2007. május 30., szerda

Versfolyam - Forrás

Rábukkantam, ím itt, a mohos kő alatt
Épp csak megálltam két sövényvágás között
Egy erecskére, mely titokban haladt
Félénken, mint a vad, s oly tisztán gyöngyözött

Hogyan, s miért öntötték e kövér gazra?
Vergődő újszülöttként keresgélt medert
Ide küldte el őt karsztos kristály-anyja
Kérdeztem, csak nézett csillogva, s nem felelt

Hogy tétován ne tűnjön, hamar utat ástam
Megszórtam gömbölyded folyam-kaviccsal
Csobogón nevetett, s reá folyt hálásan
Játszott a napfényben, mint ezüstös kishal

Forrására lelve kővel körberaktam
Ne dúlják szét, ha megtalálják állatok
Csodáján függve még időztem, maradtam
Megnyitva kezemmel a szűk kijáratot

Vigyázom, ablakból kísérem fél szemmel
Olyan, hallod-e, mint az örök kisgyerek!
Beszél, panaszosan zuhog, s nem enged el
Pedig partja is lett, s oda gyűlnek inni verebek

S várom egyre, közeleg, beköszönt a nap
Papírhajók kelnek útra játék-vizen
Majd kiürül a ház, csak nagypapa marad
S akkor a forrás lesz vigaszom, azt hiszem...

2007-05-30



2007. május 28., hétfő

Temetőkert - Árnyak IV.

A temetőkert sivár, éjjel elhagyatott 
Hazatért nyugodni mécs-himbáló őre
Teleholdra bámul némán néhány halott
Élni próbál, s álmodni egy percet belőle

S a hideg Holdsugár, életük fakó mása
Repkénnyel befutott fejfákon átcsorog
Elvadult akácos lett végállomása
Test-börtönük az ég felé még rácsozott

Nem tudjátok, milyen, kevély felülvalók!
Nincs égi menedék, csak pusztulás-bűz, férgek
S feledés ellen dühödt árnyként kaparó
Sárgás csontba égett múlhatatlan érdek

Versengés a rokonért, hátha-hátha jön
Visszamenni véle könnycseppnyi kegyelem
Míg gazolva földem, rózsát plántál, önt
S emléke felfakad, mikor lezárta szemem

Van nekem is szöszke, cserfes angyalom
Szomszédéknak kedves Zsuzska lánya az
Szíve bánatában gyakran hallgatom
S mikor indul kövemre egy puszit tapaszt

Virágszála száradón is vigasztaló kincs
Édes-bús hangjáról el-elábrándozom
Ajtót nyit a mennyre: kezében a kilincs
S ajka melegét szinte érzi homlokom

Párizsban

(… Párizs, Szajna partja, miért éppen ott?)
Bonjoure, Madam, oui, Monsieur Coulot!
Szobájuk pompás, a Champs Elysées-re néz
Óhajtanak pezsgőt, vacsorához zenészt?

(A szobapincérnek harminc frankot adtam
Szóltam, hogy a kocsis készen várjon, kalapban
Aztán ebédeltünk a Taverne Royale teraszán
Fenséges volt: "en parfaitement!", igazán)

Tovább a Montmartre fasorán kéz-kézben
Ahogy álmodta egy szenvedélyes éjen
Arcképfestők előtt mentünk mosolyogva
Frakkban és selyemben, derűsen csacsogva

Mögöttünk az óváros utcáinak öble
Mind egy–egy történet, sikátoros, görbe
Falaikra az ősz mester pingált: Chronos
Saint Gilber-től tovább málló volt, kőporos

Késő délutánig andalogtam vele
Két gyémántként ragyogott a Madam szeme
Sétáltunk, s csókkal ingereltük utcanőit
Eljutottunk a zsibongó hajókikötőig

S vissza a hotelig a Szajnán hajózva
Hamar elröppent e néhány boldog óra
(Naplónk írom immár, fejét vállam tartja
Csodaszép a Madam így, önfeledten alva…)


2007. május 26., szombat

A középszer siráma

Hogy is kezdjem, tétovázom, leírjam-e, vagy mégsem?
Játszom félelmeimmel, játszom, mást nem tudok
Elém gügyögik gyermekded középszerűségem
Hogy két szónál előbbre nem látok, s jutok

Mi végre küzdöm a régies, furcsa szavakkal?
Erőltetem bárgyú, nevetséges ragrímeim
Festve giccses naplementét, bajlódom téllel, tavasszal
Üres-fehéren ásító lapnak rontva újra, megint

Hisz’ nem megy, (minek az aposztróf?) annyira látszik
Erőtlen szótengerbe ömlik az átgondolatlanság
Amatőrnek sem való, ki folyvást, s ennyit hibázik
Görbék, kuszák a sorok, s szótagolva kacskák!

Hiába mondják, s mondom magamnak, sőt másnak:
Írj, ne gondolj emez rút, gyöngítő lidércekkel
Ketrecbe terelnek, röhögnek, néma földbe ásva
Bedobják bűz-bombáik, s rám húzzák a vekkert

Ki büszke, s titokban nagyra vágy, csúcsot ostromolna
Tudd: az életben senki, tovább mások-vonva megy
Céltalan féregként csúsz-mász a féregirtó porba
Elvétett mondatai felett a tolla sír, megremeg

S mégis ír, játsz’ holtáig bamba félelmekkel
Legyűri néha az álomból épített idegen való
Álmodja, hogy valami hasznos’ t is letesz egyszer
S félelmek nélkül akkor tudja írni: hogy írni csudajó!

2007-05-26




2007. május 25., péntek

Hidak VIII. - Összekötő híd

Mellettem, a hűvösben gubbasztott pár madár
A déli összekötő híd töltésén ültem, gyéren sütött
Lágymányos felé még a Petőfi-hídon jártak át
Szerdát írt a letűnt naptár, vagy lehet, csütörtököt

Emlékszem, Ferencváros felől szerelvényt toltak
S mögöttem a kocsik ütközője össze-összecsattant
Elrebbenő csapatuk után nem maradt más, tollak
Lenn, a téren egy hölgy illatszert árult, vagy szappant…

Onnan látszott – március volt – mily magas a Duna
Elnézegettem a vízen hömpölygő fehér-szürke ködöt
Mint a város létének egy eltévedt, tétlen tanúja
Talán párja a szobornak, mely a tér sarkán őrködött

A Fehérvári úton szembe két 47-es villamos csörtetett
Át, fázós, zsúfolt utasok álmatag reggel-tengerén
S a nyirkos, tejfehér köd engem is körbevett
Beborított, magába fogadva hatalmas cseppjeként

Továbbutaztam hát, a tömeg sodort, velük
Hisz a töltésre ülni is csak lélek-szeszély ragadt
Folytatva szabályos hétköznap-reggelük
      S a híd töltéssel,
           köddel és árussal,
               szobron galambokkal
a tér sarkán ottmaradt

2007. május 24., csütörtök

Végtelen történet

Már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy-egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt. Úgy távolodtak el szeméről a képzelt sziromrózsák, mint ahogy a kert fodros-selymes illatos bokor-lombozata közül előlépve levelenként feltárul annak párában és délutáni narancsfényben fürdő fái és gondozott gyepszőnyege közé ékszerként illesztett kincsesládája: a ház. Mint valami csodálatos, elfeledett repkényes tó, melyhez oldalazva enyhe lejtőn ereszkedik a bámész idegen, s amely befogadja békében picinyke valóját, erről a találkozásról akart mindig írni. És ahogy fókuszálódott felidézésének nagy, lapos opálos lencséje, a hullámzó, elmosódott partvonal egyszerre kontúros lett, az eső vagy könnyezés áztatta bizonytalan, kivehetetlen formák és színpaletták egyszerre határozott, bár nem harsogó, gyengéd, végtelenbe elnyúló napnyugta előtti bronzarany körvonalat öltöttek és a partot övező keskeny sétány finoman kövezett lapjain állva észrevette a lányt.

