Picurka-versek XI. – Elásott kincsek

Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre

Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek
Talán az egyetlen, sápadt Holdat nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket

Megkapják a járdán fekvő részeg karját
Loholva meddő föld megveszett árnyaként
Hogy habzó pofáik egymást széjjelmarják
Nem tűrve közöttük korcs-fajzott gyáva vért

Eképp támadt, rohant rám az eltemetett múlt
Felszaggatva már-már gyógyult, varas sebet
Neved a tereken át csillag erejével hullt
A nemlétbe taszított, meg soha nem született

Mert igen, helyet követeltél magadnak
Ha másutt nem, szívünkbe írva ez ég alatt
Hol kőnél tartós’ ban a szavak megmaradnak
S könnyeink befogadják menedék-falak

Már meghaltál a világnak, kincsem, teljesen
Az támaszt fel újra, ha reád emlékezem
S tudom, ábránd hangod fülelni csendesen
De még érted nyújtom imádkozó kezem

Gondozom virágod, s küzdök sok-sok gazzal
Kertemben nem fogy az ásni való munka
S Isten bölcsen egy-egy jó szóval vigasztal
Mit mondania kell, bízom benne, tudja

De nap végén este jön, sápadt Holdra nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket
Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre
Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek