hiába kívánnám, minden legyen másképp,
csak kacag, kárörvend, s rajta ingyen túlad,
mert a halálnak ez csak egy újabb játék.
A halálnak játék, nekem úgy várt élet!
Szöszke fürtödet, a nem lettet simítom,
már beletörtem találni a miértet,
„csak a sort sor alá tapogatva írom”:
mily nagyon távol vagy, s mennyire hiányzol,
ha csak egy órára feléleszthetnélek,
közelebb lenne egy órával a távol,
s milyen másképp szólna ez a fájó ének!
Felnőtt lehetnél már, ifjú titán, rózsa,
ezer színt tükrözne szemedben a világ,
kimervén a mézet éhes medve módra
lányok után járnál, vagy nyílnál, mint virág.
Tizennyolc éve már, pihensz emlék-sírban,
s nem tudtuk meg, Szöszke, mivé lettél volna,
nevedet éjente párnáimba sírtam,
első nyarad távoli, fehér vitorla.
Tizennyolc nyaradat mindhiába vártam,
tél után tavasz jött, mindig újra-újra,
megöregedtem e keserű hiányban,
és lefogja szemem lassan Isten ujja.
Hogyha mégis lennél, maradj emlék inkább:
most már számot vetett velem az az Isten,
kinek őszes haja csillagfénynél ritkább,
s kiben félvén igazából sosem hittem.
Hogyha mégis lennél, gyere értem gyorsan,
már gyengülök látni jövendő időket,
fáradok keresni kezedet, hogy hol van,
s szívemhez szorítom sárga kis cipődet..
2004 -és 2022.08.25-ére
idézett sor /átalakítva/: Radnóti Miklós: VII. Ecloga (1944 július)
