Lámpagyújtogató

Veresség pírja fest kéklő alkonyatot

Sötét felhőalakokon szürkül teste
Csak nézem, megállíthatatlan, hogy lopakod’
Karma közé ragad a fekete este

Macskaköves, nedves, girbegurba utca
Emlékek nemlétbe taszított bölcsője
Mindegyik botlásom milyen jól is tudja!
Hold torz visszfénye vet világot a kőre

Megyek, csak megyek a lejtős sikátornak
Pántlikás kislányka kerekezik szembe,
Fal mellett nyikorgó, ócska kordét tolnak
Miért? Csak úgy, könny szök’ egyszerre szemembe

Időtlenné lesznek a kormoló kémények,
Míg a láthatatlan képet kiszínezem
Bámész ebek morgón, csodálkozva néznek
Faltőn hajtó gyom most rózsafejet terem

Rétté nyílik szét a legyezős horizont
Arany betűkké fut az utcatábla név is
Megrázza, s lokniját hosszú hajként kibont
Szólna: nem, de szédül ölelésbe mégis

Sóhaja beborít, mint egy gyöngéd szirom
Körforgásba merül szemeivel szemem
Kelyhe illatot rejt, nektár ízét iszom
Bódult táncunk járjuk… szeretem… szeretem…

Lábam lépésre most mindhiába nógat
Hiszen itt járt tegnap kézen fogva velem
S csókkal súgott forró, mámorító szókat
Az egyetlennek, s igaznak hitt szerelem!

Utána néznék a leánynak, de eltűnt
Messze csörömpöl az üres tejeskanna
Belül ez gyújt lámpát, sötét már az est künn
Homályba vész örökre felidézett arca