A jelzőáradatot, mely igyekezett ajkára tolulni, lebilincselte a látvány ereje, egyszerűen képtelen volt megszólalni. A lány mozdulatlanul, kecses, mélázó tartással állt félig-meddig oldalvást őneki, s bár nem láthatta, biztos volt, hogy szemeivel bűvöli a szellőben fodrozódó vizet, s az áttetsző mély felé és vissza felúszó kishalakat. Ajkán sejtelmes mosoly játszott, valami gyönyörű vallomásfélét megelőző, formálódó szavak előtti meg-megringó édes mosoly. Szalmakalapjának alsó karimáján tisztán ki tudta venni a vízfelszín folyton ide-oda, egymásba átváltozó hullámzás apró mozgásait. Pasztellfehér blúza mellett leengedett bal kezében könyvet és egy szál sárga rózsát tartott. Másik kezét, melyen a kézitáska volt szemöldökéhez illesztve (nyilván a visszaverődő sugarak miatt)  egy távoli pontot fürkészett.
Bár nem mozdult, a lány lényén át- meg átvibrált valami finom feszültség, egy be nem teljesített kívánság sóvár vágya, az örök májusok elszédítő, bódító varázslata, a kimondhatatlan, a virágait pazarul bontó dúsgazdag tavasz pompája, valami ártatlan, nyiladozó szerelem…
Akkor, mint egy érzékeny gazella, megérintve megjelenésétől, váratlanul felé fordult, és ráemelte meleg, csodálkozó szempárját. Hosszan, bátorítóan nézett, tarkóig bizsergetően.
Mint aki Napba tekintett, egyszerre úgy érezte, kiégett az összes áramköre, felperzselte a jelenség. És nem emlékezett, hogyan, kihúzta valaki a puha gyepszőnyeget alóla, egy végtelen lassú mozdulatban összecsuklott, az elsötétülő égbolt tekercsként összehajtogatódott, mikor még szólni akart, elmondani, hogy…, hogy… s nem tudta elmondani, mert falevél hullott arcára, s a megálló idő szívébe írta a jelent...
...már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy- egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt…

2007. 05. 24.

2007. május 23., szerda

A szó-vadak pásztoraiért

Okosan terelném a szó-vadat, mint jó pásztor,
De elért a vég, utózöngének tanulságul a pont:
Nem írni dacból holdvilág-lélek áradáskor
Vagy írni unalmat százszor, egyformán bolond

Hogy hasznodra hízzon, göndörödjön gyapja
Szétszalad, látod, nem mindég kell, s lehet
Konok vadszamárként ritkán hallgat akaratra
Mily szép, ha inkább szabadon szárnyal szellemed!

Tanultam én is formát, időmértékes jambust, daktilust
Verslábaikra állva szépen futottak nyelvemen
Mint e keresztrímeket pókként csacskán szövő típust
S hittem, elég a szótagszám, hogy jó vers legyen

Dőre voltam, amit nyughatatlan lélek diktál
Tehetség, s lepkeháló nélkül megfogni nehéz
Hunyt szemmel az író jegyzésre készen: így áll
S alkalmas percben villámmal vakulva szembenéz

Írj addig barátom, s játssz, hegyezgesd a ceruzabelet
Mert írogatni hasznos, ha kuszát is, gyöngébbeket
Betűvető magján lesz csak érett termés, ékezet
Tedd dolgod, tereld a szót, s csillag hullik neked!


2007-05-23

2007. május 22., kedd

fejlődővers

 0 (hsz)

Rosszkedvű vagyok, de nem kell kommentálni
Cipőmmel csak az asztal sarkát rugdosom
Ne is írkáljatok hozzám, felbosszant ma bármi
A népszerűtlenséget de nehezen szokom!

Egyébként irkáljatok, amit csak tetszik…
Hát nem, engem nem kell olvasni!
Vannak kukámban kikotorni fecnik
Olyat tudok háttal én is, nem nagy faxni

Imígy zsörtölődöm magamba’, lássátok
De megnézzétek ám, mert különben detto
Mint bánya falán hiába pattanó csákányok
Egyedül küszködni e haraggal nem jó

Hol a hátatok, hogy felállhatnék rájuk?
Szikraesőmet csillapító nyugodt mély tó?
Mindjárt széttörök valamit, ti bárgyúk
Azt’ megtudjátok, mi van, és ami van, mért jó!

