A falnál

Mikor utoljára találkoztunk, nem voltál
Nem voltál enyém már, nem több egy asszonynál
Csak néztelek, néztelek

Kínosan feszengve, bűnös vallomást tett
Ahogy számra vettem, neved káromlás lett
Meghalt szívem, szíved

Ajkadra, ahogy hangtalan kimondta: Te…
Emlékszem arcodra, könnyfátyol vonta be
És vége, vége lett

Döntés volt, mily bolond, ha rágondolok
Akkor nem-szeretni kellett, s szívem zokog
Hogy így hagytam, elhagytalak

S törékeny lépted tegnapba tűnt előlem
Szerelmed igéit álmaimba szőttem
S szétfoszlott reggelre mind-mind

S nem játszhatok buta, édes szavainkkal
Többé nem énekelhetek úgy, dalainkkal
A csöndet föl nem-nem verhetem!

Ha távol lettél, ha elválaszt is este
Nincs erő, hogy a szív szerelmed felejtse
Nincs, nincs nyugalom

Kinyílik utánad vágyón pitypang-szirmom
Hogy a Naptól elfordulni sose bírjon
Olyanná, olyanná tettél

Bolyongok messzire, olykor múltba látok
Menteni indulok süllyedő világod
Égő-feledett Atlantiszunk

Megérintem azt a láthatatlan falat
Keresem perceink, s amint feléd halad
Tenyerem tenyereddé, csókom csókoddá simul

Szív-rohamok I.

Éjjel születnek gyermekek, s fájó dalok

beléfúródva e közönyös, süket világba,
részt követelnek őszintén ríva: halljatok!
Elhalva, s elhallgatva bennünk azután hiába.

Álomba elringat verses folyóm kelyhe,
nem kérdez és nem bánt, gyöngéden takar,
szíven szúr majd holnap a valóság helyette,
mely elszívná erőm mind, s vért látni akar.

A Most azonban kedves, anyamellű éj,
mese-tejjel szoptat, s halkan dúdol nekem,
nem szid és ígérget, csak mellém ülve kér:
hallgassam, hogy sző a csönd hálót szememen!

S nem fáj a kín: szépen képzeletbe simul,
szájszögletben gyáva szó-csöppöcske remeg,
mint egy elugrani bátortalan pici nyúl,
s a szerelmes, dús éjből még hátravan rengeteg!

Hogyan is lehetne…

Hogyan is lehetne feledni
szép alakját, szeme színét?
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon - s költöző gólya kelepli

nevét, mely szívembe égett -
morzsolván növényi véget
magamnak újra gondolom.
Pedig kalásza elszéledt,
lassan kopott színné lett

Szürkére szitált esőcseppek…
Még emlékén tűnődöm:
hajába már biztos beléfont
az idő szálaival. Ősz jön.
Árnyaink elmúlás felé mennek.

Forrása csobolyóján csecsre
bukó szomjas csecsemőt
kínált tejjel, s szerelemmel.
Imhol, vár immár a temető,
fejfán repül a nyári fecske.

Szerelmeink, pedig mint dúltak
erdős avaron, liget-pázsiton
a mezítelenség forró gyöngyein!
Karjaink, lábunk tekergő piton,
tűzzel égett a csók, s újabb gyulladt…

És sötét kábulatba estünk,
cirógatva haltak el becéző,
sejtelmes, vad gyönyör-ízű szavak-
zihálva pirul a mesélő,
ha rágondol, mit művelt a testünk.

Hogyan is lehetne feledni
Szép alakját, szeme színét!
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon, úgy fogom szeretni.


2005

és ott a park…

Kihalt a park, novemberbe dermed,
A padok burjánzó gazokat nevelnek,
Halomba temetkeznek a léptek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

Ha megállnék itt egy percre várni,
Szívem az emlékezésnek kitárni,
Meglelném a talpalatnyi helyet, lehet,
Hol egykor csókkal oltottunk el hevet,

S lábnyomot formált a nedves fű körül.
Egymásnak nyakékként adtuk örökül
Szerelmes szavak drága igazgyöngyét,
Elrebegve a "Nélküled soha többé"-t.

