Messzi vágyom...

Messzi vágyom, fenyves havasok csendjébe

Hol ajkamra dermedne a fagyos gondolat,
Tisztán őrzött képet retinámra véve
Altatódalt súgna egy távoli vonat

Szikla lenne párnám és időtlen nézném
Mint növöget lassan mennyezetről jégcsap
Nyugton fekve nap nap után, heverészvén
Nem zavarna többé már semmilyen évszak

Messzi vágyom, néma, gondos tengermélybe
Elsüllyedni arcig ölelő iszapba
Hova nem hatol a felső világ fénye
Rábízva magamat a kíváncsi halakra

Betakarna fehér korall-fövenyével
Vigyázna, míg alszom, festve örök álmom
Lüktetőn áramló selymes zöld vizével
Míg az összes rejtett gyöngyöt megtalálom

Messzi vágyom, messzi, egek kék ködébe.
A felhők felett lakó, elhagyott űr-setét
Lenne lelkem végtelen, zárt menedéke
S a csillagok, rajt’ megannyi parány pecsét

Semmi oltalmazna fájó minden ellen
Testetlen lebegve a körülvevő Nincsben,
Míg, ahonnan jöttem, el nem felejtem
Szerelmem és álmom: minden drága kincsem

Az Úr előtt

Bölcs Király vagy, oh, az élet kelyhe Nálad,
Kire pálcáddal sújtasz, bizony, úgy marad!
Engedd, kérlek, nékem hogy elődbe álljak,
Ne rejtsd el most Uram, tőlem arcodat!

Féreg vagyok, látod, bolond lettem, s miért?
Gázolva és törve, ember-szívben dúlva,
Szédülve, s szédítve, hevítve a vért
Semmiért perelve, sohasem tanulva

Előmbe sorozzák ma temérdek vétkem
Vádol a szívem is, hogy csak hallgatok
Nem ítéletedet, kegyelmedet kérem
Angyalbőrbe bújtam, de csak ember vagyok

Tisztességre nevelt két jó szülőm engem
Sokáig a minta: néma szobor voltam
Esküm hű ruháját asszonyért vedlettem
Gyönyört gyűjtögettem, s kincset tékozoltam

Titkos, holdas éjen lányok csókját loptam
Vágtatva sebesen fehér szín’ paripán
Parti füzesek közt bújva andalogtam
Vágy űzött hozzájuk, és szerelmet kívánt

Szomjasra száradott, mohó, beteg ajkam.
Tudod, csalogattak váró, szelíd mélyek,
Érezni akartak és én is akartam
Velük érezni a felszárnyaló szépet

Őriztem, s szítottam meggyújtott tüzeket-
Süttetve tenyerem cirógattak belül-
Őszintén hittem, hogy nem bűn, ha szeretek
De nem bírtam megállni, késő lett, kiderült:

Nem lehet szeretni, csak egyet igazán
A vizsgán elbuktam, óh, most segíts, Uram!
Van Nálad egy mentő kérdés, s válasz talán,
Ne járjam hiába, kétségek közt utam.

Ugye magaddal viszel…?

Csak nézem, ártatlan gombszemekkel, ríva
Falitáblán furcsa, reszkető kéz írta
Ákom-bákom érthetetlen, sok-sok jelet
Sietősen készült, biztosan lehetett

Valami okod, mit buta fejem nem ért
Csak azt tudom, nem vagy itt, s nem tudom: miért…?
Várlak, rózsaszín orrocskám Neked kedves,
Tudom, hiszen csak ha Te érinted, nedves

Ugye, nem vagy távol, megjössz, s hamar látlak?
Kicsi szívem soká nem feszíti bánat?
Ugye visszajössz? nem vagyok nehéz, hogy cipelj,
És ha végleg elmégy, ugye magaddal viszel…?



Ez az 5. ARC plakátkiállítás egyik alkotásához készült, melyen egy kismalac felkönyökölve egy párnán néz a kamerával szembe és mintha vágyna valaki után, aki elment… 
A plakát alján a felirat: "ha elhagysz, veled mehetek?" - önmagáért beszél… 
A képet kellene látni, akkor nem lenne szükség magyarázatra.

Egymásra találva

Mindegy, mi voltál
És mivé lett sok vágyad,
Hallottam: szóltál.

Most szíved kiált,
S az, mi onnan előtör,
Oly régóta várt.

Előttem van, ím:
Mosdatlan, pőrén lüktet,
Tartják karjaim.

Széttört, vagy fagyott?
Van-e, ki gondolt Reá,
Vagy rég elhagyott?:

Lelked nyúlt felém,
Könnyes volt kérő szavad
Vigyázom, ne félj!