Hülye szövegekből ki nem fogyok soha
Csak folyton topon lenni, célom ennyi
A népszerűség=köztudat, tudja minden ostoba
S ha szóvá teszik, tüstént másra kenni

Szóval haragszom, amiért nincs elég hsz-em
Még érdekesebbet akartok? Lazát? Drámait?
Érdeklődéshiányotokat látszólag unottan zsebre teszem
A kisablakból mégis árgusan szemlélem számait

1 (hsz)

De lám-lám megtörik a jég, észrevesz valaki
Figyelmem nyájas, szelíd formát ölt
Már nem mindegy, hogy Jóska, Péter, Laci
Már vár, vár (a sóvár), hogy véleményed közöld

2 (hsz)

És megvan, versemre, mely igaz, kacska-torz
Újabb szempár: emberi lény tekint
(Azt hiszed, érdekel? mindegy, mit papolsz)
Szóljatok bátran, vérmérséklet szerint


közjáték a 2. és 3. (hsz) között

Felserken így, on-line-ba vált a buzgalom
De csüggedten mereszt fáradt szemkocsányt
Mert újabb pöttyenés nincs, (tán mégis untatom?)
Emlékszik még gaztetteimre, meg nem bocsájt

A közvélemény bár elfogult, mérlegel
Azért kivár, hogy mit szól hozzá a más
Nem szivárgott még teljesen mérge el
Csak gyűlik-gyűlik (hiszem) a sok olvasás

3 (hsz)

Jaj, Istenem, most mit tegyek? megjelent a NŐ!
Udvarias privátra - félresiklóra - adva ok
Szemében gerinctelenségem mily nagyra nő
Meg ne tudja, hogy családos ember vagyok..


közjáték a 3. és 4. (hsz) között

Lerágott csont: "grat! szép kis szösszenet!"
El nem szenvedhetem a kritikusok e raját
Borsódzik hátam, mikor jönnek a közhelyek
A mindig-ugyanúgy-írt: "cuki kis vers, nahát!"

Azért megbocsájtok, gyakorlom e kegyet
Az őszinte sóhajnál nincs csodálatos'b
Hisz tolják ők is előre a dics-szekeret
(Csak szívom fogam, vajon elérem a hatost?)

még egy közjáték előléptetésem alkalmából

Hahh, utolért a végzet, a tiltott támogatva
Lázadó kezébe kormánypálcát adnak
De nem tudni lezárult-minden régi akta
S csak mint bohócon felülről mulatnak

Rosszkedvemnek lőttek, marad csúnya ármány
Kutakszik a májam, kinek, s miért kellek
Orvoshoz jött méregfogat húzni Dr. Sárkány
Füstös robogója kívül letámasztva berreg

4 (hsz)

Így illett, most rajtam állt a tovább: szöget
Vernek karjaimba, hogy kereszt-dísznek
Áldozzam zsenge lelkem, vagy köszönet
Hagyja hálás ajkam a köznek, mely így tisztel


5-…sok. (hsz)

Igazolódni látszik hát a feltevés
Villámfényben púpos menyecske is kapós
Kicsorbul rajtatok a nyelvem fente kés
De kajáljátok, mint cvekedlit, laktatóst

S míg figyeltek, érteleméért kutakodva bújtok
E pár szót, mért jöttem, végre elmondhatom
Salaktömeg-szöveg miattuk nemhiába hullott
Ne higyjétek: mi csillog, gyakran ócska lom

Tengermélyre bukni gyöngyhalász se rest
Ámbár visszaútja sosincs biztosítva
Hogyha vágya űzi, hajtja egyre: keresd
Jutalma megmarad tenyerébe írva

S ti mint, szókkal játszó vidám rím-halászok
Hálótokba bizton sok tenger kincs akad
El ne feledjétek, mikor szókkal játsz’tok
Hullám’tok nyomában majd hullámok hajtanak…


(Kedves szemlélődők! Ebihalam elérte törzsfejlődésének csúcsát, ezért kiúszik a kismedencéből, kérjük, gyermekeiket ne hagyják őrizetlenül a nyílt tengerparton! üdvözlettel: Cápa Dani)


2007. május 20., vasárnap

Aranylemezkék

Ábrándos lehelettel hintett füst-vékony, óarany lemezek
Eltünedeznek, s felvillámlanak a reátok gondolt szavak
Emlékezetem réges-rég learatott sárga kalász-táblái
Melyről elröppentek a hajdani, széptollú énekesmadarak

Elúszom velük, átadva magam tiszta egem kék hajnalán
Átadva, s beléfeledkezve szerelmes mámorok csók-ízeibe
Kóstolgatva megrogyott mélypincék koros bor zamatát
Hozzáértőn, vajh a párlat vad csikó, avagy selymes szelíd-e?

