Könyvtár

Tudom, ha itt jársz, mert selymes a lépted,
Elviszed a könyvet, de itt hagyod a lényed,
Kartonomra tapad ujjbegyednek nyoma..

Könyvtáram magányába fonált sző a pók,
Átfutnak rajtam a várásért lett napok,
Tüskével benő kútja,...óh, mikor jössz újra..?

Lámpa és ókulár a kölcsönző asztalon
Időzz egy percet még, fotelem vágy' nagyon,
S ujjad sorról-sorra vezetve képzeletbe

Tudóssá formállak, s emésztlek magamban,
Hogy válaszra, vigaszra lelj a szavakban,
S itt ejtsd el könnycsepped, ha megárad a szíved.

Én vagyok a pultos, a kocsit toló szolga,
Takarító, és ki végül a villanyt oltja,
S bennem maradsz, mikor sietve elszaladsz.

Szeretlek, mint kincsek, mikre rátalálnak,
S tulajdonává lesznek gondos gazdának:
Egy kezeddel kezdett titkos "A" betű,

Lapszélre grafittal firkantott kis jegyzet,
Vagy behajtott sarka olvasójegyednek,
Mely a huszonhatos, smaragd zöldes színű.

Mennyezetig raktam csodáim Tenéked,
S lehozom Elébed, csak szólj, hogy kéred!
Csillagösvényem út legyen lábad alatt!

Tudom, hogy visszatérsz, úgy hiányzol mégis,
Neved ajtófába vésve, mint egy fétis,
Őrizlek barnult lapok kódexei között.

Várlak, egyre várlak délutánba bújva,
Ajtót mikor érint kezed finom ujja
Lenyomva halkan a kattanó kilincset,

Hogy homályba merengést megszakítson
Csavargó szívem tüzelve, ahogy Villon
Balladája éget érett asszonyt titkon.

Nem jössz, máshoz köt a tevés sürgős dolga,
Epedve repeszt sok csókra szomjas óra,
Falaim nyögnek, s sóhajt'nak hiába...!

Könyvtáram magányába fonált sző a pók,
Átfutnak rajtam a várásért lett napok,
Tüskével benő kútja,...óh, mikor jössz újra..?

Már ezen túl…

Már ezen túl nem érdekel semmi,
Annyi éven, színpad-fényben, ripacskodva játszott,
Félre értett, féltve védett színes hazugságok,
Csak szeretni akarok, szeretni!

Édes mélységekbe szédült vágyam,

Látod, oly sok időbe telt, míg megértettem,

Könnyűnek miért a tett mér? Már megmérettem;

S elfáradtam, hogy tovább kitaláljam…

Már ezen túl nem érdekel semmi,

Vigyázva vénségig, az úton csak végigmenni,

Felfogni a súlyos választ: lenni – vagy nem lenni,

Csak szeretni akarok, szeretni!

Görcsben ne szorongasson a kezed,

Kérlelhetetlen igazság ellenében járni,

Legyen szelíd szemedben a könny, s történjen bármi,

Szerelmes csillagom, nem, nem lehet!

Már ezen túl nem érdekel semmi,

Kőszívem szála szilánkra fagytól-hőtől hogy reped,

Éveket nem múló hűséggel adni csak Te neked,

Csak szeretni akarok, szeretni!

2009-11-17

Szózat az ég felé

Emberré lettem, Uram, mit vársz tőlem?
Hadszíntere dúló, vad csatáknak,
Mit tennem kell, jól tudom itt főben,
De érzéseim vetnek lábaimnak gátat.

Fölnézve csillagra, elábrándozom,
Teremtés-e vagy oktalan, holt anyag,
Csak megénekelni, vagy lakni otthonom?
Lelkem hozzá száll, csontom itt marad.

Az örökkévalóságtól elérzékenyülnek
Szemeim, kinek másodperc-lét jutott,
És kiszámolt éveim mégis úgy repülnek,
Hogy csöndes, szép halálra várni mégsem tudok.

Milliárd évekből kötöttél rám béklyót,
Hogy a szabott rendnek gazdája legyen,
Pásztorbotod által tanultam a szép szót,
Én, a szőrös duhaj, nagyszájú, szemtelen.

S nem tudom, mi végre hajt tovább a vágy,
Most sem. A történet homályos összerakva;
Hallgatnálak, s a kérdezés sosem hagy alább,
Te vagy, ki nem válaszolsz a szavakra!

Keserűn vallatlak, nézlek hitetlenül:
Bár, amit tennem kell, jól tudom itt főben,
Érzéseim kuszán feszítenek belül,
Emberré lettem, Uram, mit vársz tőlem?

2009-10-06

Avarba fekszem

Elbarangolok a színes mezű őszbe,
Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe,
Földdé lesznek mormolt szavaim.
Ázott, nyirkos avarba fekszem,
Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot,
Segít felednem a titkos csókot,
S már nem tudom, kinek, miért adtam,
Vitettem céltalan csak, vagy akartam?
Álmot hord fölém az élénkülő szél,
És elborít a sok-sok halott árny-levél.


