Önvallomás - 3 Anyegin strófa

Ki dalban él, mit ér, ha néma,
akarja ám a szépet ő,
csak áll, de tudja, szárnya béna,
van, olvas, ír, talán menő.
Talán csak azt akarja hinni,
kinek, szemébe néz, s meríti:
megérti gyönge verseit,
együtt örül vele, s segít.
Kevéske érvek és erőtlen,
kuszán hajolnak írt sorok,
halott az ötlet, így forog.
Na látod, annyit írni bőven
elég, ha lelked oly hideg,
hogy azt ne írd le senkinek.

**

Tanultam Önt. Hogy is feledne
ilyen regényes alkotót,
kinek kel olvasásra kedve,
lapoz, tekintve hűs folyót.
A múlt ködébe tetszik éved,
mikor felébred, él az ének,
behívja nyájas olvasót
' szövegbe bújtatott valód.
Ha Jevgenyíj a néma hősöm,
ki lenne Tatjanám, enyém?
Hol él, közel, lakóhelyén?
Belészerettem én egy őszön,
titok vagy álom ajz talán,
azóta várom azt a lányt!

**

Megénekelni ezt a vágyat
meleg szavakkal illenék.
Pirulva mondanám magának,
ha ellenérve lenne még:
ma Önnek egy jelére vártam,
hogy álljon úgy hitem, szilárdan,
akár a ház alapja rég.
Bizonytalan, zavart valék.
Eszembe jut ma egy madárka,
a melle tolla hófehér.
Kimondanám, de mit sem ér,
a szó kevésre visz, de hátha:
madárka lelke párra lel,
vagy elfeledve nem felel.

Kis magyar matek

Életveszélyben éltem,
mert oly ország anyja szült,
kit otthagyott útszélen
élőkkel játszó, megbecsült
maga választott erő,
minek jó arány volt egy
emberért harmincezer fő.

Számoljunk csak, gondoltam,
számokból mi baj lehet?
Hisz számok mögött mindegy,
pénz van sok, vagy emberek.

Kik napjában haltak el,
vagy mit apróra váltanak.
A gép csak tárcsát teker,
míg háromszáz vágyalak

elillan intubálva…
Egy euró az ára!
Kikiáltó üvölti…
s neki mindegy mi, kölni,
vagy beöntött híg beton,
eladott, kardélre hányt hon.

Csönddel csak szülő felel,
kinek gyermeke megy el,
s jövőre nem jön vissza,
mint a haszon, mely tiszta

Számoljunk csak, gondoltam,
számokból mi baj lehet?
De számoknál nem mindegy,
pénz van sok, vagy emberek.

Minek nevezzelek?

(Az Élő Magyar Líra Csarnoka pályázatára írt háromütemű kilences)

Szavalni hívtatok, héroszok;
jó, igen, kivonni tollhegyem
íme, most kész vagyok, hát legyen
e kis vers néhányszor négysoros!

Első a szeszélyes Április:
tanuljunk valamit kajánul
arról, hogy magáról mit árul
el nekünk bolond mód e dilis.

Hónapok közt búvó friss patak,
szeled metsz, jönni nem hívtalak.
Negyedik te lettél, de minek?
Nevedtől átjár ám a hideg!

Fagyokkal rügyekbe ront a lég,
és ha ez bebújni nem elég
a prémes szegélyű kabátba,
akkor pont. Járjon át a nátha!

Kérdezik, hogy miért ilyen szép
kegyelted, a kicsiny hóvirág?
Talán, mert túlélte napjaid,
s nem kapott el tőled kólikát.

Végtére nem baj, ha maradna
Április nevében egy titok.
Talányos Kedvesnek nevéből,
melyet, ím megfejtve, megnyitok.

 

Sötétből a fényre

A megkeseredés folyamat.
Nem egyik pillanatról a másikra alakul ki.
Nem egy szerelmi csalódás, mely a mélybe vet.
Hosszú menet egy járható lejtőn – lefelé.
Körülötte egyre sötétebb van, egyre több halál, fogy a levegő.
Talán nem is veszi észre, vagy csak nem engedi meg az elgyengülésnek ezt a luxusát magának.
Ki kell tartania mindvégig, hisz erre született!
Az ember beleszokik abba a szerepbe, amelybe belekényszerül.
Már nem kérdez, csak teszi, amit tennie kell.
Eldőlt, hiszen úgy lett, ahogy lennie kellett. És a holnap, vagy akár a következő óra sem hoz számottevő eltérést. Az állapot talán stagnál, de inkább várhatóan, kiszámíthatóan romlik.