Nehéz kabát lóg most a roskadó vállon,
Egyedül ballagok, kísér hű magányom,
Hideg van, kockakőn koppan a cipő,
Ködökbe bujdos a fáradt őszidő.

Feledlek nyár, hisz oly csalóka árnyak
Adnak enyhet hődtől fűtött ezer vágynak,
Mert igézet ül a buja pillantásban,
S végén a mámornak mindig csalódás van!

Tovább az út mentén, tapog szürkületbe,
Mint vak tipor rá a széttörött üvegre,
Csak úgy visz lábam előre, céltalan,
Belevész a csöndbe elmormoló szavam.

Padok sorát nézem, visszahagyva jelnek,
S a kihalt parkot, mely novemberbe dermed,
Levelekbe gázlón, lassún, lomhán lépek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

2009-11-10




*Cím: Radnóti Miklós: Nem tudhatom (1944) c. versének felhasználásával

Posztumusz üdvözlet

Pistám, látod, ilyenek vagyunk:

akkor figyelünk fel másra,
mikor csillaga már leáldozott,
s nem jut idő számadásra.

Jól írtál, sósan, élettel,
kár érted, költő-barátom,
remélem, föntről megbocsátod,
ha a szavakat kevésbé találom.

Borról, vágyról úgy nem tudott
nekünk mesélni, azt hiszem-
(mert mesélni vágyna oly sok,
kinek szava sincs)- mint Te, senki sem

Elmentél és itt vagy:
ez mágusnak semmi, egyszerű varázslat,
szeretnek és idézni fognak,
akik Rád nemcsak néztek, láttak.

Gyászolhatnálak, mint holtat illik,
de nem hiszem, hogy tetszene,
az élet lüktetését hagytad ránk,
S ez a legvalóságosabb mese!

2011-10-16

Mély tisztelettel a gyászoló hozzátartozók és ismerősök felé. 

Sz. I. nyugodj békében!

A halál méze - Árnyak VIII.

Miért e szó hív, mit nem szeretett soha
Se kevély, se szelíd, se értelmes, ostoba?
Idegenül csengő a gyermeki szájban,
Eggyel kevesebbet- így szól- akárhány van!

Nyálkás és jéghideg, bűzlőn alattomos,
Elfut előlem, és vén fejemre tapos.
Letűnt korként éled fel a beteg mában:
Fakult, ó árnyait lázálmomban láttam.

Miért enged bambán neki minden tagom,
Ha nem kérdez: akarom-e, nem akarom?
Gyengeséggel lep el fojtogató méze,
Oly áttűnőn csalt meg, hogy nem vettem észre…

Szeretők, s gyűlölők egyként állnak körbe,
Kezük simogatón, vagy vértelen, ökölbe
Benn szorul a szó most, virágzó nyugalom
Van a fehér ágyon, s mindenütt a falon.

Miért nem jő senki segíteni nekem?
Nem látok, nem hallok, nem mozdul a kezem,
Kivonnám sikoltva bűvköréből magam,
Hív e szó – és nincs rá válaszolni szavam!

Beszélgetések magammal - IV.

Könyörögtem az égnek – a fény kihunyt,

prédikáltam a népnek – mígnem életunt,
s hétköznapi ember lettem – mi végre?
Csak emlékszem csukott szemmel szépre,

csak számlálom a napot, kérve, ne legyen
még felírva a fejfára furcsa jelem!
Maradjon egy kacskaringó, görbe út,
Melyen pillantás huncut mosollyal fut!

Miért élek tovább hát e bús világba?
Mint szakadt koszorú hervadó virága,
vagy kutya, mely folyvást varrass sebet nyal,
sunyít, kushad csak, napra fekszik, hasal.

Nem adok – már nekem adnak ennem,
szánakozva néznek, kiket forrón szerettem,
korbácsol az önvád, tetten ér a múlt,
ostobának hív, ki tőle nem tanult.

Pedig ajkamról égnek üszkös beszédek,
vágyna szívbe bújni szomorú-szép ének,
szerelmet sejdít a fellobogó szó,
de lelkemben az emlék örök, halott tó. –

Szokásból hitekkel mérgezem magam,
nem tudva, az út jobbra, balra van?
S a táj bozótos, elvadult rengeteg,
Megállni, keresni, letérni nem merek.