Fölfelé nőnek a lombos, bátor törzsek,
Dacolva fagyokkal, mik rájuk jőnek,
S ellepik varázzsal a hangos, nyüzsgő tájat,
Senki sem kiálthat, s nem állhat ellen.
A gyökérnél még sóhajt, él a föld,
Bár körös-körül pusztulás üvölt,
Pár kikerics bólintgat szirmos fejet,
Csak fekszem az avarban köztük, nem, nem megyek…
Szavak, röppenő pillangók, mikre rátaláltam,
Ajkamra ülnek, s kinyújtózom a halálban.


Hintál egy madárka, messze, fönn az ágon,
Utolsó dalommal mellé szállni vágyom,
Énekelni véle, mígnem dérrel belep
A szívet dermesztő hajnali kikelet.
Énekelni mégis, habár csöndbe hullik,
A világot nem hagyva dallam nélkül úgy itt,
Hogy nem pezsdül lelkemből búcsúszó,
Az engem rengető rezgésből egy utó.
Aztán mégis elhanyatlom, végre ér az érzés,
Válasz, s kérdés sincs több, csak tompuló nézés.


Szerelmem színeit szétszedik a szelek,
Csak fekszem nyugodtan, el nem megyek.
Csókol a föld, szelíden kitárul,
Méhébe fogad csöndes párul engem,
Leplével édesen von, mint asszony melege,
S lágyan dúdolgatja: szép párom szeret-e?
Szereti-e hantom, mi torkába gyűlik,
S a fények szivárványát, mi a retináról tűnik,
Eljegyzi-e magát vélem örök álmodásban,
Lészen-e nem múló feledésben társam?


És elborít a sok-sok halott árny-levél,
Álmot hord fölém az élénkülő szél,
Vitettem céltalan csak, vagy akartam?
S már nem tudom, kinek, miért adtam,
Segít felednem a titkos csókot,
Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot,
Ázott, nyirkos avarban fekszem,
Földdé lesznek mormolt szavaim.
Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe,
Elbarangoltam a színes mezű őszbe.

2009-10-28

A halál nyitánya - Árnyak VII.

Üdvözlöm Önt, sorsomban kínnal osztozót!

Most hallgat hát, nem osztva szót bölcsen,

Mint hirdette egykor szép reményben

Künn, tágas éjre csókolt megindító szózatot,

Eltöltve, múlatva idejét az ódon erkélyen.

Kiveszem a kardot, ím, büszke jobbjából,

Csontos keze reszket? Mily nyirkos és hideg!

Köpenye lecsüng csak, vitézül nem libeg.

Mily sötét kerettel vont az arca! Szempára átható

Tekintete miért fénylik most tompa tűzben?

Hiába kergetett hát életen át vakmerően, hittel,

Félelmei közé, poros padlás-zugba mégis visszaűztem,

Hol pőrén, málló könyvből próbál merni, olvas.

Világa enyém lett, ordas, kegyetlen, kényszerű

Képzetek hányják kiégett, halál-sebzett lelkét,

Viaszfakó mása magának, mára mily szomorú emlék!

Miért küszködik hát, adja át ócska életét is,

Kár a hídról visszafordulni, miért töpreng mégis?

Hisz porhintés volt az egész, trükk, varázslat,

Jöjjön, várnak odaát ölelő sima kövek ágynak!

Tagjaim vitetnek könnyű álomban, mint szekér robog,

Késő ocsúdni, hogy: "Állj meg perc, nem akarok!",

Már hantomra virágot ejt Zsuzska gyönge két keze,

Már zene hallik, orgonaszó rendít rokont, ismerőst,

S "Nyugodjék békében" – szól a pap – "Isten legyen vele!"

Szerelmeim, ti fák… II.

Annyi fáradt-szorgos, vaksi-hangya év után

Dolog nélkül csavarogtam Budapesten,

A hirdető oszlopokat bámulva kerestem

Kétkezi munkának való robotos állást,

Mígnem reám esteledett az arany délután,

S holt, barna levélhalmokat fúvott elém

A Ligetbe tévedt ősz, szeptember éjjelén.

A pad persze reggelre hűvös volt, s kemény.

Mint józanságba érő, szépreményű álmok,

Keresetlen mily hamar találtok arra,

Ki vágyait holnapba álmodni akarja,

Mentem céltalan tovább, helyem kutatva.

S járásom kívánva, talpam alá feküdt az út,

Ébredő zsurlók bújtak aszfaltrepedésen,

Fejem felett üdvözölve megszólalt egy kakukk,

Tétovázva, hogy fellépjek a buszra, megálltam,

De oly üde volt a Liget illata, hogy mégsem;

Visszafordultam látni, mint szalad a mókus

Fel-fel, a biztos lombozatba, fel a fűzfakérgen,

S elrebben körüle a csivogó madárkórus.

Körbe-körbeléptem, s a látványba szédülve,

Gyermekké váltam ismét, ki pázsitba ül le,

Mely már meleg, de még zölden harmatos,

Heveredni is jó, szűz, melyen nem tapos

Sáros, nyüzsgő, átláboló cipős lények hada.

Eszembe jutott akkor egy lírai ballada,

Melyet felidézve, számban ifjúkorom méze

Mind egybegyűlt, hol a való álomba szenderült.

Háborgásom nyugod’t, hallva a fülemile füttyét

Hagyom hát, hogy a bolondok egymást üssék,

Míg békén az égboltozatot szemlélgetem,

A holnapnak intek, hogy várjon, a máé a szerelem!

2009-10-08

És azon is túl

- Az igazán érdekes az maga a semmi - mondta a Szóló
Mindketten elméláztak. Nem először, nem is utoljára. A két esszencia, mely nagyon is különbözött egymástól, most hasonló, immateriális, mélyszürke árnyalatú planetáris füstködökben pompázott, minden variációban megjelentek már egymásnak és minden másnak.
-Hogy? Mit mondtál? - kapta fel a fejét a Vezérlő.
Szóló és Vezérlő. Nevezzük őket így, a közöttük levő túlságosan bonyolult kapcsolat ellenére, mint legközérthetőbb címen.

Elmúlt a kvantum. Egy darabig csend volt. Érezni lehetett a minden határon túl tágult tér lágy megfeszülését, mely, mint parittya a kéz akaratának, finoman ellenállva jelezte, hogy nem. Ennyi és nem tovább. A végtelen statisztikailag meghatározott egyensúlyi pontján kiegyenlítődött az erő és az energia, a szerteszóródott anyagi atomok között millió fényévek távolságából ható láthatatlan, gravitációs pókháló szálai megfeszültek.
Mondhatnám, hogy három és fél kvadrillió a négyzeten-szer ezer évszázadig, de ez számunkra nem jelent sokat, számotokra pedig teljességgel felfoghatatlan.
A vég véget ért és a kezdet még nem kezdődött el, marad néhány nosztalgikus év a fordulópont körül, ami teljesen megengedhető ilyen esetben. A kör érintője előtt is kör a kör és utána is az marad, aki érti ezt, az nem csodálkozik a szingularitáson.
Különben is, miért csodálkozna? Nem volt olyan, ami meg ne történt volna.
- Öregszel?
- He? Már megint mi bajod van? Számolok, nem látod? A majdani epicentrum a végtelen mínusz zenit az ennediken tartományban várható. A mikor még nem realizálható, a kvantum időhosszát még nem tudom.
- Gondolom, visszafelé is ugyanannyi. Ugyan már, lazíts! Totál sötét van. És mint mondtam, totál semmi.
- Hát nem- vonta határozottabbá a saját kondenz elegyét a Vezérlő - nem azt mondtad, hogy sötét van, ami bár jogos és igaz- hanem azt, hogy érdekes. De ugyan mi?
- Ez itt. Az, hogy bár megnyilvánulunk, még sincs semmi közvetítő anyag, pólustalan és üres, az utolsó energiakilövellésen túl, a határtalan semmi közepén arról filozofálgatunk, hogy minek van vége és mi lesz ezután. Az, hogy egyáltalán itt lehetünk.
- hát szerintem inkább szükségszerű -próbálta lezárni Vezérlő a sekélyesnek értékelt eszmefuttatást
- Nem, nem-védte álláspontját a Szóló- most dől el, milyen lesz a következő ciklus, a kezdeti feltételek, emlékszel? Olyanok lehetünk, akár a teremtő! Egy Isten.
- Már megint ez az ostobaság! Hányszor mondjam el, hogy minden meghatározott, meglöksz egy golyót, az eltalál egy másikat, hatás, kölcsönhatás, gravitáció, tér-idő görbék…
- Talán nem. Nem csak. Talán ezúttal más lesz.
- Ez egészen kizárt, tekintve, hogy mi írjuk a forgatókönyvet. Egyébként is, hogy jut eszedbe ez a micsoda is? Isten? Különben is, mi a definíciója egyáltalán? Hogy fog a többi anyagi komponenssel együtt funkcionálni?
- Még nem tudom, csak érzem, hogy jó lesz, és kell.
- Már bánom, hogy beavattalak ebbe a buliba.
- Csak hadd gondolkozzam el kicsit, adj egy trillió évet!
- Sok! A negatív spirál pályagörbéknek be kell indulniuk százmilliárd év múlva, addig ezt az izét is be kell integrálnom a kezdeti feltételek közé…
- Dehogy kell, épp ez az, tőlük függetlenül fog létezni..sőt, ha jobban belegondolok, tőlünk is.
- Hát ez botrányos- hüledezett a Vezérlő – hogyan rendelhetnénk alá egy létező anyagkonglomerátumot egy független vezérlőnek?
- Na ez a jó kérdés, de úgy érzem, meg tudom csinálni. Különben is majdnem időtlen idők óta ezen agyalok..
- Százmilliárd év, utána beszélünk.
- Oké.
Aztán eltelt ez is.
-Szóval?- kérdezte a Vezérlő
-Mehet!-mondta a Szóló
A holtpont elmúlt, a végtelen számú galaktika most már mérhető, negatív gravitálásba kezdett. Sőt Vezérlő adott egy apró, általános lökést is hozzá – ami tekintetbe véve az esszenciájukat, azért nem is volt annyira apró.
- Kapcsold be! – mondta Szóló Vezérlőnek.
- Rendben! – Kacsintott Vezérlő
Feldübörgött a mélység mögül egy hang, melytől őket is kirázta a hideg. De nem volt ellenséges, sőt ellenkezőleg, biztató és reményt keltő érzés kerítette hatalmukba őket is a hallatán.


