kiszolgált hűségek, békés ölelésben
Fogason régóta együtt lóg kendő és a kalap
Hogy jövő napok szemébe bátran nézzen

De van, ki egyedül mered messzeségbe
Utazik most, kitárt szárnya a képzelet
Kinek arcát a reggel ismét könnyben érte
Hallgatva a felmorajló hűs éji csendeket

2007-02-14

2007. február 13., kedd

Ima Eszterért

Hát hogyan harcoljak érted?
Nyomorultan, egyedül
Kisiklanak a mondatok
Megbicsaklik a suta
Feléd szőtt próbálkozás
Félszegen állunk együtt
A nyomasztó kórteremben
S csak nézlek tehetetlenül

Megígérted, hogy enni fogsz
De visszaküldted az ételt
Lázadsz könyörtelenül
A csövet ledugták ismét
Sírtál, amikor találkoztunk
Félig öntudatlanul is
Csak halkan ismételted:
Nem, nem, köszönöm, nem

Nyugtatóporok simogatják
Egyre gyöngülő idegszálaid
És fáj már minden mozdulat
Elfogyott a húsod mind
Inak reszelik csontodhoz porcaid
Nagyon kicsi és szúrkál szíved
Bezártak, hogy pihenj, feküdj
Maradj úgy, mozdulatlanul

Ágyad fészkelődve feszül
Harmincöt kis pille nyomja
Őket is szabadon engednéd
Uram, küldd el pillangóidat
Kapaszkodjanak Őbelé!
Húzzák vissza az ágyra
Fordítsd meg kis gondolatait
Oda vidd, mikor még élni akart!

Hát hogyan harcoljak érted?
Légy segítségemre Menny!
Fújj harsonát angyalaidnak
Mert itt kevés már az ember
Induljanak meg dörgő szavadra
Törd össze poklának kapuit
Hozd ki Őt a börtönéből
Könyörgöm Hozzád, Istenem!


A napló most hallgat, helyette mindent elmondanak a sorok.

2007. február 12., hétfő

Túlpart

A túlparton ismét; végre itthon vagyok
Nem feszélyez munka, ostoba rohanás
Csak mint kávé jó illata, áramolnak dalok
Holt költők szólalnak, "… ébredez’ a szakadás"

A muzsika öröme mozgatja e tért
S legyen ízes csángó, vagy moldvai ének
Síró hegedűn húzzák el az ökrös szekért
Pincehelyre járó víg kedvű zenészek

Komolytalanságba fáradt, jobbat keres
Magyar nótára hangol az ernyedt fülelés
Szép a csűrdöngölős, a Széki cserepes
Mire boka mozdul, és ajak fütyörész

Két óra játékra jó bor a fedezet
Elillan, zárórára már dzsesszes a sika
Ki nem néznéd, ők mégsem gyerekek
Minőséget pénzért se csapnák zaciba

Földünkből nőtt ki e dallamkincs gyökere
Országot érő a hagyomány-követés
Énekelve "ütős" költőink írt szövege
Megannyi simogató kemény-ölelés

Inni folyójából, és újra hallani
Vágyam a forráshoz vissza-visszahajt
Továbbadva vinni, s őrizni mindent, ami
Érdemes a szóra, épít, él, véd, s takar



Hozzátartozik ehhez a vershez egy kis történet.
Tavaly ismerkedtem meg és kerültem munkatársi kapcsolatba A Túlpart együttes gitáros/hegedűs frontemberével, R. Tamással. Nemsokára napvilágra került zenei "rovott" múltja. Az együttes népzenei jellegű muzsikára ültet ismert költőktől származó verseket, és azokat alkalmanként egy pinceklubban
figyelmes közönség előtt előadja. Egy ilyen alkalom közben született versem gondolata. 
Ajánlom tehát neki és az együttes tagjainak.

2007. február 11., vasárnap

Az őrzőkhöz

Ahogy szerelmes férfi vigyázza kedvesét
Lépte ringó nyomát csókolják léptei
Ahogy éj-setét felett remeg, s csendben ég
Imbolygó árnyakat vetnek a gyertya fényei

Ahogy vérét ontja a várát védő szolga
Közönyös feledés elleni bús csatába’
Ahogy gépezetben csavar teszi, mi a dolga
Mégha halála lesz is ára javára

Ahogy hűlő Nap erejét elpazarolja
Mégis tüzénél melegszik szív, s értelem
Ahogy a krónikás féltő szava mondja
Csak remélve ír, nem tudva, neked, nekem

Ahogy vet, elszórja picinyke magvait
Mely talán érlelő, zsíros földbe jut
Vékából túlélő, hej, alig marad, alig…!
S fényével takargatja derengő Tejút

Ahogy növekszik a szár, nem sejtve, miképp
S estére elkészül, csodaszépet terem
Ahogy minden új már létezett régiként
De újra felfedezni oly nagy kegyelem

Ahogy jövevényként járjuk e világot
Tiszta víz’t epedve szennyes áradás közt
Ahogy kinyílnak az öntözött virágok
Élvezzük illatát, de közben számadás köt

Ahogy a méhecskék összegyűjtik méznek
Folytatni e dolgot, valahogy így képzelem
Ahogy elmerengőn a jövő felé néznek
Szók ízének őrei hívlak őrizni velem


2007-02-11

2007. február 8., csütörtök

Levél otthonra #

Annyi minden történt, hogy el nem mondhatom
Napfény csókolt izzadt orcámra gyöngyöket
Nagymamámat látom, amint benn öltöget
Kardigánt varr, foltoz… közben csak hallgatom

Mesél a vidékről, mennyi munka van még
Kukorica fődet kellene kapálni…
S jött új tiszteletes, rendes, nem akárki!
Csak szaladjak gyorsan, hogy friss vizet adnék-

Hőség pusztít délben - az itató válúba
Mert a szegény tyúkok kitikkadnak mindjárt
S hozzáfűzi mintegy: a "Nyócas" is így járt
Mikor napszámba ment, s nem vót fején ruha

Biz’ a jó ivó vót, mindég itt ült nálunk
Soká beszéltetett, nem hagyott dolgoznom
Apádat kértem meg, hogy a tűzre hozzon
Aztán meghótt ősszel, hát hiába vártuk

Kiskertbe’ szép zöldség, nézd fiam, hogy nőlnek
Erős a gyökere, ilyen Pesten nincsen!
Büszkén tartja kezét a kertajtó-kilincsen
Szomszédban hallani, hogy malacot ölnek

Apád barackot szed, no nem íznek, vödörrel
Nem rest meghajolni, ha pálinkát főzhet
Deszkából ijesztőt állított fel csősznek
Mondd meg, vén már, vele meg minek pöröljek?

Csibét vettem hátra, pelyhes sárgák, épek
Megnézzük, ha ettél -közben már harang szól-
Tűzhelyen nagy fazék: leves fő kakasból
Elmegy az étvágyam, kenyérbelet kérek

Finnyás vagy legényke, azért maradsz poszra
Megmosolyog nagyi, kötényt köt magára
(Jár, sürög, nem értem, nem fárad a lába?)
Tele szedi mindnek, szolgál, ahogy szokta

Vissza-visszatérek, repülök fonálon
Minden nyár egy élmény volt a Váli völgyben
Gyermekségem helyén, hol emberré nőttem
Friss széna-illaton, köznapi csodákon

Annyi minden történt, hogy el nem mondhatom
Betelne egy könyvtár történeteiddel
Emlékemben élsz ma, nem feledlek, hidd el
Elmerengek olykor, s tűnt hangod hallgatom