S közre fog vallatni az útonálló idő:
hetykén csúfolódik, tudom-e, hogy ki ő,
s tudom-e, hogy mindennek vége van,
csillagtalan éjjel dereng körül alant? –

Várok. Miért is volna máskor alkalom,
Hogy meggyújtaná a mindenség dalom,
Miért is rohannék halálba esztelen,
Hogy nem inkább figyelném Eszterem,

S nyomában testvér’i érő kalászait?
A szél hajat borzol, nevet suttog, tanít. -
Néhány esztendő és felnőttekké serken
mindjük, s túl lesznek az első szerelmen.

Csitul a hév, mások zengnek szózatot,
utcán járok, s velem szürke hétköznapok,
romló falakon túl mind több pszichés beteg,
gyertyát gyújtsak inkább értük-értetek?

Figyellek Világ: és magamat látom,
kinyújtott ujjvégem, s az otthagyott lábnyom
tanúbizonyság lesz, részed nekem-neked,
hogy magadra ismertél, titkod fejtve meg.

Éldegélek rajtad, akár kullancs a bőrön,
tudást szívogatva büntetésem töltöm,
te meg Istenként könyörülsz szeszéllyel,
kérdéssel válaszolsz, s hagyod, hadd dúljon kétely!

…

Zablát nem tűrő ritmusok és rímek,
Bársonyosan feslő, pompás, teli színek:
Veletek maradnék örök szövetségben,
S ha unszolnak, kérdenek: nem megyek, még nem…:)

2011-07-01

Őrzöm a lángot…

Őrzöm a lángot, mit nem én gyújtottam,

lábnyomom utána az elporló homokban
csak vágyva ismételt hasonló mozdulat,
szenvedélyünk után józanodó tudat.

Nézem az estét, mely ünnepi és titkos,
kivel ki jő párban, szemtükrében mit hoz
a már nővé érett, s a még ma is gyermek,
s amott új szívtiprók terelnek figyelmet.

Őrzöm tüzét, mely már nem süt, csak melegít,
nem emészt az érzés, lecsendesült, szelíd.
Emlékké nemesül tiszta nevetése,
Az első volt Ő, s nem lett egyetlenem mégse

Hagyom, hadd ússzon, mint lágy parfüm illata,
lénye beivódjék, s elnyelje utca zaja,
lássam, hogy a mában mással téved el,
s ha kérdik, ismert engem? Nem tudom, mit felel…

Őrzöm azért tovább, őszült öregségig,
s tűzrakó helyünket angyalszárnyak védik,
mesét szőnek rólunk lantos kis koboldok,
s abban a mesében tán' mindenki boldog.

ticket sur seulement une route

Elmaradt a város a lankás dombok mögött,
A szürke beton póznák egyre távolodnak
Rideg árnya nem űz, meghalt nem tart fogva,
Szívébe végre kis nyugalom költözött,
S így marad talán…

Roppant égbolt alatt végtelen síkra ér,
Legelésző csordán szeme, óh, megpihen
A vonat zümmögve, száll, ringatja, igen,
Álomba lüktetőn ver homlokán az ér,
S szél simít haján

Otthon jár, kemencén lógázik a lába;
Mily’ jó beszívva a friss kalács illata!
Apja szól, ölében csak egyedül maga
Ott ül a mesében, mintegy király-lánya,
Álma csillagán

Kicsit lassít, döccen, síp fütyül Hatvannál,
S pavilonok alatt nesztelen áthalad
Ébrenlét határán egy mosoly ajkán marad
Oly gyönge hervadni, hát boldogan csak vár,
Régvolt, újra-nyár…!