-Legyen világosság!


-Hmm..nem rossz- reflektált Vezérlő
-Ezzel eljátszunk egy újabb kvantumig -mondta a Szóló


2009-09-12

Szeptemberi ég

Még, még!
Gyújts fel, szédítő nyár,
Tarlóig perzseld kazlaim,
Hisz éjed után oly gyarló,
Oly feneketlen vágy emészt,
Akár a szerelmes párt,
Kik csillagot adnak csókért
Hajnalig, becézve, számolatlanul!

Még, még!
Ma van az utolsó perc,
Mikor elveszni lehet
Sötétre szikrázó édes,
Mámoros kalandozásban!
Vigyél el álmodni
Sűrű, titokzatos mélyű ég,
Hogy sóhajtsam: belőled sosem elég!

Még, még!
Vezess, öntsd szívembe
Óborrá nemesedő mustok
Parttalan folyamait!
Hogy részegen dadogjam szavak
Boldogan kuszált tagját,
Azután engedj csak
Varázsos, örök álomba elmerülni!

Még, még!
Egy deres, téli reggel
Végül úgyis elsiratva talál
Dőlt kalászok ölén,
Keseredett mézzel ajkamon,
S nagyon nagy csöndben
A fel- feldobbanó múltat hallgatom,
Mígnem elragad a szederjes halál.

Még, még!
Egy hosszú álmodásban
Hadd legyek utolszor szertelen!
Felvetem szemeim
A kihunyó, szeptemberi égre,
És kiáltom fohásszal
A nyugvó bíbor-veres Napnak,
Hogy ne legyen, ne legyen még vége!

Picurka-versek XV. -- A múlt ködhegyén

Gyermekem! Gondoltam Rád megint a napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
Azt hittem, ujjam újra hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk a réten át, Te meg én…,
Ám az álom könnyes ébredésben véget ért.

Öt év dadogja immár ki sem talált neved,
Mégis oly jelet hagytál – Picurkát – rendíthetetlent,
Hogy éjbe fordulón, ha az erkély ablakához megyek,
Csak az látom: csillagod…, csillag’ im közt az egyetlent,
Mely évről-évre egyre fénylőbben átragyog.

Emlékezni szeretnék e csokor virág-szavakkal,
Mert megsimogatnom kicsiny arcod nem lehet,
Ha eljő értem is az, ki nem kérdez, s nem marasztal,
Hogy tudd: volt apád Neked is, ki ugyanúgy szeretett,
Mint arany kalász-fürtös testvéreidet.

Közelebb húzom székem az aranyló holdvilághoz,
Megpillantani azt az eloldott, égi csónakot,
Mely elhajózott Véled a nincsbe, hátha áthoz,
Vissza hozzánk, együtt álmodni újra holnapot,
Mert nagyon hiányzol nekünk, Picurkánk, tudod?

Gyermekem! Ha gondolok Rád jövendő napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
S azt hiszem, hogy ujjam hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk majd a réten át, Te meg én…,
Elfelejtem, hogy ez álom, s hogy minden -minden véget ér!

Előre, hát…!

Szebb hajnalt remélek a tűnő éjnél,
Bíborban fürdő, veres hasadást,
Amit, ha Istentől, Ő magától kérnél,
Megtagadva fiát, sem adhatna mást.

Szebb holnapot várok e megcsalt mánál,
Árnyas lombú, örök, délutáni parkkal,
Melyet a szerelem tavasz-íze átjár,
S hol szívem tisztán megőrzi egy angyal.

Szebb jövendő kort hiszek az elmúltnál,
Érett gyümölcsöset ifjam hevére,
Kit, ha látok, mint már férfi, úgy áll
Rózsával, s tudja jól, mit dobol a vére.

Szebb szavak nevében jöttem a világra,
S nem adom fel, amíg valaki hallgat,
Akár kicsiny madárka száll ágról-ágra,
És a néma ajkúaknak torkába dalt ad!

Versfolyam - Az utolsó part II.

Mélyül a part, mélyül az éjszaka csendje,
Fekete uszályán úsztat, ringat pár csillagot,
Sárga gázlámpa fejet himbál, s felette
Nagy, sápadt, ütött-vert Hold arc ragyog.

Nézem életem -levonuló széles folyóvizem
Hív méltósággal bezárni, elnyelni magába,
S bólint rá a révült tekintet: szólj, elhiszem!
Párnákba álmodja álmát most, kinek élete drága.

Bátorság! Előre egy lépés, vissza nincsen út,
Mi lehetett volna, már megtörténhetett,
Feledve balgaságát, mind a lélek nem egy helyre jut?
És bizonyságra fordul a kétségben várt "lehet".

