Valakiért

akit többé nem várnak haza,
akit elnyel az eljövő éjszaka,
akiért harang kondul éppen,
aki mellett elsétálnak szépen,
akinek a holnapja immár bezárva,
akinek csókot koldulni sem drága,
aki szeretett, s idegennek adták,
aki búcsúzott, s szóra nem méltatták,
akinek úgy fáj minden múlt pillanat,
akiből nehezen szakadnak a szavak,
aki, tudod, sokszor gyönge volt,
aki elbukott, de szíve versbe forrt,
akinek az újév semmit sem jelent,
aki már lélekben ott van odalenn,
akit elnyelt az eljövő éjszaka,
aki többé nem ment haza,
érte, érte gyertya gyúljon,
ne feledd emlékét őrizni az úton!

Hidd el...

Hidd el, az első perc volt, s marad a legszebb,
s évek sodrásából csendes napok lettek,
elmúlt a láz végül, mint tűnik pillanat,
ahogy kísér zsongás, majd magára hagy.

Hidd el, nehéz nekem az ünnepi este,
első lesz ez, mikor kedved nem keresve
csak meredten nézek a sötét szobába,
betakarva ölel, vigyáz egy angyal szárnya.

Hidd el, amit akkor csendben nekem mondtál,
nem számít, miért lett fájó végszó most már.
Vár, csak vár fényesen az elkopott cipő,
hull, csak hull rá egyre, szitál csendes idő.

Búcsúszavak – hetedik vers

Zsibbadás hat deréktől búbig,
ez a könnyezés már sosem múlik?
Őszbe rohadnak a sárga levelek,
őszbe rohantam egykor teveled.

Egykor nem bántott kétes jövő,
csak ölelni kedves büszke nő -
Te ültél ölemben szépen
a vétlen nyári csillagéjen.

Meséltünk súgva egymásnak,
az álom bódítóan áradt,
emlékszem minden egyes percre,
igaz volt, kicsit lódítottam persze.

De ki hitte volna el azt józanul?
A boldogság nem mérlegel, s tanul,
követtük hát a ránk szabott 1x1-et,
s a 2x2 csók matekja néha 5 lett.

Látod, immár búcsúzni jöttem,
s ha könnyem ma nem örömtől szökken,
mégse sírva gondoljunk e szépre:
higgyük, hogy álmodunk, s hogy nincs is vége.

Búcsúszavak – hatodik vers

Emlék leszel lassan,
elsüllyedő kavics,
elfelejtem arcod
titkos-sok vonását,
ápolt körmöd virágait,
s tekinteted párját
nem tükrözöm vissza,

ágyfelem simítva,
rendezett, szép, üres,
az erkélyen semmi nesz
éji zajom helyett
téged éber óra zavar:
utcalámpa-árnya
Holdezüst felhőbe mar.

Mögötted nem áll őrt
lomha, ősz angyalod,
és elúszik, mert hagyod
minden drága perc,
álmok helyett listák,
naplók, mit ne felejts,
fejedben számtenger kavarog.

Nem pillant munkádra
mint néha-néha,
ha elsétált hátadnál
e mackósan vézna ember,
már nem szól sötétért-fényért,
már nincs ott,
ki szólni sem mert.

Gyakran voltál fáradt,
s míg a tévé varázsolt
masszíroztam lábad,
látod ez is így marad,
hiába nyújtanád talpadat,
a mozdulat bennem él,
de már nem nyúlok utánad.

Emlék leszel lassan,
elsüllyedő kavics,
elfelejtem arcod
titkos-sok vonását.
Nem őrzöm többé,
s tekinteted párját
nem tükrözöm vissza.

Búcsúszavak – ötödik vers

Hisz tudod,
mert ismersz,
s ismerlek téged,
régmúltunk ködében
visszaszépülének
csicsergően kedves
első napjaink.

Lapozgatok bennük,
ujjam téged tapint,
rózsát formál ajkam
szomorúságodnak -
szerettél nevetni,
de oly kedvet akkor
ingyen sem adtak.

Valahogy mégis
egy párrá lettünk.
(Szeretni mily szép is!)
Ám az élet néha oly
könnyelmű, mostoha,
hogy mit elvesz: elrejt,
s nem ad vissza soha.

