Az őrző

S monda az én uram: tovább, tovább, tovább..!

Meg ne állj, amíglen ércz kürtszavam zendül
Kövessed apáid elporlott lábnyomát
Akik oltalmamban néznek onnan fentrül

S monda az én uram: siess, siess, siess..!
Mert hamar megrontó tüzes nyelvek jőnek
Sátoromhoz térj, mely árnyat adó, kies
S csipkével szegem szélét álom-felhődnek

S monda az én uram: állj meg, állj meg, állj meg..!
Nyársra húzva sülnek meghajszolt remény’id
Fiaid kardélen, házad idegen vár lett
S az Őrző helyén csönd - kihunytak a fény’i

2006. 07.21.

Naplóbejegyzés 2.

Mentem az ég alatt fáradtan, egyedül

Vöröslő uszályán kísért a nyugvó nap
Útszéli bozótban tücsöknép hegedült
Csak elmém zörgette a rám hagyott szókat

Mentem, mert hajtott valami, mennem kellett
Érett kalászokon mesét sodort a szellő
S furulyaszó hallott távol, útszél mellett
Várva talán valakire, aki eljő

Mentem, nem figyelve tájat, barmot, tovább
Érintetlen hagyva marad úgy mögöttem
Talpamra csókolva a forró agyagporát
Áldás nélkül, feledve, hogy honnan jöttem

Hozzád kiáltok

Megint nem ment le egy falat sem

Hiába unszoltak könyörögve
Udvarias „köszönöm” és „nem”

Elfogysz, drága gyermekem,
Ahogy újholdra sarlóvá lesz,
S kis arcodra néma félelem feszül

Vagdalnak kurta, kemény szavaid
Nem szerettél, nem törődtél velem
Idegen lettél, távoli, halott

S megemészt valami titkos
Megnevezhetetlen gyilkos bánat,
Csontodba fészkelő, sápadt kór

Alig vagy itt, messziről rebbennek
Árnyékos, gyönyörű hosszú pilláid
S ha kérdik, már nem tiltakozol

Nem jő álom, s újhold nem telít
Sovánnyá asztak reménytelen napok
Reggelre kihűl csendes párnád

Könyv volt a kezedben, útikalauz
Félek, s nem tudom, melyik lesz a nap, mikor
Lelked végre tested fogságából kitör…



16 éves voltál és 41 kg, amikor e sorokat írtam,
és nem tudtam, hogy van-e visszaút a kórházi ágyról,
vagy elragad ez az értelmetlen csapda, melynek neve:
anorexia-nervosa

Ringató

Térdedre fekszem, s ráhajtom combodra lüktető fejem

Vigyázod simogatva, mint rianó vadakra terülő sötét
Dúdolj, távoli, ismeretlen dalban – csak dúdolj nekem
Nyugtasd az értelmem lázadó, vérbe borult ködét!

Elringok, lám öledben, csodád mosolycseppje von
Viasz-magzatmázas arcomra csók-pillangók szállnak
Ruhák selymévé változik az utca köve, s kemény beton
Most zsebkendőbe kötve tűnik el négy sarka a világnak

Vége a harcnak, gyermeki, pásztortűz-ajkú lett partod
Úgy duruzsol szerelmed, mint távozó kedves után hajló ág
Alszom biztosan már, hisz nem érzem, hogy tartod
Súlyát te viseled fejemnek, s csónakot old egy halász odaát