Kibontom hát az ünnepi, lobogó kabátszárnyat,
Kilépve nem nézek vissza többé s tudom,
nem véd meg engem sem emlék sem varázslat,
Innom kell belőled, mert örökké szomjúzom.

2009-08-10

Az idézett sor: Radnóti Miklós:
Sem emlék, sem varázslat c. verséből

Munka nélkül

Téblábolok csak össze-vissza,

Mint koldus járja céltalan útját
Padok, utcák, s fák között,
S kiknek gallérjuk tiszta,

Már három hete kivetve közülük…
Por nyalja megégett bőröm,
Míg saroktól sarokig vergődöm,
Csillag gyújt fölém enyhítő éjet.
Lásd, nem feszít büszke tartás,
Csak kihordott teherre ítélet:
E várása mozgat sorról-sorra
S hogy hogyan lesz tovább,
Csüggök a Szóló ajakán, hogy mondja!

Egész nap kerestem a munkát,
Hol a virágárus bódéjának dőlve,
Araszolgatván újabb hirdetőkre,
Kik krajcáros bolondot kerestek
Kutyát kergetni féláron, estig,
S nem leltem senkit, ki Budától Pestig
Jóllakást ígért volna bérért,
Hol meg zakóm hátracsapva
Aszfaltos nyárban tikkadtan megálltam
A galambokkal lepett térre nézve,
Lehull-e nekem is a kőangyal kezéből,
Mint éteknek a morzsa, Isten pénze?

Aztán tovább sétálva kirakatot
És üzletek sorát bámultam hiába,
Mik azért portékájuk utánam kiáltva
Próbáltak hűsükbe csábítani.
Inkább kiültem az alsó rakpartra
Ingujjra gyűrve hajókra várni,
De oly kedvetlenül, hogy vigasznak bármi-
Bármi megfelelt. S az idő folyva telt.
Habzást, s olcsó hulladékot gyűjtve
A folyó szemetét a hátán szépen tűrte
S fuldokló halakra horgász vetett hálót
Csalit mellédobva, meghagyva a reményt,
S mintha láttam volna elúszni egy dinnyehéj’ t…

2009-08-04

Az elmaradt lakodalmakért

Elmém is, e múlt gondolásába megfáradt,
Zengve pattanó falióra-rugója,
Hibás és hasztalan; sebet ejtve áll meg,
Mint színpadon színész, kérdőn mered súgóra:

Mi lesz a következő citálható rigmus?
Mit kezd -ha ugyan kántálni nem felejt-
A vőfély? Ajkán buggyan-e cseppenő színmust,
A szívéből hiányzót benne rejtve el?

Kemény, feddő szót metsz lepisszentett csendbe,
Hogy aztán feloldja oktató ékes gúnnyal,
Miből áldomást merít a násznép kenyér't szegve,
És reggelig múlatva bokáz, s padlót rugdal,

Vagy hallgat ő is, mert a nászra nem jött el
A vőlegénynek tüzes, csókos lelkű párja,
Kancsó borral búsul, szemmel tompán öklel,
S a bénító, felejtő sötétet csak várja, egyre várja?

Már nem érint augusztus édes, magérlelő heve,
Borong a gondolat belső, téli tájon,
A kertben elérik, lehull a szép barack, s levele,
Tovább pusztul a repkényes, vadregényes várrom…

Oly hideg van, barátom, ne tudd, itt legbelül,
Mikor anyóka nyírfa koporsók közt válogat,
S nem tudja, hogy várja-e reggel, ha álomba szenderül,
Csak a hajnali holdvilág csillant arcán könnyet.

Búcsú Albertfalvától 2003. szept - 2009. júl.

Most elhagylak, helyem, most innen elindulok,
S maradtok, házak, álmok, mikbe beleszőttem életem.
Szabad a lábam, mégis szárnyamra rászorult a hurok,
És nem bírok moccanni, nézd, mivé lettem!

De menni kell, hiába ragaszt szék, s asztal maraszt,
Bontja révbe ért nyugalmam virágos varázsát,
S bezárja verses ifjúságom delébe ért tavaszt:
Az ajtó előtt szigorú bárdos Kerub áll őrstrázsát.

Végre ért a hosszú-hosszú éjjel- és nappalok sora,
Ahogy mély kútba tekintve, az elsőre visszakémlel.
Elmulasztani oly sok tennivalóm voltam ostoba,
Hagytam időm peregni, szertelen, dús szenvedéllyel.

Most mégis elhagylak, hűtlen, néma szeretőm,
S nem is kiáltasz utánam, hogy hová mégy, kedvesem?
Az ablakba, mikor reggel besugároz a Nap kelőn,
Majd az üres szoba-méh sóhajt vágyón, szerelmesen.

Picurka-versek XIV. -- Már készülök

Már készülök, nehéz várással, szív-szorongó türelmetlenül,
Ahogyan a megszáradt levélárnyak készülnek elhullani
Tápláló anyjuk-fájáról, megmérgezetten, kitaszított-megcsalatva,
És mégis visszaálmodva azt az elmúlt, csodálatos tavaszt belül!

