Nem kellesz, te élet!

Nem tudom napjaim, míly közel a vég,
házam zsuppja lángol, s harapódzva szét
jelenig terjed a láthatatlan múlt,
temetőkert lelkem akácos, elvadult.

Egykor szavak patak-folyóvize felett
kincses kis dallamok trillája nevetett,
erőtől duzzadó vitorlát fútt szél apó,
nem íly' volt, nem…, e gyászos kísértethajó!

Parttalan úszik tétován, ködből-ködbe,
s ha felbukkan szigetként egy-egy emlék öble,
nincs senki ott és csak fázom egyedül,
lehelt sóhajtásom visszhang nélkül elül.

Nem tudom, az ürest hogyan tölthetném meg…?
Ami eltört ragaszthatatlanul, végleg,
miképp illeszti két reszkető kéz egybe?
Gyermekeimre gondoltam ma este…

Én tettem-e füstté, miért versz még jövőm?
És ha én-e, így kell vesznem ember-ölőn?
Már úttalan az út és egyre jobban félek,
lyányom, Eszter nélkül nem kellesz, te élet!

Inkább a tőr, vagy egy csepp holnap-méreg,
miért eddig nélkületek léptem, s lépek,
jeltelen gödörbe temessen sors vakon,
szívemig elért és betölt a fájdalom!

Négy csalogány

Álmaim voltatok és én felébredtem,
üres életembe száz mesét szórtatok,
mégis elröppentek az évek feledten.

Csalogányos hangjaitok kedves színe
elveszett, elveszett hitvány füleimből,
nem tudom, millyé lett, ma is szelíd-e?

Nevettünk is együtt, sírva emlékezem,
rám bíztátok nyújtva: apa úgyis tudja,
belesimult, úgy őrizte kezeitek kezem.

Elhagytalak család, kicsiny fészekalja,
helyettetek enyém lett megátkozott jövőm,
senki se mondja már: Isten így akarta!

Senki sem mondja, hogy igen, jó döntés volt,
csak: hogy bolond, bolond, kinek négy csalogány
segítséget kérve hiába dalolt.

Álmaim voltatok és én felébredtem,
üres életembe száz mesét szórtatok,
de már késő, elmúltak az évek felettem…

Bár álmodnék még úgy halálra várón,
hogy pillantásaitok szivárvány csókra
lenne az ajándék a halálos ágyon

Kézen fogva

Régen virág is volt a fakult zakózsebben,
Gazdájával együtt jobb napokat láttak,
Ősz szakállából most veréb húz szálat,
Vidd!- mormolja, hangja alig hallhatón rebben.

Bárcsak - úgy szeretné – ha ma lenne vége!
Kérges kezével kinyúl, ahogy szokott.
Zsíros kalapjában kevés aprót fogott,
Rongyaira rogyva, lekényszerül térdre.

Kenyérre, borra, dalra, sosem jutott elég
Kódisoknak járdakőről szavalva
Szép, új világot festeni égboltot tartva
Mint áhítattal csukott szemű szentekét:

Barátom, ne légy társam ezt érteni!
Annyi fölös, jó munkát találsz feledned,
Hagyd, e sírt magunknak ássam szebben,
Elalszik majd, s meglátod, elképzeli,

Hogy lehajtja fejét vánkos-bélelt ágyra,
Gőzölő teából még egy hosszút kortyol,
Jóllakik, s holnapig öntudatlan horkol,
S nem ismeri azt a szót, hogy árva.

Legalább önnön férge békén nyugosz;
A sáros hólé-musttól csak lelke édesül.
Mikor felébredve kérni újra térre ül,
A reggel majd úgyis mindent kilúgoz.

Mellette álltam, kezét szorítva mondtam,
Már csak nyöszörgött érthetetlenül:
Pajtás, hidd, a te kincsed is megkerül,
Hol kenyércipód vár, az is ott van!

Elment. A hajnal őszi ködbe szőtt egy álmot -
Az eresz alól galambok lestek arra,
Némán gubbasztottak, repülni nem akarva -
És nem szólt senki sem, nem is kiáltott.

Áttűnő ölelések

Leányom vagy te is, látnom mért’ nem lehet?
Téged ölelgetlek, ha Fankát szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom

Cseperedvén fácska, s lettél vedlett kéreg
Hiányjel a naplóban, bekötetlen seb
Elhívtak világ zajába, elmentél végleg
Mért’ fáj ennyire, az édes mért’ kesered’?

S vagy ma távol, titokzatos ismeretlen
Nem tudom lépésed, hogyha sírva fekszel
S nem tudom, hol van az, akit úgy szerettem,
Idegen földön élsz, ki vigyáz rád, Eszter?

