Az igaz menekült emlékezete

Úgy jöttem ide élni - én, a bitorló,
mint termő magvát elszórja az ég,
fegyver űzött el, vagy talpamnak volt forró..?
Ki tudja már? Rég elveszett a miért..

Olyan vagyok, mint egy felnőtt gyermek,
ha békével fogadsz, éhem csillapul,
nyisd meg kapud, védj, ha oktalanul vernek,
jótéteményed vár jutalomcsillagul!

Engedj a tehernek bölcsebb barátom,
mert a fal ledől, s a kerítés megremeg,
érts meg, inkább visszamenni vágyom,
hol immár eleim emléke szendereg.

Idegenbe vetett az átok, hisz tudod!
Átgázol felettünk a komor történelem.
Ölelj magadhoz, s mutass egy zugot,
míg rám mért bajom nálad átvészelem.

Vadként vágtáztam el, múltam égő börtön,
nem nyugodhatsz – súgták - bárhova kerülj!
bűnöm e farkas kor, s fekete szín bőröm
nyúzottan lóg rajtam ismertető jelül.

Lángot fogtam, égek, mi marad belőlem?
Emlék? Szentkép? Boszorkány varázslat?
Csak a sors, hogy sokan szédültek előttem
öröklétre, … öröklétre hol csúf halál van!

Élni jöttem ide, de büntess, ha illet,
törvényt adj előmbe, míg közted átmegyek,
fegyver helyett kísérjen inkább tekintet,
s adj ennem ha kérlek, mint kér édes gyermeked!

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél, ártatlan bogárka,
Negyven nyár hiába tüzelte az arcom,
Kietlen zugaim éretted bejárva
Tükröm tört darabját magam elém tartom,

S úgy szeretném, hogy szűnne már e varázs,
Jelenben oldódna a tüzes pillanat,
Mikor lebírt a szerelmes álmodás,
S ismeretlen lenne minden kedves szavad!

De hová is bújhatnék előled immár?
Édes nézésedbe belé gabalyodtam,
Buja ölelésbe húzol, mint a hínár,
Ringani akarok óvó két karodban!

Adj innom borból, hogy ostobává legyek,
Ne emlékezzem, ha szeretnem nem lehet.
Részegen ődöngjek, mint hitvány emberek.
Aztán hívj, mint hívnak eltévedt gyermeket,

Mondd, hogy nem csak álom voltál nekem,
Nem ezüstszín Holdfény, mi reggelre tűn’
Hanem lázas, epedt, gyöngítő szerelem,
S lehet még együtt ábrándozni nekünk!

Mondd, hogy élnem, halnom nem kell egymagam,
Eljössz egyszer, és megoltod hevemet, óh!
Csókban füröszthetem ajkad, s ajkamat,
Csillag-bogár szemed mély, fekete tó!


A cím József Attila: Gyermekké tettél (1936) c. verse alapján

Múzsámnak

Lelkem, szép múzsám, óh, annyira akarlak,
Szív nem bír parancsolni karnak,
Mint a józanságnak áradó indulat,
Szerelmi szerekkel módosított tudat,

Hogy bezárva azonnal meg ne öleljen,
Szavakhoz alig lel hű formát a szellem,
Mert benne vagy minden lázas dobbanásban,
Vágyaimtól fűtött édes látomásban,

Bizsergő ujjam mind ajkaidra tapad,
Álomban csókollak, s hullámban ring hajad.
Fekete éjeddel hívsz, lágyan betakarsz,
Azt teszel velem, amit csak akarsz.

Pillantásod szédít, buja, elvarázsol,
Érzékeim fölé hajolsz, mint egy sátor.
Hogy is írhatnám le vad szerelmemet?
Gyötrődve téblábol, mélázik és eped,

Elfárad becézni neveiddel játszván,
Hajót úsztat vágyon az éjjeli párnán,
Sivatagod ege délibábbal áltat,
S más önté meg vízzel drága rózsaszálad…

Kinőttél belőlem, bimbós smaragd rózsa,
Ragyogsz változatlan, szótlan-évek óta,
Nézlek és követlek: árnyékod, szüntelen,
Őrzőm és éltetőm, Te vagy titkos nevem.

Egy úton járok a halállal

Egy úton járok a halállal,
Bár fejem felett erdő-illat,
S a boldogan úszó madárdal
Még szép illúzióba ringat

Közelítek felé, s vár reám
Nem jutottam messze, nyomomban
Elkísér hazáig, az árny leszáll
Ha akarom, ha nem, ő ott van

Varjak gyűlnek száraz ágaimra
Leereszkedő fellegekként
Nem is lassít, kivet a körhinta
Koszorúként fonva a repkényt

Beburkolja rothadt lepellel
Erőtlen kiáltó ajakom,
S fogva küzdő karom: szó nem kell,
Élni késő, botorkálj vakon!

Megköté lábam, mint venyigét,
Pillangóm után kapva feledtem
Nem tudok többé varázsigét
Árnyas erdőn járva elvesztettem…