Királylányképző

Egyszer, majd visszanézel
-érettebb női ésszel-
ugyanúgy lesznek képek,
fájó és szép emlékek
és kérdés, mit felteszel,
hogy ők hova tűntek el,
kikkel bandázva jártál,
hol van a szép királylány?

Egyszer majd visszanézel,
szívedben ezer képpel,
s a múlt talán megfakul.
De nyelved új dalt tanult.
Gazdagabb leszel színnel,
jövő magának hív el,
nem számít, merre jártál,
nem számít, szép királylány!

Egyszer majd visszanézel,
szavak ízei mézzel,
édes, fanyarral egybe,
lelkedbe ülepedve
suttognak, simogatnak:
örülj majd az aznapnak.
Örülj, szorosan ölelj,
szép királylány, eljön, el:

egyszer majd visszanézel,
kézben felemelt kézzel,
és gyönyörű lesz a dal,
oly, mit hallani akar
fül, és vágyni értelem
világon jó, mi terem,
tiéd lesz a szivárvány,
csak szeress, szép királylány!

Eredet

A víz. Az első.
Úgy lüktet rajtam át
időtlen dallama,
mint az élet írja dalát
és a mindenség maga,
mely a mélyből
pulzálva válaszol.
Itt voltam, itt, ahol
halraj úszik
sűrű sáson át
imbolygó kék ég fele,
nyílként szédülve el,
mintha hívná végzete,
pattanva, mint a húr,
s lélekkel telve
melyet belé
az Isten lehell.

A lég. Második.
Átélni új elegy.
Borzasztó ritka féle,
mint az égen,
első éjen,
a vértelen,
nagy sötétben
keskeny sarló-Hold
derengő fénye.
Aztán hozzászoktunk.
Bódító fulladás
kísérte
ólmos léptünk.
Testünk súlyos lett,
míg partra értünk.
Megálltunk visszanézni,
ki nem volt ott,
úgyse érti.

A föld. Harmadik.
Lábalni oly kemény,
de homokpartja,
mint édes költemény:
emlék tegnap, s most között.
Oly száraz, s mégis
esővel öntözött.
Felállni nehéz reája.
Bizonytalan a fej,
szédül magasban.
Egyensúly? Oh, csak lassan!
Mennyi-mennyi
éhes állat,
kövek közt
rám vadásznak,
vér pereg és ín szakad,
minden zsákmány szalad.
Itt vagyunk hát végre,
ha fúj, fázunk a szélbe’,
Nap szí, és mennydörög.
Nem véd a tenger,
mely mély, s örök.
Angyalok vigyáznak,
fiaink fára másznak,
s elménkbe búvva
ott tanyáznak
gonosz kis ördögök.

Maradok melletted

Csak mondom imáim
a szélnek, a hegynek,
csak a Hold világít,
mormolom:szeretlek,
és a súly nem mozdul.
Édes, nehéz teher,
maradok melletted,
hogyha menni kell.

Kopott sziklán csend,
hol madárdal pihen:
múlttal szövetségben
fogadalmak kötnek.
Ott hiszem öröknek,
az érzés ott ülepül,
maradok melletted,
míg a dal elrepül.

A világ tetején,
havas bércen felül
nincs más, te meg én,
kőszálon semmi ül.
Úgy öleljük egymást
mint ölel a halál,
maradok melletted,
míg karjába zár.

Open World

Értéktelenné lesz minden,
csak a bornak megy föl az ára
autód lassan roncsba bontod,
küzdesz ellene, de hiába:

értéktelenné lesz minden,
a szavakat talicskában tolják,
tárva-nyitva minden jó nő,
s járatják csak veled a bolondját.

Értéktelenné lesz minden,
úgy hidd, ahogy mondom,
ingyen adják-veszik a lelket,

ha valami érne még valamit
ezen a nyomorult világon,
keresd, őrizd, éld a szerelmet!

Kamásli

Mindenki vágy belül
valak(m)i másra,
mindenki mást néz,
ki képének mása,
keres valamit,
amivel jelezhet,
élteti a hit,
hogy belekezdhet.

A megfelelő
eszköz
nem egy óriás kéz,
nem is
egy szösz,
talán egy jó játék,
vagy ha eljössz,
az lesz az ajándék.

Találtam. Szót. Ásni.
Például, ha
nem tudod,
mi az a kamásli.
Vagy megmérni
a végtelen eget,
vagy hogy kifejezd,
mi a szeretet.

Beszélni, kérded,
mi a jó abban?
Mondd, s mondom ezer
más alakban:
a szó színe tűz,
mely lelket éget,
van, ki csak betűz;
édes semmiségek.

Elemészt vágya
mikor nagy csönd van.
Nem, nem hiába,
hogy közös hang
szól bennünk.
Néha vívunk véle,
vagy világot teremtünk.
Fuss el, itt a vége!

