ha sírni vágyom, csak visszaolvasom
feledett verseim s néhány jegyzetem,
s az érzések hadd jöjjenek, hagyom!
Míg más a tömény szesztől bódul,
én szavaktól részegen lódítom a sort,
kéretlenül, de ha kéred, sem tudom
megmondani, hogyan történt, mi oka volt,
s miért írtam anno a rímet akként párba,
közbül is ismét: hiába, valahogy jól esett!
De ma sem tenném máshova a pontot,
s palettámról ismét lányarcot festene az ecset.
Nevetése megszédít, mintha hallanám,
pedig egymás mellett, mint két idegen
elléptünk, és gondolattá sem érett a talán,
csak könnyes hajnalt adott emlékül nekem.
Annyi ily száradt szárnyú pillangó kering
lelkem felhő vonta szürkülő egén,
hogy számolatlan vakon bátran hagyhatom,
melyekből érlel a sodró idő regényt.
Rájöttem, elég vagyok magamnak;
ha sírni vágyom, csak visszaolvasom
feledett verseim s néhány jegyzetem,
s az érzések hadd jöjjenek, hagyom!
