Van úgy, hogy csendes... néha kerítést tépő indulat feszíti...
különös, mert beteg, mert sérült,
mert távol került a normális hétköznapoktól,
saját mértéke szerint méri a múló időt...
nem szívesen voltam ott,...
akár belül rácsozott lélektemetőmben...
Amolyan négyszögletű, rendetlen-gyászban heverő
Az i-re mindig akkurátusan több pontot is tevő
Kéményodvakból felszálló vidám kacaj rémít
Meggyőződéses busa fejjel bólogató önámult tévhit
Mely, mint csermely, oda-vissza játszva időkerekén
Lassan, mosollyal húzza, te vagy a bolond, nem én
Festőiek színei – de nem a kerítésemet! – egykedvű zöld
És nem lehet tudni, hisz a szabadság börtönében hűsöl
Hogy az örökké félig-kész kertkapu meddig ér bele
Az a fontos, csináljuk holdvilág-valóig, de ki törődik vele?
Mereven besugárzó képek néznek, valamit összekapcsol
Nem szűnő szidalmak - pálcával is vert – négykézláb habzsolt
Az nem én… Miért hagytad elöl a kést?- zokogva élek
Oly ritkán kaptam enni … erősen törnek fel az emlékek
De még mielőtt…! - csend, este lett, takarók csíkos homálya
Megint alszunk, s ránk borul a holnap magányba zárt árnya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése