Nem látszik már,
hogy e bárdolatlan
zord arc mögött
rég lakott valaki.
Nem szép,
de megnyerő,
jómodorú pali,
kit megölt az élet,
s az ítélet
mégis létezésre
kárhoztatta őt,
s nem érdekes,
mi volt előbb.
Egyszerű dalra jár
életrugója,
sűrű borosta
borítja, s még
nem állt meg az óra,
de igaz, már fáj
egy-egy mozdulat.
Van, ki ezen mulat,
ám többen
inkább néznek:
ők, kik szeretik
ízlelni a mézet.
A méznek éhe
mocskos bödönbe
bezárva
sajnálatra méltó,
s kedves, ki
így is kívánja.
De az idő
mérhetetlen
mély tó.
Elrejti a kincset
befed ifjúságot,
s szürkít szőke tincset,
beléhalnak álmok.
Engem örök
november tart fogva
múló, s visszatérő
körök
szürke színű sodra.
S a vágyott meseszép
varázslat.
Hidd el, élnék én a mának,
könnyű lenne,
a kedves meggyes ajka
csókot mint lehell,
úgy szeretném..,
de a jövő - jobban érdekel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése