ismét, mint sokszor oly sokat,
Hölgyeim, régi mesehősök,
emlékük szárnyat bontogat.
Odavesztek mindahányan
az értük gyújtott tűzben,
velük én is égni kívántam,
s őket óvatlan elűztem.
A láng engem mar meg ma,
jól tudom, lelkem vétkezett,
üszkös jelet írt tegnapba,
emlékük romlatlan ékezet.
Nevük, ha ajkamra téved,
nem félek őket kimondani,
együtt kóstoltunk édes mézet,
s boldog volt együtt játszani!
Szerettem volna szépen írni,
tollal tisztelgem feléjük:
szívük annyi csalódást bírt ki,
s hiányuk bennem olyan mély űr!
Romjainkon ma is friss a virág,
Illatuk bódít, mint az ózon,
szeressetek, míg megtart e világ,
Tiétek legyen múló csókom!
