Versfolyam - Az utolsó part

Hát hogy is volt? Előre nézni immár fölösleges
Megállt, mély lett a víz, körben partszegély
Szétterült tóvá, nádasán rigó ring, vörösbegyes
Tövénél szél fodroz gyűrűket, s suttogón beszél

Mozdulatlan, elfeküdt a tájban, békén néz fölfele
Ajkán, mint halottnak tavirózsák, s tegnapok nyílnak
Csak elidőzik némán, figyelvén, hogy gólyák jönnek-e,
S a repülők felszántva az égre mily jeleket írnak?

Hajnallal kél; arcára hűs köd csókol titkokat
Az első halászbárkák oldalát hullámmal paskolja
Szerencsés fogást ígér nekik, kövéret, biztosat
Felszínét cirógatja a reászálló hattyúinak tolla

Napkorongba bámul, forrósodik szerelmesen
Míg Ő mosolyog, s tükrében estig aranyhaját fonja
Mikor vörösbe fordul tűnve, súgja: kedvesem!
Gyönyörű álomba merül, s elismétli, mondja:

Kedvesem, kedvesem, neked teremtett az ég
Kicsiny forrás voltam, először Téged láttalak
S nem feledtem, mikor patak, csermely, folyó valék
Miért is hagysz el, utánad csillag pora marad!

Az éj nehéz nagyon, álmából egyedül ébred
Hullámain játszó messzi fényen hosszan elmereng
Mintha tudná, hová illant belőle a lélek
S a folyónak utolsó partra érni mit jelent

2007-02-28

Az utolsó part

Hát hogy is volt? Előre nézni immár fölösleges

Megállt, mély lett a víz, körben partszegély
Szétterült tóvá, nádasán rigó ring, vörösbegyes
Tövénél szél fodroz gyűrűket, s suttogón beszél

Mozdulatlan, elfeküdt a tájban, békén néz fölfele
Ajkán, mint halottnak tavirózsák, s tegnapok nyílnak
Csak elidőzik némán, figyelvén, hogy gólyák jönnek-e,
S a repülők felszántva az égre mily jeleket írnak?

Hajnallal kél; arcára hűs köd csókol titkokat
Az első halászbárkák oldalát hullámmal paskolja
Szerencsés fogást ígér nekik, kövéret, biztosat
Felszínét cirógatja a reászálló hattyúinak tolla

Napkorongba bámul, forrósodik szerelmesen
Míg Ő mosolyog, s tükrében estig aranyhaját fonja
Mikor vörösbe fordul tűnve, súgja: kedvesem!
Gyönyörű álomba merül, s elismétli, mondja:

Kedvesem, kedvesem, neked teremtett az ég
Kicsiny forrás voltam, először Téged láttalak
S nem feledtem, mikor patak, csermely, folyó valék
Miért is hagysz el, utánad csillag pora marad!

Az éj nehéz nagyon, álmából egyedül ébred
Hullámain játszó messzi fényen hosszan elmereng
Mintha tudná, hová illant belőle a lélek
S a folyónak utolsó partra érni mit jelent


2007-02-27

A futó

Békés öblökön ring, szétszórt a gondolat
Lám, lám mégis beért, megpihen a futó
Együgyű-magasztos szavakat mondogat
Arca forró cseppekben fürdő nyárutó

Vége, vége, hála, a célszalag átszakadt
S ha nem is gyúltak az égen új napok
Torpanásba veszik, mi ereje maradt
Zuhanását elkapják ölelő karok

Sötét és meleg kábulat takarja be
Mint csecsemőt, ha világra megérkezett
Akinek jutalma a féltő anyja lett
Csecsre bújhat vigaszért elvesztett méh helyett

Ki mondja, hogy küzdelme kár, hiába volt?
S ki, hogy az út az, mi szóra érdemes
Az akadályt, mit a kar kitárva tolt
Maga alá gyűrte, és más nem lényeges

Íme a futónak futása öröme
Nem nézi a nyakába aggatott díjakat
De figyel, hogy alkalmas idő jön-e
Mikor belébúj a lélek, s ő újra szabad

Mikor fejét hátravetve büszkén ordít
Felemelve karja Napkorongot érint
Mindennek, mi szabály, kényszer, hátat fordít
S szalad, újra szalad az út mentén, végig

Rettenet

Hideg rettenet lehell rám gyöngyöző vizet

Hát mindenem el akarod venni, éjszaka?
Te alaktalan, te torzszülött, az ördög, maga
Árnyak viaskodnak, mi ez,… ki ez,… mi ez?

