Mától búcsút intek a meséknek,
Térni hív valami különös ének,
Már nem rohanni esztelen völgy-hegyen,
Szabadon szállni széthullón, szertelen,
Messzebb, a földtől végleg el,
Míg a végtelen ég magához emel.
Repülni, zuhanni, szinte egyre megy,
Alábukva veres karimája felett,
Elsuhan létem így is, úgy is,
S a lélek talán a halálon túl visz,
Ha ágat törve kezem fészket elsodor,
Látod, nem vigyáztam lépteimre jól.
Magasabbra, hogy annyira ne féljek,
Térni hív valami különös ének,
Véreznek a háztetők az alkonyatban,
Elmerültem, mint részeg meggy konyakban.
Bódulatig ittam e szennyes világot,
Buzgalmam mégis pusztulást virágzott.
Most már jövök Földem, hozzád vissza,
Már kigondolt a terv, a képlet tiszta,
Megváltozom, mindent újra kezdek,
Elfelejtem őket, kik folyton félretesznek,
Eggyé válok veled, kiből kinőtt ágam,
Egy utolsó, szerelmes álmodásban.