Már készülök a szóhoz, ártó és szép virányait ölelve magamhoz,
Mely ott függ néma talányban a felhő rojtján kimondhatatlanul,
Leszakítani mézédes szirmait, s betakarózni vélük súlyos csendbe,
Mígnem eloszlik fekete köde mindannak, mi bajt hoz.

Már készülök hozzád, Te soha nem lett, csillagporba visszatűnt,
S csak hiába váró ábrándjainkba merült villanásnyi szenvedély,
Hogy elhulló gyümölcsöd után kapjon vétve a sikoltó két kéz,
A nemlét határára ismét visszaűzve, aranyfürtű, csöppnyi gyermekünk.

Már készülök indulni, s csak vélem tudni, merre, az utat nem lelem,
Baba cipőcskéid fakó-sárgultan pihennek már rég egy dobozban,
Ruhádat magamon próbálva állok a tükörnél hosszú révületben,
S az idő félszegen áll az elkezdett, de félbehagyott perceken …

Versfolyam - Parti tűnődés

Előbb mohos part ölén ringó gyermeknek hittelek,
Hol örök tavasz van, s szélbe virágport hintenek
Csintalan, vén, barázdált arcú fűz-kolóniák.

Tűnődő arcom veres sugárban füröszti alkony,
Megállva hosszan bámulom korongját a parton,
Mint egy régmúltból itt felejtett, felnőtté lett diák.

Est közelg, álmaim a víz kagyló-barázdáin törnek széjjel,
Mélyedre süllyedve, kezdetét, s végét őrzi két jel,
Sodrásba írva a vándor tűnő, talányos történetét.

S az idő most is úgy kanyarog, ahogy párában feletted
Köddé gomolyul sóvárogva visszavágyó lelked,
Ívedre tekintve nem tudok mást, mint mondani: be szép!

2009-05-05

Mikor én először…

Mikor én először verset írtam,

Papírra szántani csuda jól esett!
Szók nem fogantak nehéz kínban,
Bár soraiknál lett azóta szebb,

S mégis reájuk gondol vissza,
Mikor esetlenül csetlik, keres,
Hogy, hogy is lehetett oly tiszta,
Mily tündéri volt és mily szellemes

Ősz ábrázat mögül kitekintve
A ma is írni vágyó balga lélek,
S csak fáradt mozdulattal int le,
Ha mellé mást is felidézget.

Mikor én először verset írtam,
Talán tavasz és földrajzóra volt,
Betelni az élettel alig-alig bírtam,
Künn, bomló rügyeken madárka dalolt

A padból elkalandozgatva
Míg írtam, az osztályterem felett
Szálló léggömb látszott az ablakba,
És kék ég előtt hófehér fellegek.

Felelni nem tudtam aznap szépen,
Bár az elégtelent bántam nagyon,
Elkészült az első tüneményem,
S angyalok vártak az udvaron.

Mikor én először verset írtam,
Hóvirág volt számban minden mondat
Üdén, fesletten, s félig kinyíltan,
De nem mutattam meg a lányoknak.

Még nem dúltak vad évek bensőmbe,
Még kék tinta futott a szűz lapon,
Egyszerű, s érthető elsőre,
Mint megkötött masni a szalagon.

Csupa nagybetűkkel írtam le, hogy: ÉLET
Lelkesülve, szentelt boldog lendülettel.
Hittem álmaimban, miből sok semmivé lett
Valamikor később, egy keserű reggel.


2009.04.17.

Versfolyam - Drága folyóm

Oly sok alakban képzeltelek immár,
Hűvös mélyed mennem tovább erőt adott.
Áttetsző lett előttem medred, és a hídnál.
Zsombék zöldje vetett fekhelynek pamlagot.

Óh, voltál nekem drága, ezerszínű gyémánt,
Délibábban remélt, hiún szőtt varázslat,
Mi üdítőn és hűen, csókos asszonyként várt,
Míg méltósággal folyón átszelted a tájat.

És voltál gyöngyöző minden a semmiben,
Hajót termő fűzfás út, két part közt végtelen,
Hol a juhát őrző pásztor fáradtan megpihen,
Mint melleken álomba merülő kisded értelem.

Áradva elsodortál kimondhatatlanul,
Képek, és szavak dúló erejétől győzve,
Hogy úszni, s játszadozni kezem egyszerre tanult,
S rávethettem szemem a partról ivó őzre.

Időzvén ringó, lassú hullámjátékokon,
Víz-fodraidat terelgette ügyetlen kezem,
S a távolba tűnő sárgás harangtorony
Emléke kísér, mikor nem vagy, csendesen.

Szomjas lelkem messziből is hozzád szökne:
Nem fogja béklyó lehúzva kapálózó lábam,
Utam, mint csapongó pillangó csalóka röpte,
Csak erőt adj, hogy áradásod felkészülve várjam!

2009-04-16

Nem tudhatom

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el."

Nem tudhatom, hogy másnak, ki magyar szót hall,
édesen csendül-e, ismerős-e dallam,
csak azt, hogy szólni mindig így akartam,
s ha az idő felettem vészjóslón is átrobog,
nem nyelhettek el sírok, s pusztító táborok!

