Húsvét

Elbukott az ember, törvénye mit sem ér
A hazátlan nyomorult mind itt toporog
Szeggel általverve lábfej és a tenyér
Szemébe száradt a könny, s fára, ami vér csorog

Honom nincs már föld átkozott színén
Jöttem, mert jönnöm kellett terv szerint
S ím előttem, ki harminc pénzért kimért
Csókkal köszöntött, hányadszor, megint

S szeretnem őt már csak részvéttel lehet
Fán függve föld alá szállt örök sötétbe,
Megelőzvén utána hajló lelkemet
Ki mondja meg, meddig tart, s mikor lészen vége?

Borulat ölelget, s förtelmes szél fújja
Ím, ez kilencedik órája a napnak
Szálfám inog, játszik véle vihar ujja
A hollók alábbszállva szememben kutatnak

Üres, sivár lett a hely, a tűz végleg kialudt
Míg köröttem e kettő tusáját vívja csendben
Egyszerre ajkamra tolul vér-bugyogva daluk:
Abba, atyám, mondd, miért hagytál el engem…?

A világ megölt, kit Teérted szerettem
Nincs immár senkim, ki halnom visszatart
Salakká lett szívem haragvó kezedben
De szavad reményt ad, bevégzi, mit akar

Hogy támad a halálból egy más vigasz
Csúf végzetre égzengés lesz, földindulás
S nem múlik el pont sem, abból, mi igaz
Hanem elkezd gyűlni, s naggyá lesz a tudás

Virradat

Hajnalba merül el miriádnyi csillag
Amíg nyitogatja veres szemét az ég
Sejtelmes álmokra újabb reggel virrad
Feljebb kúszik a Hold, akár egy szép nyakék

Már megindult útjára, üresen jár, döcög
Messze csönget az első, forduló villamos
A házmester felé biccentve köszönök
Ki kukát húzva útra csikket szív és tapos

Még nem illant teljesen el, a tegnap itt motoz
Fáradt árny'i kuszán, mormolva legyeznek
A fáról a föld ölébe hull egy piciny toboz
Lábnyomát otthagyta a pár: nagyon szerettek

Nem volt szükség nekik szem- és fültanukra
Úgy lettek egymásé, mint lel koldusra kabát
Szerelem csókoló ajkain elaludva
Feledve a magány zokogó bánatát

S a kis toboz is, alszik, nem bántja semmi sem
Íme marad vala csendes emlék-jelnek
Avaros illatát a ma éjbe átviszem
S csak nézem, ahogy a Hold az égre ismét felmegy

Forradalom

Édes dalát sodorja felém hajdan lett szabadságnak
S e szél zúgja a máig el nem avuló szózatát
Rongyos, parasztruhás fiat, s nyomorított asszonyt,
Szemeim Budára tolongó polgárokat látnak
Kiknek fegyvere a jog, s egy akarata elég
Föltámadott hát a nép, eget-földet ijesztve
S ma nem rajtatok múlik, hogy megvéditek-e a várat
S lehet, a bársonyszékkel együtt süllyednek mélyre hajók
Országalma és jogar kezében, vállán bizony palást
És letörölve arcáról a lelkébe oltott alázat

Ha élhettél volna tegnap, mikor vad tengerek
Feszültek a kordont tartó pártos partnak
S zászlajukra varrott kemény, igaz szókért
Vérükkel fizethettek konok, nyakas emberek
Nem, nem állnál szótlan a terelt tömegben
S nem volna ápolt arcodon elnéző mosoly
S mert nem te vagy, kire ráfagyott a döbbent rettenet
Nem érted, nem hiszed a zászló lendülését
Melybe láthatatlan szélörvények kapkodnak
Veled hal majd kicsinyes akarásod, névtelen temet

Talán nem tetszik, ha mondom: milyen jó is élni!
Ma együtt lépdelni zászlórúd-tartók között
Énekelve: rabolt kincsből alamizsna nem kell
Hallom hangtalan félelmetek, mert ama napot idézi
Mikor börtönéből kiszabadult a szárnyaszegett szó
És elindult felétek, akiről tudni nem akartatok
Sima modorotok mögött, hej, azt az érzést ma is érzi
Bátran merít belőle másfélszáz évnél idős’b gondolat
Hogy még ma véghez vigye felbuzdult hevünket
Mert látni is akarjuk, hogy egünkön tizenkét csillag fénylik

Tavasszal a lányok…

Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom

Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom
Sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény

Halovány mosolyuktól erőtlen, haldokol a Nap
Megigéz, mire csak rátekint’ nek: bizony embert, s vadat
Olyan jelenlétük, hogy minden gondolatot elterel
Ami fontosnak tűnt addig, az igazán nem is kell

Mikor muzsikával zendülő virágoskertbe lép
S megfeledkezve magáról mondja: be szép…!
Körülbódítja kankalin erős, hűs-párás illata
Szívét ifjonti vadregénybe vonja hívó dala

Ilyennek vágyja ma-holnapját a férfiember
Csak szavával még elütné, hát szólni nem mer
Tán eltüntetné a ködként ragyogó varázslatot
Emlékké téve, mikből oly sokat őriznek tegnapok

Hát szembehunyva áll csak, s hagyja, hogy átjárja
A vadvirágok gyönyörűséges jelenléte, bája
Kiknek illata megnyugtat, ha távolság jő közel
Simogató csókjuk szorosan, s féltőn átölel

S kik sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény
Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom
Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom

Ébredni várlak

Ahogy a tiszta ég megérinti tollam hegyét

S kitárja felettem nagy madár-szárnyait
Felkél sütni reggel, de betekintve elébb
Kibontja a harmatos, álomittas rózsafejet

Minden indulását ilyennek képzelem;
Ajkad viaszmáza révült csókod formázza
Melyet te adtál tűzben foganva énnekem
És most simogatva várlak, hogy felébredj

Csókkal lehelgetlek, hajtincseiddel játszom
S míg tejfehér karod pihéivel incselkedem
Az új Nap bizsergető, szelíd erejével átvon
Pillarebbenéseid közt hozzád is megérkezik

S bár gyönge zaj volt, kisvonat távol-füttye
Már felszusszan az elszenderedett robogás
Angyal-pálca suhint alá, aranyporrá tűnve
Sóhajtásodban olvad el, mint régmúlt állomás

Már kutatsz kezeiddel, reám mosolyogsz
Egy perc és óra csörren: kezdődik megint
Mielőtt a ma a tegnap elől magának eloroz
Tudod, hogy szemeid titokzatos drágakövek…?

2008-03-09

Volt nékem…

Volt nékem egy elsőm, aki leánnyá lett
Fodros ruhácskáján a finom babaillat
Elszállt, múlt egébe elolvadva illant
Ráncba fut a homlok, s emléket homály fed

Volt nékem az elsőm, leány, bizton tudom
Ujjait megszámolni megszülve sem rest
De óh, szülőt ma már körötte ne keress
Elvesztett, s elhagyott, mint játékszert úton

Volt nékem egy elsőm? … talán nem is volt
Talán álomban kaptam hátamra őt
Nyargalni konyhán-szobán, s leverni fedőt
Messze tűnik, mint messze van Győrtől Miskolc

Volt nékem az elsőm, első hévnek kincse
Gyermekkorból, íme felnőttsorsba lépe
Nem néz vissza legföljebb, ha fotóról a képe
Ujja alá simul egy más ajtó kilincse

Volt nékem egy elsőm, neve Mirtusz-Csillag
Mért’ nem maradhattál, mondd meg nékem, kérlek
Olyan idilli, rügyet bontó szép emléknek
Mondd hát, hol vagy, mikor este téged hívlak?

Hidak IX. - Hídépítő munkadal

Voltam egyedül is boldog és bús sokaság-magányban

Megvetésre méltó féreg, s kegyenc hölgyek tapsoló karában
Magaslatról völgybe, merre nem akartam, utam arra vitt
Fényre vágytam én is, s hogy az élet nem bottal tanít

Aztán éltem, ahogy éltem, kalács illata után vonzott a vágy
Tanultam az "élni hagyni engedd, kivel egy úton jársz" szabályt
Vártam ostobán csodára, s hagytam elúszni sok mentőcsónakot
Ízleltem ízeket, s mind közt legédes’b kedvesem csókja volt

Hát kívánhatod-e magadtól, ha másnak mondani sem mered
Terebélyes, zöldellő fává légy, folyvást buzogjon életed?
Hiszen helye van szép sorban mindennek a Nap alatt
A gyermek bizony meg nem áll, ha kedve úgy hozza, hogy szalad

Szabadságból építettem szivárvány-mívű hidakat nektek
Mik a varázsos, meglábolhatatlan folyót átívelni lettek
Hogy túlpartját elérni gyönyörűség legyen álmodóknak
Ma meglegyen, amit szíveteknek ott tartogat a holnap

Mert újra mondom: írni csudajó akár semmiségről is
Szárnyaló madárka lábát nem bírja bántani föld gaza, tövis
Akár megvadult bivalyként ihlető szavak erdejébe tör
Kifelé szőrös teste látszik, bár szelíd galamb lakik belől

Hogy pennát ragadni merjen a pallérozatlan is, az elme, nyelv
Megkűzdvén félelmek dzsungelével, mit elért, többé nem felejt
És bátran kitűzze zászlaját a maga alá gyűrt lehetetlen-hegyen
Én hiszem, hogy meglehet, s hogy így lesz, hát így legyen!

Újabb koszorú a keresztfának

Hosszú-hosszú a csend, időm belül halad

Már elfogyóban van, s nem dagaszt új sarlót
Holdam, visszfénye a világra zárt ajtók
Fel nem tárult, megfejtetlen titka marad

Jövőbe írom – egy falra - a kiáltást
Mely leomol, vagy zarándokhely lesz talán
Utat lel múltamhoz, ki akkor rátalál
Hosszú éjem végén felemelve lámpást

Nem élnek, hidd el, hiú álmok és remények
Énbennem. Megadom, mi jár a kaszásnak
Porrá lesz minden, mire rút halál hat
Kíváncsi jövő-vándor, csak téged reméllek

Hogyha köpenyt borít mégis édes feledés
Igazán nem érdekel, mert már leírtam
Mire szívem szerint bólintottam: így van
S pótolnom, mit mulasztottam, időm kevés

Azután úgyis oda jut észrevétlen
Homokrétegei közt elporlik minden könyv
Feloldódik, szürke tengerré lesz a könny
És valami kőre feljegyzik, hogy éltem

Azért lásd, írok, ha meg-megszakad a csend
Nem úgy, mint fejvesztve szólni vágyó bolond
Bár ajkam körül ma is szavak ízes raja tolong
Csak felvésem a holnapnak a múlandó jelent