Élők és halottak napja

 Esteledett. Még nem gyúltak ki a közvilágítási lámpák, legalábbis ott még nem, ahol az élő város a sétaösvények labirintusával kezdett összefonódni. Az utak mentén, ahol tülkölve, türelmetlenül haladni akartak, persze muszáj volt látni valamelyest, hogy megfelelő indulatszavak mellett gyorsabb mozgásra ösztökéljék egymást a dugóban haladók. A területen, amit most nézünk, és amely messze elnyúlóan enyhén emelkedik, egyáltalán nem is látszottak lámpák. Helyettük sok apró, imbolygó pont táncolt és egyáltalán nem a bizonytalanság érzetét keltve, hanem egy szinte ősinek nevezhető érzést, a közösség érzését megfogalmazva.
A kerítéspalánkon belül megfogyatkoztak a sétálók. Családok, egyedülállók. Nem siettek. Az idősebbek csupán elvégezték azt a munkát, amit lelkiismeretük diktált nekik. A fiatalabbak pedig azt, amire az idősebbek kérték őket. Ki-ki elhozta magával ez emlékét és a szimbólumot, ami az azt előidéző emléket valósággá tette. Csak tették, amire azok tanították őket, jórészt azok, akikhez menetelük volt. A kis vödrök, locsolók, kerti ásók és más hasznos kellékek csak hivatottak voltak kiszolgálni azt a nagyobb és nemesebb célt, melyet annak a növénynek a gyökeret eresztése jelentette, mely az ártatlanul csodálkozó szemekben csírázott ki és várhatóan egy életen át növekedve teljesítette be valódi célját.
Sokan visszafelé bandukoltak, egymás kezét szorosabban fogva, mint annak előtte. Ők, talán még lassabbak voltak, mint a velük szembe jövők. Középkorú párok egymás vállára téve kezüket jöttek és ölelésükben volt valami szétbonthatatlan összetartozás. A kis gyermekek nem fogták még fel az esemény, a nap jelentőségét, de valami anyához, apához bújós ösztönös tartózkodással igyekeztek távol maradni a az ódon vagy épp friss „helyszíntől”, mely az érdekességén túl valami borzalmas igazságot tartalmazott. Azokról, akikkel nemrég még csivitelve beszélgettek és akik egyszer csak eltűntek. Akiket eltemettek ide.
Eltemettük őket. Ez nem egy érzelmi monodráma teátrális nagyjelenetének csúcspontján elhangzó monológ része, inkább megértése, feldolgozása, belenyugvás a ténybe, hogy a dolgok változnak. Ahogy az emberek is. Fejlődnek, növekednek, küzdenek és dolgoznak, előrehaladnak az életben, eredményeket érnek el, szeretnek és viszontszeretettek lesznek vagy épp az életük a társ utáni vágyakozásban telik el, azután az élet számukra egy pillanat alatt fenntarthatatlanná válik és a test többé nem képes kehelyként rendelkezésre állni a lélek illó olajának. A kehely összetörik, az olaj beivódik más kelyhekbe, részben akként ahogy volt, mosolyként, kimondott szóként, példamutató viselkedésként, részben másként. Olvasni való könyv lesz belőle, vagy felejthetetlen filmélmény, blues-os dallam. Részben visszatér az egyik déd egy furcsa szokásában, részben eltűnik végleg, mert az egyéniség egyszeri és megismételhetetlen.
"Life is not measured by the number of breaths we take, but by the moments that take our breath away.”* Ismerős. Ismerős? Azért sajnos a realitás az az, hogy a lélegzetvételek száma eléggé meghatározza az életet. Olyan könnyű emelkedettnek maradni az élet biztos tudatában. Könnyű bölcselkedni, de vajon az élet kihunytának előestéjét milyen pillanatok határozzák meg?
Ilyen gondolatok jártak a fejemben. Egyedül voltam. Kezemben a doboz részint cserepes virágokkal, részint a láng lobogását megőrző mécsesekkel telve ott álltam a sír felett. Nem fájt már a tegnap. Elmúlt a kétségbeesés, hogy mi lesz holnap, mi lesz velem nélküle. Csak az egyre tisztábban vele kapcsolatban visszatérő emlékek, melyek érdekes módon inkább kedvesek, humorosak, bátorítóak voltak. Nem hiszem, hogy tudunk haragudni igazán arra, aki elment. Méltatlan. Ha haragudnánk is, magunkat sajnáljuk legfeljebb, amiért képtelenek voltunk még az ő életében elrendezni a haragra okot adó dolgokat, és ezért van bennünk az indulat.
De megértjük végül, hogy az alapot, életünk alapjait nem szabad lerombolni. A fát, melyről gyökerezünk nem szabad kivágni. Így aztán odamegyünk a sírhoz, bárkié legyen, és emlékezünk.
Mert meghal az ember, de a közösség élménye tovább él.
És nem halott ügy az, amiért ilyen módon érdemes élni.
Már egészen besötétedett. Hazafelé indulva visszapillantottam a lankára, melyen ezernyi gyertyaláng tündökölt.
Több életet véltem itt felfedezni, mint a plázák nyüzsgő forgatagában.

 

*Randiguru idézet, keress rá a citátumok között