Itthon vagyok újra, köszönt e táj:
Sóhajokból omló ködhegyek
Tenger fövenyébe hullámzó
Bozontosan buja-barna föld-röge,
Mely időtlen pereg ég zsákjából,
Ősi Isten tenyeréből mi ránk.
Por voltál, ím, s megint porrá leszel.
Mozgat tudása, ledönt, s fölemel.
Megállok, hogy elszemlélődve
Rácsodálkozzam néma partjain
Föl-fölverdeső számtalan miértre,
Mennyiben halott ügyünk, vagy él-e?
S kutatva, egyre jobban nem tudom,
Mely, mi kincset ér Őérte biztosan,
Mert kiáltják ítéletét hangos-sokan.
Félek, nem marad, csak ócska lom…
Hiába: a küzdőtér, hol legyőznek,
Öröktől fogva belől vesz szállást,
Beretvált arc, vagy loncsos majomszőrzet,
Mit számít, ha értelmetlen a kiáltás!
S árván hangzik föl a gyermek-kérdés,
Visszaveti a mindenség csöndje:
Én legyek-e mértéke a mindennek,
Vagy a hatalmas Isten ereje, mi renget?
Itthon vagyok, ha másutt nem, a félszeg
Bizonytalanság égszínkék tengerén,
Hol hánykolódva vetnek vihar-szelek,
S a kérdés csak, mi megmarad enyém.
Félelmeimből építlek tovább ködhitekkel,
S a hűlő Földhöz szorítom vonyító szájam,
Ártó ábrándoktól hemzsegő fejem,
Rettegve várom, hogy elfúdd Isten, váram
2008. szeptember 29., hétfő
2008. szeptember 19., péntek
Lager
Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok
Ártó gyomtól elválasztani jó-növény magot,
Hogyha szavakkal bajlódva előre nem jutok,
S színeim mind fakón festenek holnapot,
Istenem, miért vagyok?
Hisz a látni vágyó lelke rétillattal tel’ be
A vak is napfényre fordul, amikor mosolyog
Oly könnyű lesz társsal a magánynak terhe
Mint némaságból énekkel szabaduló torok
Rügyet bonthatnának dalok!
De nézd kezem: reszket, tesz-vesz bizonytalanul
Ablak üvegén simít szaladó gyermekfejet
Ki most siet pozsgásan iskolába; élni tanul,
S párába ír alig felismerhető kereszt-jelet;
Lesz-e, ki őrizve eltemet?
Úgy élek, mint halál foglyának odavetett rab,
Véget várva, míg más szőlőt szüretelni megy,
Könyvbe zárt, olvasatlan, málló papírdarab.
Szólni, hogyha nem tudok valaki-akárkinek,
Mondd, mégis, hogy minek?
Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
Könnyem belécsordul, amíg emlékezve írom:
Sorsának nem ura az ember, azt az Isten adja,
Sötétre menjen, akár szabadra
Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok,
Nem tudok semminek örülni, amit kapok,
Szavakkal-magammal vívódva sehova nem jutok,
S színeim fakón festenek le mát, tegnap-holnapot,
Istenem, miért vagyok?
2008.09.19.
dőlt betűvel idézett sorok Radnóti Miklós hetedik eclogájából valók
Ártó gyomtól elválasztani jó-növény magot,
Hogyha szavakkal bajlódva előre nem jutok,
S színeim mind fakón festenek holnapot,
Istenem, miért vagyok?
Hisz a látni vágyó lelke rétillattal tel’ be
A vak is napfényre fordul, amikor mosolyog
Oly könnyű lesz társsal a magánynak terhe
Mint némaságból énekkel szabaduló torok
Rügyet bonthatnának dalok!
De nézd kezem: reszket, tesz-vesz bizonytalanul
Ablak üvegén simít szaladó gyermekfejet
Ki most siet pozsgásan iskolába; élni tanul,
S párába ír alig felismerhető kereszt-jelet;
Lesz-e, ki őrizve eltemet?
Úgy élek, mint halál foglyának odavetett rab,
Véget várva, míg más szőlőt szüretelni megy,
Könyvbe zárt, olvasatlan, málló papírdarab.
Szólni, hogyha nem tudok valaki-akárkinek,
Mondd, mégis, hogy minek?
Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
Könnyem belécsordul, amíg emlékezve írom:
Sorsának nem ura az ember, azt az Isten adja,
Sötétre menjen, akár szabadra
Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok,
Nem tudok semminek örülni, amit kapok,
Szavakkal-magammal vívódva sehova nem jutok,
S színeim fakón festenek le mát, tegnap-holnapot,
Istenem, miért vagyok?
2008.09.19.
dőlt betűvel idézett sorok Radnóti Miklós hetedik eclogájából valók
2008. szeptember 2., kedd
Picurka-versek XII. - Halálon túl is…
Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!
Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz
A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!
És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.
Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.
Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!
Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz
A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!
És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.
Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.
Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)