Nem tudta, mikor lett, miért került a térbe,
Végtelenben játszott, míg szólították végre.
Aztán húzni kezdte egyre, mint egy súlyos kő
Távol hazájától az ismeretlen erő.
Kikkel együtt indult, más utakra tértek,
Eszébe jutottak az elmúlt gyermekévek.
Hol vagy foszló ágyam, hol játszó társaim,
Csiklandozó napfény, csillag barátaim?
Egyedül zuhant immár a sötét föld fele
S ahogy fogyott – fogyott percnyi élete,
Vívódott, hogy a Felhő gondol-e majd vele
Átfújt szívén az elmúlás hideg szele.
Míg Az esőt szitált, s a függönyt engedé
Felnézett utoljára az elhagyott ég felé,
Könnycseppje harmatot sírt a porba,
Nem látta más, csak egy kis gomba.