Láthatatlan fonja köréd magát szeptember
Gyökereid bontod, érlelsz holnap-magot
Napfény-ízet kóstolsz boldog szerelemmel
S nem sejted, ha csókjaidban jelen vagyok

Elvittek, mert hagytam, nélkülünk nőttél fel
Elefántcsont mesetorony hűsébe zárva
Gonosz varázslattal csapdába csalt ékszer
Lettél egy fogoly, törpejellem létrája

Megvakított látnod, jönnöd hozzám nem lehet
Pedig téged ölellek, ha jobban szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom

Gyűrt párnán a könnyeink…

Hevünkről szóltak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Mikor úgy hittük
Nem lesz másik szerelem
És másik holnap

Mikor úgy hittük
Örökre szól a csókja
Neki és Neked

Álmaink szállnak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Kedvesünkkel már
Rég elvesztek, sírni kár
Csak szívünk reszket

Ma már nem hisszük
Hogy lesz másik szerelem
És másik holnap

És hogy a csókok,
Gyűrt párnán a könnyeink
Örökre szólnak

Koldus-szegényen

Olyan szerelmes voltam,
Talán többé sosem leszek,
Csak neved dúdoltam,
Mint a felhőt hajtó szelek

Kergetve bolond vágyam
Eged országútjain,
Úgy hittem, megtaláltam,
De csak játszottak húrjain

A szívem borzoló érzetek,
S Te esőt sírtál arcomba
Olyanná tettél, mint gyerek,
Ki csak anyjának mondja,

Ha öröm vagy bánat éri,
És én megvallottam Neked -
Másként nem tudtam élni -
Halálos szerelmemet…

… Mint hazátlan árvák,
Azóta az utcát bolyongom,
Tőled kaptam e kosárkát:
Nincstelen koldusként hordom

2004

A fájdalom útján

Az emlékek peregnek hazug gyöngyszemekként
Hűvös ma az alkony és borzongó gyerekként
Egy mozdulatlan testre hajol gyilkos testem
Miért, hogy megöltem, akit úgy szerettem

Miért az énekszó és papért miért kiált
Mosoly van az arcán, de már egekbe szállt
Tágul a kör, széled, ráhull egy takaró
Gyere fiam, innen, ez nem neked való

S állok, könnybe lábod’, nem látom őt többé
Szemem vörös foltja széjjelfut körökké
Siratom, meleg még, angyal-lelke ölel
S elszaladok messze, hogy ott legyen már közel

2004

Elszakított szál

Elérnek bénítón, még nem hatnak a szavak
Lelassuló idő zsibbadtan megragad
Még nem érdekel, miért - csak tompa fájdalom
Úgy hiányzik, s többé sosem láthatom

Elhull a virág is, mint száradt törmelék
Sodorva magával padlón törve szét
Kincset rejtő vázájában nem marad
Elillannak csendbe a mosolygó szavak…

… Aztán megeredtek folyva könnyeim
Felszakadtak vérzőn szép emlékeim
Kagylóval kezembe’ ültem vigasztalan
Bámultam, hogy visszahozzam; hasztalan

Keserű volt, s igaz: az első gyűlölet
Vádlón hangzó jajszó, mit káromlás követ
Feleszmélő kérdés: mért’ tetted MIÉRT?
Nem tudtam felfogni, mit csak Isten ért

Rám néz, nyugodt, kedves; nem, nem rémítő
Elváltozott ajkán választ készít Ő
Felém intve kérőn közelebb lebeg
Megérinti feldúlt, gyászvert lelkemet

Karja szelíden fog, vissza-visszatart
Látom mosolyát már, mit mondani akart,
Megmutatni élet, s halál titkait,
S hogy nincs annyira távol, ki szívemben lakik



Barátnőm barátjáért: Kiss Béla könyvvizsgáló emlékére

Elbocsátó üzenet

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Szép szemed marasztal, mégis jobban félek

Hogy megtartva is Téged, elveszítelek
Mert együvé térnünk többé nem lehet
Mert együvé tértünk, s megsebeztem szíved
Nyakadra hajolva, követve az ívet

Csókos ösvényt vágtam szűz pihéid között
S arcod hófehérje tűzpírba öltözött
Nem mondtam, óh, akkor, hogy máig tart a holnap
S Föléd nedves ajkak utolszor hajolnak

Színes álmaidból felébresztettelek
Most vádlón nézel rám, akár egy kisgyerek
Kitől azt a rongyos babát vették el
Amit minden este magához ölelt

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Fájni fog az emlék – szeretlek, míg élek.

Casanova VI: átok

Miért fáj mindig ugyanez a dal
Miért a más keze, ami betakar
Miért van nálam a szívszúró kés
Miért vagytok sokan, s én miért kevés
Miért, hogy kezemhez a Te véred tapad
Miért lesz az ünnep könnyes hétköznap
Miért vérfagyasztó az a kacagás
Miért nem Te lettél, miért valaki más...?

