mit csacsogva dalolgat, s aztán leint
egy még éretlen, mai fruska,
de meggondoltam magam, Isten tudja.
Nehéz évek voltak, s lesznek velem,
elhagyott az a vágyott szerelem,
miért én az életemet adnám.
És másutt jár már az a parasztlány,
kivel gyermekként pár édes csíny esett.
Szabad volt, tagadhatnám, lehet,
de nem ő lett végül életem párja.
A múlt lányszívét felém hiába tárja.
Nincs itt, ki most velem lehetne.
Az élettől ez a legkeményebb lecke.
Mint a kénytelen, egyedül rótt körök,
melyekbe lassacskán beletörök.
Nincs, mondom olyan, hogy egyedül,
párrá lett az ember, s ha szíve hevül,
a mosolyát asszonycsókra váltja,
addig előrenéz, s idejét kivárja.
Mert nem mindég jő az a csók hamar,
napok sora nem segít, temet, betakar,
az óra meg csak ketyeg, ketyeg belül,
és az élet eltelik értelmetlenül.
Valami könnyűt akartam írni megint,
mit csacsogva dalolgat, s aztán leint
egy még éretlen, mai fruska,
de meggondoltam magam, Isten tudja.
