Elkóborolt egy lélek, s a test követte őt,
észrevétlen illant a meleg szobából,
utcára ragad’va állt meg egy panel előtt.
Tél reszketett a csontban és kék szájszögleten
holmi múltba révedő nyárért cserébe
Napként gyulladt a látomás, s új verset terem’t.
Azt a nyarat elfeledték már, kikért dalolva lett,
s kiknek őszülő fejére tán nem is jött többé
langy szellővel játszó bolondos kikelet.
Mégis: ki mondaná, hogy kár volt érte?
Ha gazdátlan ebként is szűköl az az emlék,
Érted kényszerít le most a hóba, ide, térdre.
Az ablakból nézel tán, szentelt függöny mögül,
de csak hóesést látsz, s a teret lámpafénnyel,
s kiskutyát, ki ennek hempergőzve örül.
A rideg jövő rég kiszámolt, s elnyelt jeltelen,
csak kápráztat, de sosem biztat jóval,
megküzdeni hív e folyvást szürkének látszó jelent.
Emlék maradtam. Mivégre? Utcán, egy ház előtt..
észrevétlen illanva meleg szobából -
elkóborolt egy lélek, s a test követte őt.
2020. 01. 16.