Ugye magaddal viszel…?

Csak nézem, ártatlan gombszemekkel, ríva
Falitáblán furcsa, reszkető kéz írta
Ákom-bákom érthetetlen, sok-sok jelet
Sietősen készült, biztosan lehetett

Valami okod, mit buta fejem nem ért
Csak azt tudom, nem vagy itt, s nem tudom: miért…?
Várlak, rózsaszín orrocskám Neked kedves,
Tudom, hiszen csak ha Te érinted, nedves

Ugye, nem vagy távol, megjössz, s hamar látlak?
Kicsi szívem soká nem feszíti bánat?
Ugye visszajössz? nem vagyok nehéz, hogy cipelj,
És ha végleg elmégy, ugye magaddal viszel…?



Ez az 5. ARC plakátkiállítás egyik alkotásához készült, melyen egy kismalac felkönyökölve egy párnán néz a kamerával szembe és mintha vágyna valaki után, aki elment… 
A plakát alján a felirat: "ha elhagysz, veled mehetek?" - önmagáért beszél… 
A képet kellene látni, akkor nem lenne szükség magyarázatra.

Anyegin válasza

Ne sírjon, kedves, érző Larin-lányka!
Nékem, míg élek, már Tatjana marad,
Kit őriz könnyeknek fagyott gyöngyű árja,
Ahogy a sok elmúlt, de csodás pillanat…

Ezerszer újraéltem téli napjaink,
S korán gyászba fordult, elvetélt búcsúnk,
Mikor vágyaim meghaltak, s partra vitt.
Reménytelenül, de célra törve úsztunk

Sorsunknak eljövő ár-apálya ellen.
Hogy ragyogott minden a zöld víztükörben
Holdfényes, gyönyörű-kegyetlen éjen!
Bocsátva csók nélkül, utoljára, törten…

Első volt Ön végig, ma már nem egyetlen:
Betömni vágytam a lélek-vágta sebét,
Feledni akartam, s nem tudtam, egyet nem:
A két, szűzen szép, sejtelmes szemét.

Talán nem is ő az, ez egy más Jevgenyij,
Ki ma felnéz Önre - lehetne vigaszom -
Talán szívének egyszer ismét versben ír,
S tavasza élteti majd hervadt tavaszom

Kései ajándék

Mi lesz vele, ma még nem tudhatom,
Fiókba hajtva a süllyesztő lesz sorsa,
Vagy megőrzi egy felsőbb hatalom?
És színét – mely lényem sava-borsa –
Egyszer felhevült arcodon láthatom,
Amint elhagyja ajkadat lángolva.

Tűzzel kísértve megtalált lelkedet
Meglehet, s boldoggá tenne nagyon…
Odaadnám érte igazgyöngyöm Neked,
De rátalálnod, jobb lesz, ha hagyom.
Szerelmesemként fognám két kezed,
Míg dalom ritmusát újra hallgatom.

Összekötne minket letűnt századokban
Csak két szó a papíron: Szeretlek Téged
És percnyi vágyunk fellobban titokban.
Én, amíg leírtam, s Téged olvasva éget
Kései ajándék, de jegyesemnek hoztam,
Oly jó hinnem sírva, hogy emlékedben élek.

Angyalszárnyaink

Itt reszketek egy hideg zugban
Szerelmünk hűs teteme mellett,
Arcomról fagyott könnycsepp koppan,
S gomolyg hófehér lehelet.

Köd borong át az erős rácson
Nem hittem, hogy ez lesz minékünk
Az első helyett utolsó karácsony,
Kik egyszer az égben éltünk.

Boldog felhő-réteken szaladva
Kéz a kézben ízlelve a lángot,
Gondtalan gyermekként kacagva
Elhagytuk mégis a világot.

Mikor hajnali pirkadatkor együtt
Levágtuk egymás angyalszárnyait,
Röptünk elvétve zuhantunk s lettünk
Páros magányunk hitvány foglyai.

2003.12.11. – 2004.04.24.

Letészem a lantot

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
Egyedül marad a papír és az irka
Megőrizve múltként, és magába szívva

Utolsó reményem, végső kiáltásom
Ecsetjét siratja így a fakó vászon
Kiömlött tintáját a felborult üvegcse
Elveszett kedvesét az egynyári fecske

Holnap nélkülem megy tovább a villamos
Csendes eső könnye egy arcot sárba mos
Elborítja szívem a néma áradás
Hiányom nem tölti be többé senki más

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
De a játszótéren susognak a fák
Hallgatva a hinták gyermekzsivaját