Beszélgetések magammal VI.

Kihűlt szívem, s elkopott az óra,
már vagy tíz éve írtam naplómba,
szépre emlékezni nem jött a szó,
csak baj, lelket szárazra aszó.

Ami éltet belül: meghalt a dal,
ily sebet vékony bőr nem takar,
s e hulla éjben oly soká feküdt,
hogy megszáradt a vér mindenütt.

Hagyjuk. A ma ötvenhármat számol,
s mindegy, honnak hol van az a bárhol,
ahol éhem, s szomjam csillapul,
havat szitál az est, hull, egyre hull.

A múlt idejön, de sose kérdi
csak ifjúságom felidézi,
hogy milyen volt vele azelőtt,
mielőtt leszállt volna az a köd.

Hamar elfáradok, hisz tudod,
csírák nőnek lassan, ártó tumorok,
hajnalban gyötör egy bizonyos álom,
fojt, s a reggelt megérni vágyom.

Minek írjak ilyet; beteg dolog,
kik odakinn sétálnak, boldogok,
kikben a vér még nem csendesül,
s tisztán hallik a dal ott legbelül.