Magányba zárva

Elmondani nem tudom szépen,
csak fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

Eddig bolondul éltem létem,
mint kinek mindent szabad,
s nem vettem észre, (óh, miért nem?)
hogy elhulltak a szavak.

S elfáradt szeretni kedvesem,
hogy együtt járjuk utunk,
tán’ nem volt már hozzám kedve sem,
s az se fájt, hogy elbukunk.

Megőrjít a csend, rémárny lobog,
elősorolt képeken
a múltam fuldoklón tántorog,
s csak sír egyre részegen.

Úgy emészt, fojtogat a hiány!
Hallgatni nincs itt velem
az a csöndes fiú, vagy a lány,
ki barát vagy szerelem

lett volna, bár sírig is tartó!
El nem engedném kezét!
S számára nyitva hagyott ajtó
lenne lelkem, nem setét.

Van pár, most is, ki mellettem áll,
ők lásd: bolondok értem,
nem látnak mélybe, s szavuk eláll,
ha tárul gyöngeségem.

Oly nagy kincs ám szeretni őket!
Akár elfoszló szálon
függő imbolygó drágakő’ket,
míg tart ez élet-álom.

De, mikor megriadok éjen,
fáj, fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

2021.03.16.