Sírj csak, sírj bátran!
A próbát, ím kiálltad
Vak voltam, s látlak.

Veled járom utam...

Veled járom utam, emlék-romok között.
Fészket rakna belém, tüske szúrná megint,
Szívembe halott madár árnya költözött,
Pedig már csak a hamu, mit fejemre hint

Mégis-mégis: főnixemként éled újra
Macskaköves utcás ódon váram terén
Smaragdváros rég beomlott forráskútja
Eltemetett, vérző nap

de járom, hogy kísértem éjjel. visszafordul néha Kanyarog
az ösvény, benőtt utak felé
A gázlámpák ködébe vesző téli séta…
Segíts most! Míg nyugalmam ismét meglelém.

Elébb, tudod, kerestem, s tudod: találtam
Más kertet dúlt égve, s más csillagnak hódolt
Parttalan áramlott zabolátlan vágyam
S nem mondom: hiába, s nem tagadom: jó volt

De Veled járom utam, Te kezedet fogom
Lelkem lángja, látod? Ma már érted lobban
Ujjaim fésűjét a Te hajadba fonom
És ha a múlt mégis visszatér titokban,

S elábrándoz, szédül e gyarló képzelet:
Ha az utcákat emlékezve, egyedül rovom,
Az út végén azért Te hozzád érkezek,
Veled járom utam, és Rólad álmodom.

Rózsaszín játékmalac

Csak nézem, ártatlan gombszemekkel, ríva
Falitáblán furcsa, reszkető kéz írta
Ákom-bákom érthetetlen, sok-sok jelet
Sietősen készült, biztosan lehetett

Valami okod, mit buta fejem nem ért
Csak azt tudom, nem vagy itt, s nem tudom: miért…?
Várlak, rózsaszín orrocskám Neked kedves,
Tudom, hiszen csak ha Te érinted, nedves

Ugye, nem vagy távol, megjössz, s hamar látlak?
Kicsi szívem soká nem feszíti bánat?
Ugye visszajössz?, nem vagyok nehéz, hogy cipelj,
És ha végleg elmégy, ugye magaddal viszel…???

Árnyas erdőn járva...

Egy úton járok a halállal,
Bár fejem felett erdő-illat,
S a boldogan úszó madárdal
Még szép illúzióba ringat

Közelítek felé, s vár reám
Nem jutottam messze, nyomomban
Elkísér hazáig, az árny leszáll
Ha akarom, ha nem, ő ott van

Varjak gyűlnek száraz ágaimra
Leereszkedő fellegekként
Nem is lassít, kivet a körhinta
Koszorúként fonva a repkényt

Beburkolja rothadt lepellel
Erőtlen kiáltó ajakom,
S fogva küzdő karom: szó nem kell,
Élni késő, botorkálj vakon!

Megköté lábam, mint venyigét,
Pillangóm után kapva feledtem
Nem tudok többé varázsigét
Árnyas erdőn járva elvesztettem…

Egy úton járok a halállal

Egy úton járok a halállal,
Bár fejem felett erdő-illat,
S a boldogan úszó madárdal
Még szép illúzióba ringat

Közelítek felé, s vár reám
Nem jutottam messze, nyomomban
Elkísér hazáig, az árny leszáll
Ha akarom, ha nem, ő ott van

Varjak gyűlnek száraz ágaimra
Leereszkedő fellegekként
Nem is lassít, kivet a körhinta
Koszorúként fonva a repkényt

Beburkolja rothadt lepellel
Erőtlen kiáltó ajakom,
S fogva küzdő karom: szó nem kell,
Élni késő, botorkálj vakon!

Megköté lábam, mint venyigét,
Pillangóm után kapva feledtem
Nem tudok többé varázsigét
Árnyas erdőn járva elvesztettem…

Közötted...

Kezemben az arcod:
Lélek-tükröt tartok
Mosolyunk időz

Elmúlt a nyár; szép volt
Ujjaink közt szétfolyt,
Gyönyörű az ősz

Hosszú pillanatra
Ajkadra tapadva
Csókollak, igen

Vörös hullámok közt
Óh, úgy vártam, hogy jössz
Kezem megpihen

Lesiklom ruhádon
Melleiddel játszom
Teltek, gömbölyűk

Simogató vágyak
Meredt ideg-szálat
Megérintő tűk

Elveszem közötted
Magad belém szőtted
Nincsen visszaút

Emlék csak a való
Szembe könnyet csaló
Selymes alagút

Illatod beszívva
Egyre hívva, hívva
Áramlok Beléd

Táncoló vad színek
Megfeszülő ívek…
...Hullámzik e kép

Vándor

Térj be otthonomba, elfáradtál, vándor!
Látod? Itt a parázs békés csöndben izzik,
Sercen rajt’ hasáb, s a tűz Néked világol.
Tölgyasztalon étel gőzölögve, színig.