Versenyt fut szívemen halál, s félelem
Nappali borulatot vált éji lidércfény
Felhőkre írt álmot, mint papírt tépi szét
S kimondhatatlan csúf szavak hegyén terem

Megháborít, belém remeg a gondolat
Akár fecskefészket ringató zöld fa ága
Melynek fejsze vettetett ép koronájára
S messze viszi darabjait majd egy vonat

Hiszen édes, nevelt palántám vagy, voltál
Imáinkra szerelem-koszorút font az ég
Kedvesemmé tett, s azóta kedvesed valék
Valósággá lett, ím, belőlünk a zsoltár

Most rémképek hívnak magukkal játszani
Felriaszt, itt vagy-e, légzel-e, a jelen
Vagy elmentél, emléked hagyva csak itt velem
Engedted ledőlni a képzelet várait?

Oly közel vagy, elveszítenem már nem lehet
S ha gyötrődő, fátyolos szemeidbe nézek
Túl félelmeken valami mézet érzek
A nem múló varázslat illatát, szerelmedet

Hideg rettenet lehell rám gyöngyöző vizet
Nem engedem, hallod? elvenni, éjszaka!
Te alaktalan, te torzszülött, az ördög, maga
Árnyaiddal együtt mindenért megfizetsz!

Éjszakai repülés

Utazom most, szárnya alá vett a képzelet

Percek árnyai suhannak el ablakom előtt
Éjfélre jár lassan, a Hold mind feljebb lépeget
És sötét sziluettbe olvadnak a cseréptetők

Könnyű dallam kísér, füleimbe simul
Az utcák dőlt szövevénye elmosódott alant
Majd a városszélhez érve nyomtalanul kimúl
Egy rikoltó madárban látni vélem magam

Mély morajlásba süllyedt városrészek
Sápadtan hunyorgó irányfények között
Itt-ott éles villanással átzuhannak képek
Lassítok egy-egy háztömbnél, s fenn körözök

Oly védtelen a város magára hagyatva
Napközben gépcsordák tülekednek benne
Elözönli, járja milliónyi ember-hangya
Estelig csatároz, álmait kergetve

Parkjai hideg, párás ködbe burkolóznak
Véletlen, ha most ott párocska andalog
Szobák forró méhe ad helyet a csóknak
S vágyak éhét csillapítják karmolászó karok

Ketten bújnak össze más takarók alatt
Kiszolgált hűségek, békés ölelésben
Fogason régóta együtt lóg kendő és a kalap
Hogy jövő napok szemébe bátran nézzen

De van, ki egyedül mered messzeségbe
Utazik most, kitárt szárnya a képzelet
Kinek arcát a reggel ismét könnyben érte
Hallgatva a felmorajló hűs éji csendeket

2007-02-14

Ima Eszterért

Hát hogyan harcoljak érted?

Nyomorultan, egyedül
Kisiklanak a mondatok
Megbicsaklik a suta
Feléd szőtt próbálkozás
Félszegen állunk együtt
A nyomasztó kórteremben
S csak nézlek tehetetlenül

Megígérted, hogy enni fogsz
De visszaküldted az ételt
Lázadsz könyörtelenül
A csövet ledugták ismét
Sírtál, amikor találkoztunk
Félig öntudatlanul is
Csak halkan ismételted:
Nem, nem, köszönöm, nem

Nyugtatóporok simogatják
Egyre gyöngülő idegszálaid
És fáj már minden mozdulat
Elfogyott a húsod mind
Inak reszelik csontodhoz porcaid
Nagyon kicsi és szúrkál szíved
Bezártak, hogy pihenj, feküdj
Maradj úgy, mozdulatlanul

Ágyad fészkelődve feszül
Harmincöt kis pille nyomja
Őket is szabadon engednéd
Uram, küldd el pillangóidat
Kapaszkodjanak Őbelé!
Húzzák vissza az ágyra
Fordítsd meg kis gondolatait
Oda vidd, mikor még élni akart!

Hát hogyan harcoljak érted?
Légy segítségemre Menny!
Fújj harsonát angyalaidnak
Mert itt kevés már az ember
Induljanak meg dörgő szavadra
Törd össze poklának kapuit
Hozd ki Őt a börtönéből
Könyörgöm Hozzád, Istenem!


A napló most hallgat, helyette mindent elmondanak a sorok.

Túlpart

A túlparton ismét; végre itthon vagyok

Nem feszélyez munka, ostoba rohanás
Csak mint kávé jó illata, áramolnak dalok
Holt költők szólalnak, "… ébredez’ a szakadás"

A muzsika öröme mozgatja e tért
S legyen ízes csángó, vagy moldvai ének
Síró hegedűn húzzák el az ökrös szekért
Pincehelyre járó víg kedvű zenészek

Komolytalanságba fáradt, jobbat keres
Magyar nótára hangol az ernyedt fülelés
Szép a csűrdöngölős, a Széki cserepes
Mire boka mozdul, és ajak fütyörész

Két óra játékra jó bor a fedezet
Elillan, zárórára már dzsesszes a sika
Ki nem néznéd, ők mégsem gyerekek
Minőséget pénzért se csapnák zaciba

Földünkből nőtt ki e dallamkincs gyökere
Országot érő a hagyomány-követés
Énekelve "ütős" költőink írt szövege
Megannyi simogató kemény-ölelés

Inni folyójából, és újra hallani
Vágyam a forráshoz vissza-visszahajt
Továbbadva vinni, s őrizni mindent, ami
Érdemes a szóra, épít, él, véd, s takar



Hozzátartozik ehhez a vershez egy kis történet.
Tavaly ismerkedtem meg és kerültem munkatársi kapcsolatba A Túlpart együttes gitáros/hegedűs frontemberével, R. Tamással. Nemsokára napvilágra került zenei "rovott" múltja. Az együttes népzenei jellegű muzsikára ültet ismert költőktől származó verseket, és azokat alkalmanként egy pinceklubban
figyelmes közönség előtt előadja. Egy ilyen alkalom közben született versem gondolata. 
Ajánlom tehát neki és az együttes tagjainak.

Az őrzőkhöz

Ahogy szerelmes férfi vigyázza kedvesét

Lépte ringó nyomát csókolják léptei
Ahogy éj-setét felett remeg, s csendben ég
Imbolygó árnyakat vetnek a gyertya fényei

Ahogy vérét ontja a várát védő szolga
Közönyös feledés elleni bús csatába’
Ahogy gépezetben csavar teszi, mi a dolga
Mégha halála lesz is ára javára

Ahogy hűlő Nap erejét elpazarolja
Mégis tüzénél melegszik szív, s értelem
Ahogy a krónikás féltő szava mondja
Csak remélve ír, nem tudva, neked, nekem

Ahogy vet, elszórja picinyke magvait
Mely talán érlelő, zsíros földbe jut
Vékából túlélő, hej, alig marad, alig…!
S fényével takargatja derengő Tejút

Ahogy növekszik a szár, nem sejtve, miképp
S estére elkészül, csodaszépet terem
Ahogy minden új már létezett régiként
De újra felfedezni oly nagy kegyelem

Ahogy jövevényként járjuk e világot
Tiszta víz’t epedve szennyes áradás közt
Ahogy kinyílnak az öntözött virágok
Élvezzük illatát, de közben számadás köt

Ahogy a méhecskék összegyűjtik méznek
Folytatni e dolgot, valahogy így képzelem
Ahogy elmerengőn a jövő felé néznek
Szók ízének őrei hívlak őrizni velem


2007-02-11

Levél otthonra #

Annyi minden történt, hogy el nem mondhatom

Napfény csókolt izzadt orcámra gyöngyöket
Nagymamámat látom, amint benn öltöget
Kardigánt varr, foltoz… közben csak hallgatom

Mesél a vidékről, mennyi munka van még
Kukorica fődet kellene kapálni…
S jött új tiszteletes, rendes, nem akárki!
Csak szaladjak gyorsan, hogy friss vizet adnék-

Hőség pusztít délben - az itató válúba
Mert a szegény tyúkok kitikkadnak mindjárt
S hozzáfűzi mintegy: a "Nyócas" is így járt
Mikor napszámba ment, s nem vót fején ruha

Biz’ a jó ivó vót, mindég itt ült nálunk
Soká beszéltetett, nem hagyott dolgoznom
Apádat kértem meg, hogy a tűzre hozzon
Aztán meghótt ősszel, hát hiába vártuk

Kiskertbe’ szép zöldség, nézd fiam, hogy nőlnek
Erős a gyökere, ilyen Pesten nincsen!
Büszkén tartja kezét a kertajtó-kilincsen
Szomszédban hallani, hogy malacot ölnek

Apád barackot szed, no nem íznek, vödörrel
Nem rest meghajolni, ha pálinkát főzhet
Deszkából ijesztőt állított fel csősznek
Mondd meg, vén már, vele meg minek pöröljek?

