Nyolc éve hagytál el minket,
s mint játékszerek kallódunk azóta,
megállt időd, akár falon az óra,
bár utánad pillant a tekintet.
Miért tud úgy fájni a nincs,
mintha kézzel fogva volna tapintható,
mint meglökött, s még ringó hintaló,
melyet szobába zárt egy kilincs?
Már mindegy is a szó érte,
az érzést idézem, szöszke virágom,
belőled is csak egy volt e világon,
s ha életre kelthetlek ezzel, miért ne?
Csak neked holtként élni, belém zárva:
ez az igazi fájdalom, hogy sírni kell!
S igyekszem inkább látni, mint lehell
reád csókot még boldogan mamácska.
Gondolatoddal játszom szépen,
mint vödörrel homokvár-építő kisgyerek,
ám eltűnsz (és már gondolni sem merek),
mielőtt megformállak egészen.
Biztass mindig, hogy létezel valahol
és én világot álmodok oda,
nyíljon szobád, s emléked hintalova
nyerítve nyargaljon velünk, elrúgva a port!