Eléd jő leányom: fehér blúza villan,
Tiszta vizet ringat az áttetsző kancsó,
Kezében szép tálcán, kristálypohár csillan
Kicsi üvegcsében fűszer, s ha kell, van só…

Nézd meg arcát: kedves, s hogy merít fazékból,
A gyönge húslevesben kövér cseppek úsznak,
Kalácsnak is készít helyet: szőttest széttol,
S ládába rejt hamar, kézzel törve úgy ad,

Angyalnak hihetnéd, kísérő tekinteted
Ottfeledve rajta, nem bánom, hisz oly szép
Később visszatér, most csillapítsd éhedet
Áhítattal megfog – látom- a falon egy kép.

Szoba homályából illó ódon szagok:
Az öreg is ott ül, pipafüstjét érzed
Százéves, szúette hallgatag bútorok
Mesélni kezdenek, ha merően nézed.

Merítsd kanaladat, jó helyen vagy, vándor
Kinn a háznak őre másra csahol most már,
Ágyat vet a szükség pár marék szalmából
Álmod öleljen át, a felejtő, ki ott vár…

Vándor

Térj be otthonomba, elfáradtál, vándor!
Látod? Itt a parázs békés csöndben izzik,
Sercen rajt' hasáb, s a tűz Néked világol.
Tölgyasztalon étel gőzölögve, színig.

Eléd jő leányom: fehér blúza villan,
Tiszta vizet ringat az áttetsző kancsó
Kezében szép tálcán, kristálypohár csillan
Kicsi üvegcsében fűszer, s ha kell, van só…

Nézd meg arcát: kedves, s hogy merít fazékból
A gyönge húslevesben kövér cseppek Kalácsnak
is készít. helyet: szőttest széttol,
S ládába rejt hamar, kézzel törve úgy ad,

Angyalnak hihetnéd, kísérő tekinteted
Ottfeledve rajta, nem bánom, hisz oly szép
Később visszatér, most csillapítsd éhedet
Áhítattal megfog – lám- a falon egy kép

Szoba homályából illó ódon szagok:
Az öreg is ott ül, pipafüstjét érzed
Százéves, szúette hallgatag bútorok
Mesélni kezdenek, ha merően nézed

Merítsd kanaladat, jó helyen vagy, vándor
Kinn a háznak őre másra csahol most már
Ágyat vet a pár szükség marék szalmából
Álmod öleljen át, a felejtő, ki ott vár…

Álomörvény

Súlytalan szavakkal miért ne dobáljak?
Az árnyékfalakra tűnő képzelt vágyat
Halovány barack-illattal radírozzák,
-Csitítva háborgó tenger-lelkem fodrát-

Aranylóan hulló millió hajszálaid.
Bódult elzsibbadás merülő szárnyain
Álomörvényt keltve lassú táncba visznek
Pilláimra hintve nehéz szemű lisztet

Míg ajkadon ringó nektár-cseppet nézem
Homályban ragyogva, melegedet érzem
Zuhanok, óh Hozzád, semmiben lebegve
Kapj el, mielőtt betörve képzeletedbe

Elsodorlak lágyan, gyönge forgószéllel
Megküzdve egy ártalmatlan kis pihével
Omló csókba zárlak aztán, megígérem...
Párnára folyatva bársony-szőke vérem

Súlytalan szavakkal

Súlytalan szavakkal miért ne dobáljak?
Az árnyékfalakra tűnő képzelt vágyat
Halovány barack-illattal radírozzák,
- Csitítva háborgó tenger-lelkem fodrát -

Aranylóan hulló millió hajszálaid.
Bódult elzsibbadás merülő szárnyain
Álomörvényt keltve lassú táncba visznek
Pilláimra hintve nehéz szemű lisztet

Míg ajkadon ringó nektár-cseppet nézem
Homályban ragyogva, melegedet érzem
Zuhanok, óh Hozzád, semmiben lebegve
Kapj el, mielőtt betörve képzeletedbe

Elsodorlak lágyan, gyönge forgószéllel
Megküzdve egy ártalmatlan kis pihével
Omló csókba zárlak aztán, megígérem…
Párnára folyatva bársony-szőke vérem

Szelídítő

Majd emlékezz egyszer a kimondott szókra,
Ha eltemetve látod, mit reméltél óvva
Alább adva ma még gőgös büszkeséged
Méhedben hordva Őt, vajúdva megérted:

