Régen virág is volt a fakult zakózsebben,
Gazdájával együtt jobb napokat láttak,
Ősz szakállából most veréb húz szálat,
Vidd!- mormolja, hangja alig hallhatón rebben.
Bárcsak - úgy szeretné – ha ma lenne vége!
Kérges kezével kinyúl, ahogy szokott.
Zsíros kalapjában kevés aprót fogott,
Rongyaira rogyva, lekényszerül térdre.
Kenyérre, borra, dalra, sosem jutott elég
Kódisoknak járdakőről szavalva
Szép, új világot festeni égboltot tartva
Mint áhítattal csukott szemű szentekét:
Barátom, ne légy társam ezt érteni!
Annyi fölös, jó munkát találsz feledned,
Hagyd, e sírt magunknak ássam szebben,
Elalszik majd, s meglátod, elképzeli,
Hogy lehajtja fejét vánkos-bélelt ágyra,
Gőzölő teából még egy hosszút kortyol,
Jóllakik, s holnapig öntudatlan horkol,
S nem ismeri azt a szót, hogy árva.
Legalább önnön férge békén nyugosz;
A sáros hólé-musttól csak lelke édesül.
Mikor felébredve kérni újra térre ül,
A reggel majd úgyis mindent kilúgoz.
Mellette álltam, kezét szorítva mondtam,
Már csak nyöszörgött érthetetlenül:
Pajtás, hidd, a te kincsed is megkerül,
Hol kenyércipód vár, az is ott van!
Elment. A hajnal őszi ködbe szőtt egy álmot -
Az eresz alól galambok lestek arra,
Némán gubbasztottak, repülni nem akarva -
És nem szólt senki sem, nem is kiáltott.