És beljebb-beljebb vonz, húz, megszédít, egyre részegül tőlük
Maguk alá temetik a nyelvem alá sikló tüzes kortyok lelkem
Mígnem a pohár gyertya visszfényére álom borít nehéz takarót
S a telt keblű fürtökön időző szememre időtlenség rebben

Akkor vissza-visszatérnek lassú, édes-mustos áradásban
A muzsika hajlította, fénnyé ivódott, lágy arany-ó lemezek
Árnyékpillangókként reárajzva minden tűnt madárének trillám
Kalásztáblái éveknek, s ábrándos lehelettel hintett emlékezetem


2007-05-20

2007. május 14., hétfő

Lépéseink

Csak próbáld meg újra, az ég nem felejt
Csak lépj, s a lépésből okulva felelj:
Hányszor is tapogattál körös-körbe így
Kétségbe jutva hányszor volt válasz, szelíd?

Újra és újra, míg menni nem roskad a láb
Ha mély fölött vezet is pallód, ne add alább
Mikor tenyered borzad, semmibe tapint
Gyöngyöző homlokodra hűs szellő szava hint

Csak menj tovább, az útnak fogyni kell
Érezd a bársonyos érintését, mint lehell
E valami eléd terít göröngyre szőnyeget
S suttogja tisztán: csak hidd, meglehet

Hát menj, ha néha, csetlőn is, tétován
Gondold, hogy ismerős, régi kisszobán
Látnod nem lehet, mit sors rendelte úgy
Csak próbáld meg újra, s utad égbe fut!

Ajtók

 A sikoly elhalt. Az előbb sápadt villanyvilágításban fuldokló szobába betört a fény. Tavaszi virágok és a friss levegőhuzat üde illata egyszerre elöntötte, kiseprűzte a homályt, a kóros, áporodott betegségszagot. Mintha egy véglegesen leeresztett, már megereszkedett, szennyel és molyírtóval átitatott, súlyos függönyt húztak volna szét