Belől van a kincs és napvilágra jő ki,
Aki nem akarja, s rejtegetve őrzi,
Bolond az, tékozol, lopja a holnapot
Elpusztul sodródva, mint magára hagyott

Lélekvesztőt roppant hullámgyűrűk árja
Felsikolt süllyedőn még, de mindhiába
Elnyeli jövendő, hogy partra sem veti
Kacatjaival együtt múlt-sírba temeti

Csak félnél egy kicsit, most az oly jó lenne
Riadtan súgnál egy kérdést a fülembe
Összenézve vélem: mi lesz aztán velünk?
Mert egy napon bizony mindnyájan elmegyünk…

Hívogató

Elszenderedtél hát a meleg késő-őszi napon…
Utoljára mosoly játszott málnaszín ajkadon
Bátran indultál el megvetve halált, s álmokat
Talán felkelhetsz még, de tudtad, lehetsz áldozat,

Lehetsz pillangó, kit gyönge fuvallat elsodor,
Vagy egy hirtelen vihartól megtépázott csokor,
Mely engedelmesen hajtja elmúlásba fejét,
Kiszolgált kút-veder, ki letöltötte idejét…

Álmaid csillagok lettek, mi álmodjuk tovább
Elvitted magaddal messze aranyszín koronád…
…Kérve kérlek, ébredj! Kellenek azok a szavak!
Vagy ha némán is, de jöjj vissza, s mutasd meg magad!

Azt mondták: erős vagy, s a szíved élni akar-bír
Ha hallanád, most biztos elfutná arcodat a pír.
Kelj fel, várunk, legyél velünk, mint azelőtt, megint
Sátrad körül állunk, s hívunk, úgy hiszem, hogy mind


Naics-nak

Haiku beköszöntő

Nemcsak egy forma
Mit pillanat sodorna
Csacskán elébünk:

Képeket rögzít,
S hangulatot időzít
Villantva nékünk

Sok kóbor érzést,
És nyitva hagyva kérdést
Láttatva fog meg.

Papír-sárkányt fest,
Semmiből égre színest
S képzelet old el,

Repítve vággyal,
Illúzió-virággal
Szórva álmaink.

Mert nemcsak forma
Mit pillanat sodorna:
Ezek szárnyaink!

Éj-tenger palástján

Éj-tenger palástján megállva, meztelen
Hívlak szárny-leszegve, némán, szép kedvesem.
Lenn, végtelen mélyben, ékszerként, alattam
Csillámok játszanak bíborszín hajadban.

Látlak, merre jársz: szivárvány-szövedéked
Behálózza lelkem, mint arany a kéket.
Álmodom, emléked ringatja hű karom,
Ölelő mosolyod, jól tudod: akarom.

Visszhangzón hull széttört édes nevetésed,
Mint tükör-termen át szívemre szálló kések,
Fájó szilánkokra hasítva tudatom,
Nevess mégis, nevess: hangod a jutalom.

Nem tartóztathat már az elfelejtett ég,
Fogságodban vagyok, rabul ejtett rég
Szerelmes íriszed fekete bogára:
Hajnalcsillag ékes fénysugaras párja…

Éj-tenger palástján megállva, meztelen
Hívlak szárny-leszegve, némán, szép kedvesem.
Eljövök Tehozzád csendben minden este,
Emlékezni Reád, s mindig eltemetve.

Őszi kert

Künn, verandán már nem cirógat gyönge nap
Szél seprűzve görget zörgő halmokat
Kopogtat, s ajkával fehér deret lehell
Az angyalok bújnak, mindjárt menni kell

Egymáshoz verdesnek izzó szárnyaikkal
Költöznének szívbe, szembe, mint száz szép dal
Egyikükre várok, fürtjén még nyár ragyog
Homlokára írva csodaszép mondatok…

Fénycsíkok közt tűnnek: szálló csillagokként
Est hullik a kertre, s itt maradt rabodként
Felnézek a szürke elválasztó égre
Sálat véve, s ujjaim kulcsolva bögrére

Fázósan kortyolom, megcsípett a hideg
Az üres bögre alján egy cseppje didereg
Aranybarna habja foszlik, szétesik már
Csak illata hívogat, íze elmúlt, mily’ kár

Elmúlt, mint a tegnap, mely soha nem jő vissza
Megbicsaklik hangom, de a rímképlet tiszta
Négysoros, dallamos, el sem tévesztheted
Kacagj tovább, kérlek, ne sírj, ha reszketek

Angyalom, most hívlak, jőjj, mert így nélküled
Karom bénán lóg, fülem zenére süket.
Szállj le az egekből, szárnyalj fel utolszor
Érintsd pennám végét, s csókolj, csókolj, csókolj…!