Sóhajjal nyitogat, álmot bont a sípszó,
Most már körül tekint mind a két nagy pilla
Élénk és figyelmes, csodál tágra nyitva,
Mintha összeforrna ég a földdel, így jó,
S amott gólya száll

Ismerős a mező, messzi a szép Mátra,
Kéklő csúcsain jár, időz a gondolat
Már érzi a Bükk hűs illatát: hívogat
Füzesabony után látni alig várja,
Hazamegy a lány…

2005-10-11

Múlt álmodó

Nem látsz - nem látlak, közel-messze

lábnyomodba olvad merengő tekintetem.
Csak a szél fújdogál közöttünk,
dalokat rezget a nyárfa haló levele,

pedig ott vagyok - ott vagy valahol,
elringatja széjjelhulló gondolataimat,
elsodorja habjaival az ősz színtengere.
Mezítelen maradok a kopár novemberre,

mint lassan elsüllyedő szép formájú kő,
melynek sima felületén márvány-erezett vonalak
kígyói szertefutnak, de körülölelnek.
Úgy emészti el világod - sötét világom.

Kezemben lágyan fészkelődik, készül a múlt,
akaratlan verdes gyönge szárnyacskája,
engedd, kérlek, fölnevelnem belőlem –neked.
Csőrében pálmaágat vigyen majd szemedre!

Te nem látsz – nem látlak én sem, mégis:
ott vagyunk az úton, tél süvít köröttünk,
jégbe fagyottan köröz egy fogoly,
s a hajnal vérszínével festi meg a háztetőket.

2007 körül

Öregkoromra

Még van egy kis időm elmondani,

Milyen is a veres-narancsszínbe játszó,
Fekete sávokkal festett naplemente,
Mielőtt a nagy korong a sötét tóba fúl,
S reszkető lég-vizek fogják körül este:

Fenségesen nyugvó, erejétől fosztva,
Ki ránéz e világra óvón és szótlanul,
A nyüzsgő bolygó-népre, mely fárad, s nem tanul,
Csak használ és ürít, míg büntetlen lehet,
Aztán lebukik, felhőkbe rejti arcát alul.

Lángoló lándzsáit pedig félik késő délig,
Hol enyhet remélnek előle égett testek,
De egyenlőn süt azokra, kik harcolnak még, vagy elestek,
S temetőn nyíló virágot is szép fává nevel,
Csontot melenget, anyókát karjában hozva el.

Hol vagytok, ti bátrak, megállni a fényben,
Hogyha emészt, árnnyá ne legyetek egészen,
Becsülni az eget, s e Földet sem megtapodni,
Szemlélgetni csak az érő, pihés, szép barackot,
S a földműves kezét, mi dolgos, de nem kapkod?

Ott ülni verandán békés véget várva,
Mikor a hévség ó-bronz délutánba ömlik,
Csöpp gyermekkel lábnál, ki még csak találja,
De nem keresi tudni az édes ízű szót,
S nézni csodálva a nyugvó, örök Napot,

Karos hintaszékben, telve jó vénséggel,
Megálmodott álmoktól mindvégig részegen,
A szerelem óráin időz csöndben lehunyt szemem,
S míg marcipános selymük szétolvad a számban,
Szelíden kinyújtózom a halálban,

Úgy legyen.

2010-01-22

Beszélgetések magammal - III.

Mind gyakrabban hívlak tanúbizonyságul:

mondd, hogy nem vénség ez, nem a levél sárgul,
hatalmas és erős, égre tör e lomb,
s nem a zavar szitál szót közüled, bozont!

S van még hátra annyi, mint amennyi előbb,
nem a magány marad hűséges szeretőm!
Mondd, hogy várnak élni még kalandok,
s nem ízlelek holnap bukva fagyos hantot!

Kérdezlek, kergetlek, oly gyorsan elszaladsz,
évek ellenében mily makacsul tagadsz,
aztán megállsz az úton, keresztbe fordulsz,
vértelen arcomba kárörvendőn port rúgsz!

Mind gyakrabban hívlak tanúbizonyságul:
Fiatalabb énem, ej, de hamar rám unsz,
véred elhajt a tárt keblű világba,
mondd, hogy nem lesz majd mindez hiába!

Szólíts meg idején, mikor még értelek,
s a mondatokra még nem ostobán révedek,
hogy hívjalak bátran tanúbizonyságul:
úgy lett jól, mielőtt virágom aláhullt!

Hívj a csókos parkból, hol te jársz most dallal,
hol akkor jártam, mikor megtalált az angyal,
s együvé tartozott a múlt, jövő és jelen:
mondd el, súgjad, kiáltsd időn által nekem!


2011-01-20