Monotóniák-2

Már naphosszat sírok és egy sort sem írok,
Könnyeim pusztító árvizek,
Már menni sem bírok, csak hangokat hívok,
S fáj, amit másnapra átviszek.

Előbb jön az álom, s látomásban látom
Szorongva vergődő lelkemet,
Nem is szólnak reám, mégis kitalálom,
Szélvihar felkavar, eltemet.

Menekülnék el-el, utolér a reggel,
Bíborszín lúdbőrző hajnalok,
Félelmeimmel a sápadt Nap is felkel,
Szerelmem, ne várj már, meghalok.

Monotóniák

Szürke esőben, térdig romban, szemétben,
Újabb tíz év, mit elhagyva nem éltem,
Hova visz céltalan e nincs kiút?

Kiütött, sötét lámpák aszfaltszegélynek,
Minek vannak, ha kókadva nem égnek?
És minek megyek egyáltalán - a sehova?

Vihartalan szitál egyre, monoton keveredve
Leszegett, ősz-szürke, kopár fejemre,
Messze sikló-csattanó járműzajjal.

S nem tudom, miért, és hol vagyok közben,
Felhők csak, se Hold, se csillag fölöttem,
Esik egyre, magányos-végtelenül.