Nem tudhatom, hogy másnak, ki írni nem restell,
mit jelent egy kedves szó, s a mondat
széljegyzet marad-e, vagy féltőn idézve mond’nak,
mikor a nyelvet gyalázzák majd kevélyen?
Én szelíden ott leszek, s azt mondom: éljen!

Nem tudhatom, hogy másnak van-e gépe, szállni,
s felülről miféléket lehet látni onnan,
csak azt tudom, hogy utcát járva meg-megdobban,
ha rátalál egy-egy feledett emlékre a szív,
vonzani kezd a múlt, s a jövő úgy taszít!

Nem tudhatom, hogy másnak van-e a kezében
oly lencsés látcső, melyet nékem adtak,
hogy észrevenné, ki mellette bajban baktat,
s messzebb sem homályosul el a néző tekintet,
s megőrzi a mézes csókok ízét, mindet.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
kankalinos mezőt, vágatlan sudár berket
dédelget-e az új kor embere magában,
s vannak-e, kik költőként írni mernek bátran,
kik tovább élik majd utánam a féltő szerelmet.



Az első vsz., valamint a vsz.-ok első sorai Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből idézve 
Ajánlással a költő közelgő 100. születésnapjára, valamint, a költészet napjára.

Néma monológ

Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé

Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Hogy lerúgjam lidércálomban átizzadt bőr-ruhám,
Meg-megállva tíz emelet peremén, inogva málló kövön,
És elborzad repülni vágyó lelkem, mert alant sincs kiút!

A hangok egyre inkább unszolnak, hogy lelépjek-
Mikor visító kerék csattan sin acélhoz - a villamos elé,
De ma még gyáván elengedem, hadd menjen a körúton tovább:
Hiszen délután van, az idő langyos és kellemes.
Eljátszani báját, s megjavulni a holnapnak - viszont dőreség!

Követnek, érzem, s hiába szedném sebesebben ólmos lábam,
A percek falkában, éhesen loholnak utánam,
Fiúk, s leányok integetnek túlnan a furcsa bácsinak,
Szegény ördög, hibbant lehet kis mértékben talán,
S önfeledt nevetés közbe szénsavas szörp löttyen a földre.

E világ tébolyult meg? Vagy, ki elindult szépet keresni,
Csak eltévedt valahol e kifordult álom-valóságban?
Hát nem csodálom, ha reklám-porokat szippantó
Gyermekek kipirultan, csak kábán lézengenek,
És utcára borított kukákban turkál a jövő nemzedék!

Levert vagyok, minek tagadjam? Szétfeszít a tehetetlen várás.
Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé
Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Talán mindvégig nevetségesen és oktalanul élve,
De enyém e fájdalom. S csillapíthatatlanul szívembe tör.

2009-04-09

Akit megtaláltak

Először hallgattam csak vad lélegzeted:

Hogy jár ki-, s be e riadtan partra ért lélek,
Mint ár-apályra várva rád találva homok fövényén,
Végveszélyben ziháló kis tested kéklett.

’ Sellő lány!’ - gondoltam, s rögtön: ’nem lehet!- tengerek
Nem vetnek efféle lényt ma már e világra,
Omló hajzuhataga sem valódi ezüst!’-méláztam-
’ Mesék elmúltak, zord hajnalba fúltak, minden hiába!

Aztán mozdultál, farok csappantással szóltál: élek,
S hogy ne féljek, beszélni kezdtél halkan,
Minden szavaddal szivárványosabbra festve éjjelem,
Elénekelve, ki vagy és miért lettél, gyönyörű szép dalban.

Tudom már, miért lesz vizek végtelen mély-setétje
Hazája a gyermekszívekből kivetett oly sokaknak,
Hol ablakhomályba’ véget érnek bárányfelhős évek
S holt vágányra elhagyott, roncs szerelvényt hogy tolatnak…

Már megszárítkozva gyöngéd mosolyomban,
Itt fekszel. Vigyázó, szőrös férfi-két-karomban tartlak,
Csillámló szürke pikkelyedre álomcsókot hintek,
S kik látva a vaknak sem hittek, mondom: én akarlak!


2009-03-20

Picurka-versek XIII. -- Négy és fél év

Négy és fél év telt el azóta,
S hogyha más dalokat fúj is
Szembe az élet-vihar, ez a nóta
Akkor is tiéd, gyöngyvirágom!

Mert lehull a levél a fáról,
S befutja repkény a házfalat,
De a macska vemhe újra nyivákol:
Emléked soha nem múlik el!

Az udvarra már más szöszke fut,
Nevetésük is kész csínytevés,
S köztük téged látlak, a fiút,
Kivel szívem sokat álmodott…

Pedig anya lányruhát gondolt neked,
Vett két kis lábadra illő cipőt,
Pillantása fátyolos, ha emleget,
Azután hosszan néz rám és hallgat.

Négy és fél év telt el azóta,
S hogyha más dalokat fúj is
Szembe az élet-vihar, ez a nóta
Akkor is tiéd, gyöngyvirágom!