A változáshoz bátorság és egy kis indító löket szükséges, ami kibillent állandóság érzetből.
Az életben előfordulnak döntési helyzetek olykor. Megállhatsz a lámpa előtt, vagy leléphetsz az útra. A jármű vezetője is dönthet, hogy lassít vagy megáll, esetleg oda sem figyelve nagy gázra lépve megpróbál elhajtani. Eddig mindig sikerült neki-eddig mindig túlélted.

Dönthetsz.
Így vagy úgy lesz utána.
Talán más emberré válsz
vagy másvalamivé, ami egyre kevésbé emlékeztet majd az emberi mivoltodra.
A döntésed nem azt jelenti, hogy tudod is, merre tovább.
Hogy már látnád a fényt az alagutad végén.
Ez a döntés egy kategorikus „nem” az eddigi életedre.
Megtagadása a keserűségeidnek.
Földet érés a legalsó padlón, ahonnan már csak fölfelé nézhetsz.
Az a kis lázadás, amit jó régen érlelsz magadban.
Hogy tulajdonképpen szabad ember vagy, nincs veszteni valód több.
És ez így nem mehet tovább!

Nem fog ez a világ kipackázni veled.
A boltban többé nem hajtod le engedelmesen a fejed, mikor az egyre „kettő lett, maradhat?”-tal felelnek, ha a sorban naivitást tettetve eléd áll sajnálkozva valaki, ha szakadt térdfarmeres suhancok kinevetnek ódivatúnak vélt öltönyöd, frizurád miatt.
Amikor hivatalos szervek mosolyogva lopják el a pénzed, téged hülyének nézve.
És hátraküldenek egy másik papírért, mert amit hoztál, nem jó.

Szép lassan rájössz, hogy áldozati magatartásod táplálta eddig farkasaidat, és hogy tulajdonképpen nélküled ők elpusztulnak, ha nem tartod fenn őket.

És rá kell jönnöd, hogy az élet forrása a te mosolyodból indul el, és a kis tükrök, melyek mások biztató viszont-mosolyai összegyűjtik, együvé fókuszálják a kedvesség-energiát, udvarias, halk szavad, más őszinte és hasonlóan szelíd hangokra talál.
Észreveszed, hogy biztonságod gyökere ez, nem pedig amit eddig annak hittél.
Kiderül, hogy a nevetés legyőzi az ármányt és igaza volt annak a fickónak, aki azt mondta, hogy amit sötétben a fülekbe súgnak, azt tetőkről fogják kiabálni.
Visszaemlékszel a tanult, hallott okos szavakra, ha volt, a szerető családra. Minden kis bátorításra, mely csetlésed-botlásodat kísérte, minden kis mentőexpedícióra, mely a gödrödből végül kihúzott.
Minden könnyedre, melynek az „őhozzá” simogatós hozzábújás lett a vége. Ha nem is éppen most, de egyszer csak beléd hasít egy fénysugárszerű felismerés, hogy van értelme az életednek.
És ha nem is éppen ezt követően, de megtudod, hogy mi is az igazi boldogság.

A forrás II.

(utóhang - az öreg pisztráng dala)

Hófödte hegyemmel szembenézek:
már tudom, hogyan lesznek miértek,
míg indulat feszít, s előre tör.

A tengerhez késő visszamenni,
utódom bőven van, szerelemnyi,
csupán megváltó csordámat várom.

Egy csöpp bússág e várakozásban,
angyalom csöndje, s hogy végre lássam,
hogy fújja kürtje zengő szózatát!

Elmúlt a hév, nincs több kérdés bennem,
forrás tiszta ízét megízleltem,
a végtelen kékség nem lett hazám.

Nem bánom már; időm vesztegettem,
a múlt partjáról, ha nyilam reppen,
idehozna ismét kis tavamhoz.

S létem jóvá tenni, mondd, ki volna?
Itt van, vár az éhes medvecsorda,
enni adni nekik, mondd csak, ki fog?

Hófödte hegyemmel szembenézek:
már tudom, hogyan lesznek miértek,
míg indulat feszít, s előre tör.



a versben használt hivatkozások megértését segíti a Forrás c. versem előzetes elolvasása

Izzásban

 A tétova test csak néz, bénultan áll,
s az idő haladva felette szitál,
de szelleme epedve gyönyört keres,
s felizzik csöndben e gyönge-gyönge test...

Hajladoz a nádszál, ha fú rá a szél,
titkot rejt a lélek, hallgat, nem beszél,
s tiszta szemnek párja fogván nem ereszt,
pillantás hevíti, mély szerelme lesz.

Csodát sző a világ, emberbőrbe vágy,
tökéletes rendbe tökéletlent vág.
Meglátni millió, elmúlt éveket:
királylány, ki fordul, s vízbe nézeget.

A Mindenség ilyen, a test tétova,
bénultan áll csak és nem tudja hova
illant el szava, s szelleme mit keres,
izzik, csak izzik e gyönge-gyönge test...