Hisz tudod,
mert ismersz,
s ismerlek téged,
régmúltunk ködében
visszaszépülének
csicsergően kedves
első napjaink.
Lapozgatok bennük,
ujjam téged tapint,
rózsát formál ajkam
szomorúságodnak -
szerettél nevetni,
de oly kedvet akkor
ingyen sem adtak.
Valahogy mégis
egy párrá lettünk.
(Szeretni mily szép is!)
Ám az élet néha oly
könnyelmű, mostoha,
hogy mit elvesz: elrejt,
s nem ad vissza soha.
Hétköznapba haltak
az álom-varázslatok,
elméláz a téli világ
szavainkon függve,
messzi-nézőn hallgat,
sóhajt, belesajdul,
mikor rányitunk egy ablakot.
Ismerlek téged,
mint te engem,
hisz tudod,
régmúltunk ködében
majd visszaszépülének
újra minden egyes
elmúlt napjaink.