Csibét vettem hátra, pelyhes sárgák, épek
Megnézzük, ha ettél -közben már harang szól-
Tűzhelyen nagy fazék: leves fő kakasból
Elmegy az étvágyam, kenyérbelet kérek

Finnyás vagy legényke, azért maradsz poszra
Megmosolyog nagyi, kötényt köt magára
(Jár, sürög, nem értem, nem fárad a lába?)
Tele szedi mindnek, szolgál, ahogy szokta

Vissza-visszatérek, repülök fonálon
Minden nyár egy élmény volt a Váli völgyben
Gyermekségem helyén, hol emberré nőttem
Friss széna-illaton, köznapi csodákon

Annyi minden történt, hogy el nem mondhatom
Betelne egy könyvtár történeteiddel
Emlékemben élsz ma, nem feledlek, hidd el
Elmerengek olykor, s tűnt hangod hallgatom

Altató

Vár a tó, hinta leng

Sok szórt szó, meghűlt csend

Nézz hátra, sej, leány!
Méz szádra, lepkeszárny

Mit ér, mit sárból szedsz?
Miért sírsz, álmod lett!

Szép szemed alkonyán
Vétkezett vad nyomán

Megnyílott hajnalon
Szelíd, holt angyalok

Aranyszín szárnyain…
Maradj így, bárka ring

Bárka ring, békesség
Hátha nincs, mégsem rég?

Tengerünk nemlétbe
Elmerült emléke

Már tompa csendre ül
Álomba szenderült

S pilláid könnyűek
Mindjárt visz, söprűnek

Boszorkány lovagja
Sodorván ott hagyva

Darázs-dal szárnyain
Varázslat tájain

Bújj, bújj el, aludj hát!
Húzd, húz fel a dunnát

Méz szádra, lepkeszárny
Nézz hátra, sej, leány!

Sok szórt szó, meghűlt csend
Vár a tó, hinta leng

2007-02-06

Első hangversenyem

Ámultam, mint csilingelő hangot adó szerek
Világába tévedt tágra nyílt szemű kisgyerek
Barlangi termeken át visszhangozva zengő
Boltozott mennyezetről függő karcsú cseppkő
Hárfához hasonló hangon rezgő húrján
Édes harmóniáit most is őrzöm, úgy ám!

Olyan fenséges…, az első volt a legszebb
Milliónyi hegedűn a vonóknak táncolni kellett
Mert a zene áradt, patakjai folytak egyre, egyre
Egyesülve hullámokban dallam-tengerekbe
És elszédültem fúvósok ércfényű harsonáin fent
Mikor valahol mélyben a karmester ráintett

S csend feszült drámain egynyolcad ütemig
Elvesztve szólamát, s hogy mely hangszeré melyik
Sötéttel borítva a nyüzsgő zenekari árkot
Sirattam a brácsát, mert gyönyörűn játszott…
De széttört a cin, majd pálca lendült magasba
Felfakadt, mint forrás szabadon szállt szalagja

Újra élt a bőgő, festve rejtett érzést, táncot
Lüktetőn simulva ért a virtuóz zongorához
Ki a ritmus hevében pergődobbal ment ölre
Miközben kicsiny klarinétszó kígyózta őt körbe
Akkor lágyan megszólaltak megint a hegedűk
S szimfóniába fonva karjaik, a muzsika letűnt

Ott maradtam, mint üres kagyló, tengerparton
Talán később ért, vagy akkor, nem tudom, az alkony
Sokáig dúdolódva csüngtem a drága melódián
Pohárként vágyódva az italra, s enyém lett a hiány…
… mikor közelít, megérint, mikor betölt a szerelem
Felidézem, s hallom újra az első hangversenyem

A verslény érkezése

 Egy vers kering a rendszerben - vagy mi, lehet, csak gondolat

Figyelem kósza talán-érkezését, s ő, mint ki nem tudja még
Vonzza-e valami édes vágyódás, kívánja-e megfogni dallamát
Szellő-szabadon hátravetve hajzuhatagát száguldoz ide-oda

Gyeplőt kellene vetni rája, kicsit felém igazgatni szárnyát
Épp csak terelgetni zabolátlan, virgonc csupatánc életerejét
Befelé morfondírozom így, ne lássa, mert tudom, nem lehet
Észrevesz, kinevet, harsogó kacaja pirosra szégyeníti arcom

Mindegy, ennek meg kellett lenni, furcsa mégis a találkozás
Én akartalak előhívni a semmiből, felrajzolni egem táblájára
Vállamra ül, mosolyog, anyját játssza együgyű gyermekének
Komolyan felemeli ujját, meséhez készül, halkan lepisszent

Hát mit gondol az ilyen-olyan, szedte-vette málészájú legényke
Honnan élednek a megemésztő tüzek véletlen apró szikrái?
S felgerjedvén miféle hatalom vehet erőt nyelvének folyamin?
Beborítja lángba bizony gondolat-magvak és érzések pitvarait!

Oktat tovább, csöndben hallgatom, falevelek zizegnek odakinn
Csupaszéppé lesz a halott, megseprűzött Holdvilágos udvar
Angyalfonalat ereszt vén ágak ujjain, pendül a kerítésfonat
Most virágzik a kóró, s lanthangon zenélnek a szárítókötelek

És monda: figyelj! Zárd be jól erőlködő, szomjas szemeid
Hallgasd, mint szelídül énekléssé a messzi farkas vonyítás
Mélyzöld selymű füvet hogyan hintáztat langy lég a szik helyén
S mondd, hogy álmod ébren érjen, és hidd, hidd el egészen

Csodálkozom egyre, ő meg elköszön, már fényesíti újra szavát
Nemsoká esthajnalcsillag lesz egy más kormos-füstös ablakon
Talán lányszívet hevít majd… verslénye száguld megfoghatatlan
Odakuporodom éj varázsú ege alá, s visszavárom nagyon-nagyon

2007-02-02

Eszterlánc - a reménység napjai

Találkoztunk; grépfruitot majszoltál éppen

Valami vidám újdonság lengett körül
Valami vibráló izgalom úszott a légben
A nővér kedvesen szólt hozzánk, örült

Oly meleg volt, s tiszta diószínű szemed
Messze hangzón zendült újra a remény
Elhittem, hogy mégis megváltozhat, lehet
Újraéled pillangóm szemében a fény

A baj ott kucorgott legyőzve, padlón, alant
Éreztem: szorítása gyengül, nem oly kemény
És kicsiny volt, de láttam, és bátortalan
Mégis mosoly játszott vékony szád szegletén

Elröppent a húsz perc, mint kalit’ ból madár
Csicsergőn szállt köztünk… milyen itt…?… S tenálad?
S a szavak áradása hamar utat talált
Már kelhettél ágyból, s túl barátnők vártak

Nem néztem, mások hogy cipelik gondjukat
Álltunk a folyosón - szemben - jó volt veled
Ma könnyebbítő volt az esetlen mozdulat
Mikor búcsúzva magamhoz öleltelek

A zárt osztály ajtaját magad nyitottad
Belül elhagyatva ődöngött pár beteg
Tudója lettél lám, sok szörnyű titoknak
Tavasz íze áramlott be, s kis szeretet



Napló:
kivették a tápanyagcsövet, mert irritálta a torkod és nyelőcsövedet,
persze hozzá kell tenni, hogy a táp íze undorító volt és magad sem akartad tovább,
inkább elkezdtél magadtól enni abból, amit Irén mama főzött neked.
Már 2 kiló felment, és kell még egy, hogy a tápanyagcső csak rossz emlék maradjon.
Tudom, kislányom, hogy nehéz lesz és meg kell barátkoznod még néhány kilóval,
De sokkal szebb és kisimultabb lett így az arcod. Még sok munka lesz a fejecskéddel.
A remény éltet, hogy elindultál felfelé egy sötét mélypontról- ha kikényszerítve is,
és hogy soha többet nem térsz oda vissza…