S újra és megint újra
Elfutnak zönge patakok
Kihajt a márciusi zöld
Csendben felejt, s visszatér
Csak az marad mogorva
Az elátkozott, barna föld
S újra és megint újra
Köddel kél a reggel fel
Kilehelve él a pára
Számot vetni nem késő
Oly puszta, oly kietlen
Minden szóért kár, hiába
S újra és megint újra
Felnéz e jámbor az égre
Homlokránccal, s nincs panasz
Mintha felhőrojton csüngne
Elveszett válaszért kutat
S a szóhoz újabbat tapaszt