Hétköznapba haltak
az álom-varázslatok,
elméláz a téli világ
szavainkon függve,
messzi-nézőn hallgat,
sóhajt, belesajdul,
mikor rányitunk egy ablakot.

Ismerlek téged,
mint te engem,
hisz tudod,
régmúltunk ködében
majd visszaszépülének
újra minden egyes
elmúlt napjaink.

Búcsúszavak – negyedik vers

Tovább az úton
előre, nélküled.
Így akartad,
vagy én akartam így,
mindegy már, lehet.

Ködbe vesznek,
maradnak az álmok
árván végül.
Mondanék még valamit,
de nem találok…,

A szavak bújnak,
nem akarnak lenni,
távol vagy most,
lépteim tiéid,
nem tudlak nem szeretni.

Szétporlad az idő,
nehéz nap e téli,
felejt, takar,
feltámadva mégis
nevedet zenéli!

Távolodom el,
szürke hétköznapok
jönnek értem,
hol együtt ültünk régen,
most üres sarok.

Eztán nem veled
élem meg a perceket,
mik csodásak
voltak, odaadom másnak,
kinek jobb lehetek.

Tovább az úton,
tovább, kedvesem!
Így akartad,
vagy én akartam így,
mindegy már, lehet.

Útikalauz kezdő íróknak - 9.

 Kisértekezés a művészi viszonyulásról 

Nem vállalkozom rá, hogy újabb meghatározást tegyek a vers fogalmára; nincs hozzá képzettségem sem, előttem pedig már annyian megtették. Talán egy oka lehet annak, ha egy határvonalat húzok: megkülönböztethetem az élet más területeitől, melyek szintúgy eltérhetnek az általánostól, a nem rossz értelemben értett közönségestől, mint más művészeti alkotó tevékenységek.

Szükségesnek is tartom, hogy legyen különbség a megítélésben, hiszen nyelvünk játéka megengedi, hogy egyszer hivatalos, közömbös, másszor az argóval cimboráló, vagy épp kedélyesen köznapi legyen. Miért ne alkothatna önálló kategóriát a művészi szintre emelt beszéd, avagy az irodalmi alak számos formája?

Mielőtt jobban belemélyednék ebbe, szeretném kifejezni anyanyelvem és az azt belém szorgalmasan plántálók iránt érzett elkötelezett szeretetemet. E nélkül puszta ösztönösen kavargó érzetek formájában észlelném és reagálnám a világot és eseményeit.

Minden tudatos megnyilvánulásunk alapja a nyelv ismerete és helyes használata.

Eszköz ugyan, mint mondják, mert szövevényes érzelemvilágunkat próbáljuk általa kommunikálni és az újabb és újabb minket érő hatásokat feldolgozni, megérteni általa, valamint megértetni magunk másokkal, de mint eszköz a legtökéletesebbek egyike ahhoz, hogy hidat képezzen két/több személy lelke, bensője között.

Igyekszem tolmácsolni azt a mély tiszteletet, mely bennem van a nyelv nagysága és formáló ereje iránt. Gazdagsága által vagyunk képesek differenciált és sokrétű gondolkodásra. Ezért bárkit és bármit, aki /ami ezt rombolni, tiltani, hígítani igyekszik, elítélem.

Bizonyára helye van adott esetben, ha okkal sekélyesebben fogalmazunk, hiszen legfontosabb a megértés, s ha ezt rövidebb alakkal ki tudjuk fejezni - pl. kevés a hely, rövid az idő,

bizonyára adott esetben megengedjük és elfogadjuk alacsonyabb szintű /trágár, szándékoltan helytelen, erősen argó, már divatjamúlt, avítt/ kifejezések használatát, miközben jól ismerjük a teljes nyelvet és abba bele tudjuk illeszteni. Azonban elfogadhatatlan a tanulatlan ostobaságból fakadó primitivizmus.

Manapság – félek kissé – azért tágul az eddig kevésbé az irodalmi nyelvezethez tartozó elfogadott kör, mivel kezd kiveszni a hajlandóság, hogy nehezebb, bonyolultabb formákat megtanuljunk, és ezek által fejezzük ki magunkat. Inkább a hétköznapi beszédhez igazítjuk a művészetet, inkább azt mondjuk, hogy szép az absztrakt, holott nem is értjük igazán. (persze az absztrakt nem feltétlenül szép és alapvetően lehet értékes is az ebben a stílusban készült műalkotás). Tendenciát vázolnék, nem kívánnék ítéletet mondani. Közérthető és nem-közérthető módozatok is ismeretesek a művészet művelési ágaiban.

