Végső szók - Jövőbe tekintő

Jövőbe borzadok. Tehetetlenül.

Hittel mérgezem magam: talán,
de jól tudom, a vég biztos belül:
csontjaimba fészket rakott a rák.

A jótét világ még bátorít, s dadog,
bambán mosolyogni kell velük, pedig
kar, váll nem mozog, az ízület sajog,
s felemészt a hiába-akarás reggelig.

Tündérrózsás halált játszik az éj,
fegyelmet parancsol rám a fájdalom,
odakünn némán suttog a lomb: ne félj!
de tűnő holnapom számadásba von.

Miért is lettem én e kéklő földre,
hogyha vágyam befedi agyag, s homok,
miért hív úgy a tenger, s a holdtölte,
miért, hogy még mindig lányról álmodok?

Élni való kalandok dobozba zárva,
mindnek meséje örök talány marad,
a kedves csöpp kis csókra nyíló szája
elúszik ködbe, elviszik madarak.

Szerelmek szépe, hervadt virágként
hull-hull lefelé, s visszanézve köröz,
kezem rozsdabarna kérges fát ér,
érintése sóhajjal dalra ösztönöz..

… hörgésbe fúl ez is - utolsó nyaram;
feljebb kúszik a jeges rémület belül,
ócska hazug hittel mérgezem magam,
jövőbe borzadok. Tehetetlenül.

2017-09-04