-Hát ez így történik? – hátraugrott, látni lehetett, ahogy a fiatal nő fakó arcára kiül az élő döbbenet
-Így, így! Nem tudtad?- a néni maga idősebb volt már, szinte küszködött a feltörni akaró szavak árjával, vissza-visszafojtva akaratlan kuncogását. Mindeközben húsos karjait kitárva már-már illetlenül hadonászott a nádvakolatos mennyezet felé- Hogy lehet..hogy lehet?-mintha valami természetes, evidens tény kerülte volna el a fiatal nő figyelmét- Még nem mondták el neked?
A fiatal nő torkában emelkedni kezdett egy hideg gombóc és amint emelkedett úgy lett egyre melegebb, végül tűzforró. Amikor kibírhatatlanul égette már, szinte fuldokolva köpködte ki a szavakat:
-Mit..ki kinek kellett volna..? Miért nem…?-megérezte, hogy olyan titkok közelébe került, mely kimondhatalan, réges-régi babonasággal összefüggő, szájról szájra járó ereklye, olyasféle, mint a templomos lovagok szent grálja, mely tudójának védelmet ad, s melyet szigorú rendtartás szerint őrizni kell.
Az idősebb nő anyai szeretettel tekintett le, szemében lobbanó parázs látványától egyszerre felajzott és kiéhezett kíváncsiság tört rá, ott állt az ismeretlen kapujában és érzékelte a belülről sütő tudás erejének keskeny fénykévéjét és tudta, hogy csak messziről látta, csak érintőleg, csak ízelítőt kapott… és elindult felé
Leányom…-kezdte, hangja sokkal lassabb, mélyebb volt, olyan hatást tett a lányra, mintha egy mély kútba ereszkedtek volna le- el kell mondanom neked valamit…-hatásszünetet tartva végsőkig feszítette a türelem húrjait – amit most hallani fogsz, azt idővel rá kell bíznod arra az egy személyre, aki tehozzád a legközelebb áll. Nem tudhatják sokan, mert akkor szemétdombra vetik, megtagadják, és erőtlenné lesz...
-Mit... néném? ...én készen állok, hogy..- suttogta alig érthetően, kiszáradt szájpadlásán át hörgött a levegő.
-Figyelj rám, csillagom, életek múlnak ezen...a mi életünk is kapu a világmindenség felé...ki-be-átjárnak rajtunk olyan erők, melyekről mit sem tudunk...legfeljebb egyet tehetünk: őrt állunk és amikor érezzük közeledését, kinyitjuk az ajtót – kinyitjuk, vagy bezárva tartjuk. Tudnunk kell felismerni, ki akar bejönni, mert erre az érzékszervünkre - mint kezünkre - egy kilincset szabtak...-a néne folyamatosan simogatta unokahúga fejét, arcát, pillantása azonban messzi pontra révedt, szavai szinte varázserővel duruzsoltak
-Nem érzem...még...-elakadt a hang a másik hang súlya alatt, ellazult, mintegy tompa, de kellemes álomban
-Megtanulod idővel használni az ajtót, dörömbölni is fognak, más szelíd szóval kér áthaladást, de ne hallgass a hang szépségére, kellemessége se igézze meg füled, egyedül arra figyelj, mit mond és tudd meg, honnan származik a hang tulajdonosa.
A lány ellenállás nélkül, hipnotizálva nézett vissza, érzelem nem tükröződött viaszmerev arcán, minden hang, mintegy fonográf lágy hengerére rögzült lelkében kitörölhetetlenül.
-Most láttad, hogy mi történt, egyik oldalról a halott lelkének sírrablóit, akik láncot vetettek rá, betörve a test élő maradványába, hogy magukkal vigyék és láttad az erőt, mely széttörte a láncot, emezeket pedig kidobta a sötétbe. És bár láttad, hallottad, nem értetted: hangom volt az ajtó, mely idejében nyílt meg utat adva a szabadításra. Középen álltam, a kötélhúzók erőfeszítéséből mit sem érzékelve, amikor elsöpört lábaimről a győzelem.
Fokozatosan ébresztgette a lány tudatát, simogatta láthatatlan, kedves gondolatokkal, míg a fény újra visszatért a szemébe.
-Mi történt, néném? -kérdezte kábultan, valami bizsergő jó érzéssel
-Semmi rossz, lányom, menjünk át újra, nézzük meg apádat, látod, mélyen alszik, olyan, mint egy elveszett, de megtalált bárányka, vigyázz rá nagyon!
A leány visszaszaladt az elfüggönyözött kisszobába, sírva, nevetve csókolgatta a szuszogó embert, könnyfolyama elöntötte az ünnepi, halottas inget - De hát hogyan vigyázhatnék rá, néném? Ott voltam mellette, akkor is, úgy...- elcsuklott a hangja
-Nos, azt hiszem, találtunk egy gyönyörű, új ajtót, aminek nem nyikorognak a pántjai és zárja is ép még...bátran használd ezt az ajtót, íme adok hozzá kulcsot. Ezt egyenlőre zárd be, ellenben nyisd meg elméd és szíved érzékeny „füleit”, hogy amikor alkalom adódik, készen állj!
-Még nem értem ezt egészen....én hogyan…?-tétovázott a lány
-Nem baj, csak emlékezz ezekre, hidd, hogy amit gondolsz, meglehet. Őrizd az ajtót, s ne félj, lesznek segítők is. Csak emlékezz és várj, ugye megjegyezted?
-Igen,...de..-túl sok kérdés volt benne, viaskodtak belül a tapasztalt, a hallott és a meggyőződésbeli dolgok. Nénje hagyta, hogy ismét elmerüljön jótékony állapotában.
„..hát bizony ez így történik! És nincs szebb, amikor megtörténik…elkezdődött tehát...”
Köntösét szorosabbra húzva belebújt mamuszába és bögre hideg kávéjával, nem szűnő mosollyal, hangtalanul elcsoszogott.

2007-05-14

2007. május 13., vasárnap

Eszter-szakadás

Legyen áldott emléked, mert jövőnk már halott
Azt mondtad, így legyen, s sírtak az angyalok
Megtagadtad apád, kitetted szűrömet
Szánalmad nem kell, hogyha gyűjtögetsz
Idővel gyámodé legyen, kiben bíztál
De becsületem nem adom, bármit irkál
Ha üt'tem is, soha téged nem bántottalak
Az igaz szót megőrzik a néma falak

Menj hát, menj, és Isten legyen veled
Mily tanácsot adhatnék ezentúl neked?
Perrel vetted ím el a szülői jogot
S mélyen vág, kegyetlen sebez ostorod
Nem tudom felfogni miért, miért tetted
Hogy nem volt elég, hogy ott álltam melletted?
Szabad vagy, védtelen, győzött az akarat
Nem tudod, nem, kinek adtad magad!