Alapvetően mégis –a sznobokat leszámítva – a közérthető művészet iránt lelkesedünk jobban véleményem szerint. A csipetnyi humorral, bátran írt/mondott/festett.., a nagyon is hozzánk közel álló témák vonzanak, de a nagyon távoli témával is képesek vagyunk rokonságot érezni, legyen szó, írott versről, élőszóban elhangzó előadásról, festészet-szobrászati remekről. A kifejezetten unszimpatikus témák is képesek kiváltani belőlünk hatásokat (undort, viszolygást, félelmet, stb..), melyek megformálói szintén joggal nevezhetik magukat alkotóknak, művészeknek.

Mitől művészet és mitől puszta alpári önmutogatás csupán az, amit látunk?

Noha a kérdésre könnyűnek tűnik a válasz, nem az. A belső viszonyulásról, a művészi adásról és a befogadói érzékenységről, hitelességről, a kapcsolatteremtés alázatáról, a közös misztériumról kellene szólnom, arról az eseményről, a csodáról, mely létrejön öntudatlan, amikor a szándék közös: az alkotni vágyó művész és az alkotást áhító közönség szellemisége találkozik. Amikor a művész tudatában emberi nagyságának, meghajol és eljátssza a darabot, mely kenyér és víz, felüdülés a hallgatóságának, de magának őneki is. Az igazán érdemes alkotó együtt van azokkal, akiknek játszik, nem alázza, nem köpi le őket, nem vonul vissza.

Sokszor hallottam jazz muzsikát, akkor, abban a milliőben éreztem meg azt a fajta örömzenélést, mely adni tudott a muzsika által, mint kívülálló hallgatónak is.

Valahol úgy érzem ez feladata is, ha nem teljesen célja az alkotói produktumnak: megmutatni és ehhez a mélységhez csábítani az eleinte közömbös nézőt, hogy végül belehullva maga is gyönyör teli részese, alkotója lehessen a művészetnek. Mindaz, ami ettől taszít, azt akadálynak, kerékkötőnek, egy bibliai szöveg szerint „kárnak és szemétnek” ítélem.

Egy másik irodalmi oldalon regisztrált professzor érkezése és jelenléte sarkallt arra, hogy átgondoljam viszonyomat magam és mások művészetéhez. Habár az indulási pont közös, ugyanazokat a nyelvi elemeket, hangokat, szüneteket, levegővételt használhatjuk mindannyian, a végül közreadott végtermék mégis jelentősen eltér.

Születnünk kell-e erre, vagy tanulható? Azt gondolom, nem árt az anyatejjel szívott érzékenység, de tiszta elhivatottság és a szorgalom beteljesítheti a vágyat: hogy örömmel /fájdalommal (érzésekkel) közölhessünk és az másokban hasonló vagy épp ellentétes (de érzelmi) hatást váltson ki.

Ha van belül valami, az sokkal szerencsésebb helyzet, mintha nincs, ugyanis ekkor elég a formát megtanulni és artikulálni, míg egyébként hiába a tanulás. De maga a művésszé válásra való elhatározottság is öngerjesztő folyamatként létrehoz belül valamit, melyet jól ápolgatva felfedezheti magában a tisztelt palánta a fejlődést, és az addig rejtett készségek kibontakozását. Ezért, ha javasolhatom, a tanulás a legjobb módszer arra, hogy kitörjünk a (megint csak nem rossz értelemben vett) közönségesség kényelmes mocsarából.