Számvetések

Kinek kocsmába húz a kedve, hogy számolni egyre

Ne kelljen gyűlő keservvel mérgező éveket,
S elmúlt tavaszra ne gondoljon halk emlékezéssel.

Inkább vasszarvat ragad, s szánt a kemény földbe
Jelnek, mintsem magvat bújtatni csecsen következőknek.
Szakálla bozont immár, abba őszidő fészkel sziszegve
Ágat tör figyelmetlen, ha elé került útra téved,
Azon megy céltalan, ahogy tanulta mind e máig.
És nem vigyáz már a szép, formált kincs-szavakra.
Az indulat hamar kitör, de felejtő, édes habokba fúlva
Azon mód mindjárt elcsitul.

Kinek otthonra száll álma, hol kedvesét találva
Mosollyal ringhat el csókban, s térdre ültethet gyermeket.
Tavaszt is felejt ő hő nyárért cserébe, éke háza népe,
Borozgatva konyhában múlat el késő éji időt,
És a szó borfolyam gyanánt szerelméből csordul,
Mikor kedveséhez fordul újra gyönyör-kútból inni.
Gazdag ő, s hogy tudja kortyolni a perc kövér cseppeit!
Az ilyennek álma észrevétlenül ér boldog valóságba,
Ahogy birtokát, az édes mustú szőlőt, barackost bejárja,
Versre gyúl kedve, s szökkenve rímpárban jegyzetel,
Fáradtan tér meg, ölben fekve el.

Kinek meg nem jutott ez, sem az, mert dobzódva,
Tékozlón hitványságra töltve megszámolt élet-napjait,
Munkájába görnyedt nap, mind nap hiába,
Másnak némán húzott krajcáros, igás hasznot,
Sohasem szakított kertből hamvas rózsaszálat,
Sohasem csatangolt fényt keresve sötét éjszakába,
Csak volt jeltelen magának, sírgödörnek élve,
Miért jött e világra…? Ha kérded, úgysem tudja.
Csak dúlja egyre a hiányból táplált ostoba harag,
Mely mellé lefeküdve megmar, és megmarad,
Hogy hajnalra kelve űzve újra kezdje.

2009-02-07

Január hava

Hófödte, néma házfedél fölött párba’
Didergő verébszárny, ha gyorsan rebben,
Semmi sem mozdul a fagyott, téli tájba,
Csak füst kígyózik fel az égre e hidegben.

Levéltelen merednek, mind tetszhalottan,
Nem érzik még a Nap bágyadt melegét.
Karjaikat varjak ülik meg rajokban.
Csontig vetkőztek a vén fák, üszkös-feketék.

Bajtársaik alább dőlt halomban várják,
Hogy dalolva tisztító tűzre menjenek,
Sisegve lehelve majd a bennük rekedt párát,
Míg a háznép rongyain békén szendereg.

Benn gyermek pisszen, s figyel ablakrésen,
El nem űzi az abrakra éhezőket,
Kik kinn kémlelnek át tákolt kerítésen:
Szép szemű, fiatal, szelíd, barna őzek

A fejsze tönkbe állva, bak mellett udvaron
Kacskán bólint csizma tapodt lábnyomára,
S szanaszét forgácsok a szikrázó-szűz havon.
Macska telepedett a billent fáskosárba.

A kuvasz is pihen – vagy éppen csatangol?
(Érezné a közel merészkedő őzet!)
Semmit sem árul el róla a sötét, saras ól
Talán csak a deszkához dörzsölt véres szőrzet

Január szalagja száll, kanyarog az időn
Kinek tiszta reményt, kinek füstöt hozva
Álmodozni jövő mélyébe szédítőn,
Vagy elhullni örökre, mindenétől fosztva

A jel

Mi bánt, mi éltet: kardra büszke pánt,

Forró vérbe ütve léket, hűlve elcsitul…
Szerelmet ajz az, őrülten lány hajába túr,
Mint mézre méhecskék szüntelen rajz’ nak,
Álmodni, álmodni egyre gyöngy holnapot,
Csodát gyűjteni e veszendő világról,
Zümmögve, míg virágpor száll szerte,
Hogy legyen mit ennetek, méla, bámész utca népe,
Ha felnézvén a sötét égre, nem láttok jelet.

Tűztollal karcolok szívetekbe lángot akkor,
A néma papírról is felétek kiáltok:
Szabad legyen a szó, mi bánt, mi éltet,
Keserű szenvedéllyel is hírét vigyétek,
Súgjátok két csók közt önfeledten:
Nem feledtem, mire tanítottál, kedves!
Már álomtól, bortól, részegült, szerelmes
Világnak bolondjául állok itt előtted,
Szivárvány-ég a ruhám, beleszőtted jeled.

Torony iránt, a világnak végére elmegyek,
De csak veled, reggelente álmos párom,
Ha tudnád, hogy várom veres ébredésed!
Vajba puhán hatoló kések, belém metsz szavad,
Úgy marad megírva bennem elkezdett dalod.
És rója-vési viaszhengeremre egyre,
Míg elfárad becézni, öledbe hull a fej,
De álmában is téged gondol, s nem felejt:
Mélyre vackolja a megszerzett kincs-jelet.

2009-01-28