Hirtelen írok, ha tudsz, majd megbocsájtasz
Miért van, s lesz néhány kurta válasz
Tizenhét gyertyáért törő füstös indulat
Vénasszony kezében játék, ki így mulat
Beteg fejében torz árnykép csak a család
Nézte ő is piros szőnyegen vert anyád
Tündérhegyen töltött idő sajnos oly kevés
Nem használt a számtalan ideg-kezelés

Haragszom, s szeretlek, mondd hát, mit csináljak?
Nem tudtam köréd épít’ ni biztos várat
Megsebzett, elorzott előlem az élet
Hogy vártalak haza éveken át téged!
Tanítani, játsz’ni lányos-apukásat
Felemelni, büszkén mutogatni másnak
S azt mondtad így legyen, sírnak az angyalok
Legyen áldott emléked, mert jövőnk már halott

Óda a Szellemhez

Jöjj hát Szellem, írj lángokat szemembe!
Mert mit ér a szó, mely magvat nem terem?
Semmi vagyok, ha nem vagy velem te
Szégyen éget foltot hitvány lelkemen

Vágylak, hívlak gyarlón veled egyesülni
Csodát író tentádba hagyd mártanom kezem
Elevenedjenek a holt írás betűi
Hogy átjárjon ízed, érezzem: létezem

Itass, részegüljek, borod ó zamat
Csapra ütve folyjon- folyjon keresztül
Pitymallatig heverjek hordód alatt
Vers-mézem legyen, mit ajkam neked szül

Hogy is mondjalak el, madárdalom, kincsem
Erődben nyugszom el, mely gyöngéden emel
Sodró folyó vagy, hasonló hozzád nincsen
Ha elmúlok, álmom őrzője te leszel

2007. május 6., vasárnap

Eszterlánc - láncok nélkül

Ígértem, írok ismét róla,
Merre tart az útja,
Hogy van kincsem,
Eszter gyöngyszemem
Reményben ért az Istennek csókja
Elmondhatom újra:
Talán visszatér az útra
Elveszettnek gondolt gyermekem

Kórházba látogat még
Hetente három-négyszer
Hétvégére lehull a bilincs
Szabadság-szél itatja fázós testét
Fogadja a szót, mit adnék
S szeme - ez a legszebb ékszer -
Mosolyog: ajtóra rajzolt kilincs,
De már nélküle telnek el az esték

Kiröppen tehát a felnőtt világba
Kiröppensz, te első, fészekalj
Hamar követnek majd téged
Szétszórva plántált testvéreid
Hátha nem mondod, hogy hiába
Hogy semminek lettél, senki nem akart
Még nincs vége, most úgy féltlek
Most te dönthetsz ismét, a jó út melyik

Most azt látom: felül az akarat
Rabszolgaként a betegség visít
Visszacsalogatják súlyod az angyalok
Őrhálót font köréd a dicső kegyelem
S látni ekként alig találok szavakat
Bár a félsz ott lapul kétséggel kicsinyt
Randevúzni hívnak - téged is - új dalok
S rád talál az élet, a szabadság, s szerelem

2007. május 2., szerda

Álom elé…

Megritkuló, zönge hangok közén lassan
Fáradtan rovom sorom ez esti dalban
Hova ér, ha vége, mily szóvarázst terem
Lehetetlen mentén, mint karikát terelem

Ábrándos játék ez, mély álomba való
Tenger vizén megringatott kicsiny hajó
Minek egyszem árbócára madárka száll
Hogyha lába soká szárazat nem talál

Végtelenből eredt naggyá kitelt folyó
Végtelenbe tartó ponttá tűnő futó
Milyen furcsa páros, szó szövet, szerkezet
Még-még, megalkotna végenincs terveket

Álom elé hever, mint házőrző kutya
Kisfiára révedő mesélő apuka
Kinek a végszó már nem jut az eszébe
Csillag alatt lombok azt susogják: béke

S déli széllel támadó éji-nyugalom
Erejét érezni, de hiába kutatom
Kiszökken a fejből, utána kapni kár
Még egy sor szék alól szemtelen kandikál

Strófa lesz, úgy nézem, visszamosolyog
Lényében valamilyen fényesség mozog
Küszködve mégiscsak elvesztem fonalát
Betemet magába a súlyos-puha ágy


2007 05.02. (hajnal)