Ülj le kérlek...

Mielőtt szólnék még, arcod megsimítom

Csak ne reszketne kezem, látod? alig bírom
Visszatartani az árulkodó könnyem
Ez a vallomás most nem jön olyan könnyen
Szelíd kérlelő szód nem segít, hasztalan
Tetézi a csöndet és én vígasztalan
Siratom hűtlenné vált szerelmemet
Mert másé lett, s az a más ingyen vette meg

Ülj le, kérlek, ne sírj, tudom fáj a szó
Megreszkettet belül, mint fácskát tomboló
Mocskos éji vihar felüvöltő szele
Mikor földig görbül, küzdvén ellene
S nem lel kapaszkodót kis ága, mert nincsen
Földjét víz mossa el: elment, ki segítsen
Nem szólsz többet hozzám, elmondja az arcod
Most vívod meg belül ezt a szörnyű harcot
Hű szíved csatáját a hűtlen kedvesért
Tört szemed tükrében ott csillan a miért

Ülj le, kérlek, ne menj, ne hagyj itt egyedül
Elmégy és árnyékod kísértetként vetül
Éjbe borult szobám tűzfalára égve
Ülök egymagamban, még utánad nézve
Siratva, hisz tévedés volt: Téged szeretlek
- Igen, megigézett az a kedves gyermek -
Ha tagadnám is nem válna örömmé
Elvesztettelek, és nem jössz vissza többé
Nem maradt semmim, mit Neked adhatnék már
Szavam üresen kong, összeomlott légvár

Ülj le, kérlek, velem még egyszer asztalhoz
Terítsünk az elnyűtt helyett másik abroszt
Hadd lássam arcodon a gyertya lángnak táncát
Szelíd szép szemednek ringó hasonmását
Hadd mondjam el újra az elfelejtett szókat
Felidézve mindet: az elsőt, s utolsókat
Aztán én se szólok, csak együtt hallgatok
Beszéljenek helyettünk a néma csillagok...
Enyém ma a remény, a pusztán vágyó jelen
Holnap megint várlak, mint egykor: szerelmesen