Elmegyünk hát az úton
egyszer mindahányan,
ezt nem lehet tanulnom,
s szólni róla bátran,
hidd el, nem lehet!
Tavasz volt hő szívedben,
mennyi szép áradás!
és már hiába kérem:
eljött a számadás,
mit nem ért lélek,
s küzdve test el nem fogad.
Nem várva halálra
holnapot sző a gondolat,
s lélek, mint madárka
fejfára reppen.
Óh, megfagyni hidegben,
nem neked való vég!
Míg szódra pilla rebben,
itt maraszt az óév,
itt leszel velünk!
Elmegyünk hát az úton
egyszer mindahányan,
ezt nem lehet tanulnom,
s szólni róla bátran,
hidd el, nem lehet!
A költőtárs, "Estelente" Nyolcas József emlékének ajánlva
1 megjegyzés:
Fullextrán hozzászólások:
Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 01-05-2018 @ 01:02 pm)
Comment: Köszönöm Zsolt! Versed méltó megemlékezés. Nem szűnik a dermedt csend a lelkemben. :(
Hozzászóló: lizike
(Ideje: 01-05-2018 @ 04:15 pm)
Comment: Meghatóan szép megemlékezés.....A váratlan halál valahogy mindig ledöbbentőbb és elgondolkodtatóbb....Személyesen -az egyszeri alkalommal, mikor köztetek lehettem- nem hiszem, hogy volt alkalmam találkozni Vele, de a név "estelente" - a portálon keresztül-valahogy most mégis ismerősnek tűnik...A megrendülésekből, a fájdalmas hozzászólásokból, nem csak sejtem, szinte biztos vagyok benne, hogy szerethető, jó ember volt. Tudom, hogy szívetekben halhatatlan.. Isten nyugosztalja Őt, őszinte részvétem szerető családjának!
Hozzászóló: Kankalin
(Ideje: 01-08-2018 @ 04:59 pm)
Comment: Zsolt, egyszer mindannyian az út végére érünk, aminek hosszát előre nem tudhatjuk (jobb is). Ez fogalmazódott meg bennem versed olvasása közben, és csatlakozom itt is ahhoz, ami miatt soraid megszülettek. Szeretettel: Kankalin
Megjegyzés küldése