Vajon tényleg úgy van az,
egyedül kell az úton menni,
szegett fejjel, hallgatag?
Szürke hétfő reggel derengi
körül e súlyos némaságot.
Csontos vállamon az átok
nyirkos őszként szüremlik belém.
Nekem vonuló éj az,
mi neked aranybarna fény.
Önundor taglóz és megvetés,
hiába csilingel amott villamos,
s hív a keskeny utca mélye,
valami azt súgja egyre: vége!
Kinek szerelem, kinek más a támasz,
ha kérdeznének, te is tudnád azt,
hogy kinek kezét fogjad.
Vajon mindnek van menedéke,
s a halott, hiú ábránd remény-e?
Nem bírom szánalmas magányom,
kisiklik, sírdogál a gyönge hit.
Koldustól tarhálok egy cigit,
keserű, mint a gyárak füstje,
gomolygó ködje elandalít,
de vigasza nem tart ki hajnalig.
Hová lett hát oly sok álmom?
Kaleidoszkópba szórt színes szemcsék..
Összerakni újra? Sok szerencsét!
Egyre hosszabb a sor,
ahogy nő a testben a tumor.
Beteggé tesznek a záruló falak.
Szerelmem, hívlak, merre vagy?
Szertefut csókod, jégvirág és pára,
ajkam hűs ablakra tapad.
Most már eljöhetnél értem,
megértettem, milyen megtagadva,
s válaszod a szóra miért: nem.
Erősebb a drognál ez a dolog,
vajon tényleg úgy gondolod?
Lehet szavak börtönében élni,
hogy ne érintene a körbeírt remény?
Illatod csupán állítmány marad,
s érzéseink néma költemény?
Már vénülök, hogy csöndben várjak,
s ellenállni a kínzó hiánynak
tovább nem tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése