Hát jó napot, világ!

Ma lábakat láttam, zord pantallósakat
Kékszín égként jártak-keltek farmerruhák
Piros kabátos kislányt, ahogy elszalad
Rám néz csodálkozva, majd fut anyja után

Tízpercenként ömlött áradón a tömeg
Az a kerékpáros újsági’mra tiport…
Hogy az isten verjen alá szúrós szöget!
Ő nem emlékszik rám, de én tudom, ki volt

Miska bá’ a rongyán ó könyveket árul
Kutyának sem kell, hát éjjel tűzre dobja
Lajcsi fekszik, részeg a tegnapi piátúl
Ma még felkél, s holnap megfagy: nem lesz gondja

Bádog kanalakban, ki lakatban bízik
Régi kulcsokat szór hiába a földre
Kínálja életét sötét este tízig
Betegen krákog fel, váladékost köpve

Hát jó napot, világ! Vár az aluljáró
Megállhatsz okulni, s alkudozni persze
Vagy siess komoran, hogyha a szag bántó
Kiderül úgyis részvéted, s hogy szeretsz-e

De nézd itt e tábla: koldus lettem, vigyázz!
Pénzedért cserébe hálás jó szót adok
S óvó tanácsot, hogy legalább ne hibázz,
Mert kemények, s könnyesek reggelre a padok

Üres a fej, borgőzös, gyűrt, kilátástalan
Álomban telik a lét - s két zsemle elég -
Nem szidom a sorsot, nem áltatom magam:
Várom az április enyhet adó szelét...

2006-01-25
(módosítva!)

Te nem mehetsz be…

Te nem mehetsz be…
Szemeddel kémleld csak az édes gyönge határt
Hol kövér, zsíros föld gazdag lombot érlel
Szusszan, ellegelész, s nyugodni tér a barom
Benn-szülötte nem fél; Isten elé térdel
Csak lásd, így akarom

Furulyaszó ring a köddel vont völgy ölén
Kézi szőttesükkel bíbel’ nek asszonyok
Vágyón dúdolásznak, hazavárva kedvest
Kinek könnyű teher vállain a robot

Te nem mehetsz be…
Nézd őt, a szerelmest! Házában nem hal gyermek
Körülfutják, ha jön, a kíváncsi lábak
Vadvirágokból szedett csókillatú csokrom
Rejti barna háta, s elkerüli bánat:
Nem tudja ostorom

Mikor éj lep mindent, kijő, megáll, felnéz
Összeköti rajjá a sok pont-csillagot
Nyugodt jövőt gondol, múltra dőlve hallgat
Övé a mindenség, s arcán a Hold ragyog

Te nem mehetsz be…
Béklyód a csend, vigyáz, halál ölelget mohón
Csontjaidból rak tüzet az átutazó
Majd porrá lesz az is, széjjelszórja szél vakon
Hogy nem marad belőle semmi mutató
Hát lásd, így akarom

Őrizd a pusztát, mert másnak adtam azt ott
Üvölts fel farkasként jeges téli éjre
S hiába számold meg hontalan napjaid
Amíg elérsz utad vágyott legvégére

Hidak VI. - Lélektől lélekig

Mi a lélek?- mondd hát, nyughatatlan hangya,

Kinek útja mindég erőn felett vezet?
Valami parányi lángnak tüze hajtja,
Végtelen sorokra vakon tett ékezet?

Elhajított kőért nyúló aggódó kéz,
Lángoló világok, hunyó törpék között,
Vagy egész nap gyűjtött maroknyi csorgó méz,
Véletlen lett kert, mit angyalhad öntözött?

Mi a lélek? – mondd hát, világnak világa,
Talpalatnyi földre reásütő sugár,
Mit kezében tart, míg mosolyogva játssza
Az életben maradást, tétova-sután?

Göröngy egy színpadon, mire óriás lép
S felkapva a széllel céltalan vándorol?
Vagy dacol elemmel, nem teheti másképp
Mindég újra kérdez, és újra válaszol?

Mi a lélek? – mondd hát, gyönge sóhajtás csak,
Gyöngyvirág illata langyos, kósza légben?
Elrejtett kincs talán, hogy vigaszként lássad
Börtönöd kulcsait az Ő szemtükrében?

Csók a csalódásért, hogy kijöttél e Földre,
S óvva terelgető csodáló képzelet?
Tűznek ellenében árnyat adó völgy-e
Hol meggyújtod fúva ősi, szép éneked?

Mi a lélek? – mondd hát, s én majd hallgatok csak
Vigyázom a fényét, amíg Te is raksz rá
Szavakból köveket körül találsz, hozhatsz
S álmod dúdolom, ha mégis elfáradsz már

Lélektől lélekig nyíljanak az ajtók
A zárat fordítsd csak, elég, ha engeded
Pillangók röppennek, szivárvány-híd tartók
Jöjj, jöjj, eltévedned, innen már nem lehet


cím Tóth Árpád azonos című verse (1923) alapján

Kisruca

 Lapos part szegélyén, hol csendesül a tó

Csibéivel nádasba úsz’ a vadruca
Lusta hullámot ver egy távoli hajó
Szárnya alá fúrja magát egy kis suta

Együtt ringnak éjbe csillag-boltöv alatt:
Tücskök halk zenéje álomba elkísér
Csak lágy szellő simít, fodrozza a tavat
Néhány fűszál hajol, és előle kitér

Álomban a tó nagy békalencse-legelő
Mit tarkít az apró kéklevelű haraszt
Meleg nap dobban, ver: szív, szerető
"Követni a mamát mindig, vagy lemaradsz!"

Rándul a szárnyacska, verdes egy kicsit
Bóbiták remegnek a gyönge mozdulattól
De a képek sodra tovahajtja, viszi
S megnyugszik a csibe, mert ismerős hang szól

Mozdulatlan, békés, otthon-meleg a tó
Holnapra érlel törékeny életet
Távoli emlék a küzdelmes való
S a Hold az égen mind feljebb-feljebb lépeget

Selyemszálként áramlik a langy levegő
Tollába dugva fejét Ő is elpihen
Nyugtatja a kicsit, ki felpicsog belől
Aztán már a holdfény játszik csak a vízen

Kívül

Csak megjönni vissza, csendben, észrevétlen

Csevegő tömegben elvegyülve szépen
Mozgó ajkak, s pillák rezdülését nézni
Pezsgős pohár elől ellépvén kitérni

Számolatlan hagyni múlatva az időt
Hallgatni a bölcset, s holmi szédítőt
Figyelmesen várva, amíg szóra jut
S hogyha szótlan marad, nem játsz’ ki adut

És gyermekre lelve, kinek minden új
Megmutatja kincsét, s szívzsebébe búj
Elröppen madárként kék hegyek felett
Könnye szivárványán véle együtt nevet

Elhajtja ölében kabátját begyűrve
Egy néptelen sarok elég, fáradt, ülne
Kóstolva, szürcsölve borok selymes ízét
Csodálva a lélek nemes, ékes díszét

Nem óhajtja fényét múló dicsőségnek
Szemében a tüzek már más miatt égnek
Készül az útjára, mely csak arra visz
Reményének célja romlatlan kharisz

Elmereng múlton is, volt kevély, hasztalan
Csalt és csalódásban hogy lett vigasztalan
Míg emléket szürkít, legyűri őt idő
S jó, ha lépte nyomán majd újra fű kinő

Csak ellenni békén, csendben, észrevétlen
Csevegő tömegben elvegyülve szépen
Íme vár sötétben, a számla asztalán
Már a cehhért jönnek, s pénze sincs talán…

Hidak V. - A lerombolt híd reménye

Friss vér szaga, s kartácsfüst oszladoz,

Döbbent bombatölcsér guggol a mélyben
Már néma az erdő és tovább lapoz
Már máshol dúl a harc e vad regényben

Meredt csonk a hídfő, ácsolata széttört
Túlparti párjának búcsúzóul még int
Megrepedt a lelke egy súlyos keréktől
Mely reáfutva összezúzta részint

S részint elégette forró robbanásban
Hullámsírba nyelte víz a tagjait
Messze hatolt halott jajkiáltása
Néhány üszkös darab, amit partra vitt

Ez maradt a hídból – járni nem lehet
Reménye ott úszik véle a habokban
(Hogy viszem át rajta gyarló lelkemet?)
Sötét sziluettje vízre dől csapottan

Hallgatom, hogy sodor, arcom fürd’ benne
Csillámló örvényin percre megpihen
Itatja, ki vélem rí, s foly’ tova csendbe’
Csak állok, s hogy megtörtént, nem, nem hiszem

Ki viszi át mostan? Odaát úgy várnak
Szivárvány szín lepkém, ím elengedem
S nézem az illanó, ellibbenő szárnyat
Követném szememmel, hogy lássam merre ment

Pillangóm, te lészel hidam őhozzájuk
Amíg pilléreit újraépítem
Kicsiny bizodalmam tart majd, amíg átjutsz
S nem hiába reppensz még, óh, hadd hiszem