A magam példájával járhatok elöl: igaz, középszerűnek tartom a kifejezési módomat, sekélyesnek a szókincsemet, általános alattinak a tudásomat, mégis igyekszem nap, mint nap írni valamit, tornáztatni fáradt kisagyamat, örülni egyet a fűszál növekedésének mikéntjén. (ha elolvasnak tőlem valamit, abban pont így leírtam már ezt). Egyesek félnek: ” én nem tudok írni”, mások azt mondják: „mit írhatnék, semmi sem jut eszembe? ”. Fogadják el, hogy az írás igény, mely nincs és lett – feltámad! Olvasva buzdító szavaimat, meg fogják szeretni az írást! Akár a kisdiák azt az izgalmat, amit az első iskolai órán él át, mikor először odakanyarítja a nagy „Á” betűt. Mondom, többek lesznek általa! Megmozgatja szépen az eddig tv-sorozatokkal, mobiltelefon-alkalmazásokkal jóllakott tekervényeiket és rávezeti arra Önöket hölgyeim és uraim, hogy a valóság az, amit a két kezükkel és a saját fejükkel létrehoznak. Ha szeméttel táplálkoznak, akkor ez a szemét fog kijönni a szájukon és az ízlés(telenség)eikben, ha patakvizet isznak, meggyógyulnak és maguk is tisztán látják majd, mit kell tenniük azután.

A művészet ott kezdődik, hogy elkezdünk foglalkozni vele. Ez az időtöltés aztán ópium módjára kívánni fogja a tartós fogyasztást. Ne erőltessék, csak olyat fogyasszanak elsőre, amit kívánnak: szép lírai költészetet, magyar klasszikusokat: Radnótit, Arany Jánost, József Attilát, vagy hallgassanak kabarét, jussanak el egy színházba. Eleinte elég az is, ha rokonterületet böngésznek: pl, szép házak kiadványt, Art portálokat. És írjanak egy egyszerű 4 soros versikét valamiről, vagy vázoljanak fel egy tornyot, kockát, emberi arcot.

Szeretném azt hinni, hogy nagyon sok szunnyadó lélek van, aki egy ilyen lökésre vár, hogy a holnapot egy másik emberként kezdje már, tele reményekkel és célokkal.

Amikor azt mondom Önöknek-nektek, hogy nincs miért halogatni a felébredést saját új, tudatosabban élt életedbe, akkor joggal haragudhatok, ha közületek valaki visszafordulva a meleg takaró paplana alá, csupán annyit mond: „haggyá má békén! ” és meg sem próbálja, amiről beszéltem.

2017, december 15. 

Búcsúszavak – harmadik vers

… igen, a mosatlan ruháimat is,
és a pincéből a kerékpárt,
meg a diplomatablót,
az öt évig megőrzendőt, tudod,
és minden lomos szatyort…

viszem magammal, elkísér,
lélekcsend, vár, nyugodni tér,
szavak halomban, kivágott berek
fáj a hiány, hogy nem szerethetek.

…. a kulcsot is a mobillal,
várj, letöltöm a számokat,
a számlákat elrendezzük…
természetesen, minél előbb,
a fúrógép marad…

Hova szállingóznak az évek,
nem tudom, mi fájt kedves szívének,
már nem tudom…
csak a köröket futom rendületlenül..

Autóban a slusszkulcs,
indítózni nem akar a kéz,
az emeleti ablak felé
visszabámul bután
hátha., hátha kinéz..,

de csak az ágra száll árva madárka,
csipeget kicsit, verdes szárnya,
aztán gondol egyet, tovareppen,
s ott maradok egyedül, hidegben.

Búcsúszavak – második vers

Ma nincs szavam,
eltörött jég,
mondd, hogy írod,
ha itt a vég?

Kerestelek,
semmi van ott:
mondd, hogy lesznek
szebb holnapok!

Woman, I know
you understand,
és tudom, hogy
Te is emlékezel.

Hogyha kérdezel,
hogy modjam neked:
I loved more ever,
I am very sad?

Ma nincs szavam,
csak sírni elég,
mondd, hogy írod:
hogy elmúlt 13 év?

Az első angol nyelvű szöveg idézet a John Lennon: Woman c. dalából

Búcsúszavak - első vers

Még nem ég, még nem…
lázrózsás könnyben szemem,
ma még te vagy egyetlenem.
Még nézek csak értelmetlenül,
ahogy szétterjed hiányod belül.

elszakadt szövött fonálunk,
lehullt égbetörő szárnyunk,
most félelemmel keres szállást,
óh, szívem tanuld a válást!

Elengedted hát kezem.
Annyi hév után lemondtál rólam,
száradt csonthéj a dióban,
mit összetörnek csöndes évek,
s ízét megőrzi fájó emléknek,

lisztté őröl a holnap nélküled!
Ki szeretett, most miért nem szeret?
Hiányod az, mi nem tud múlni,
e szót: „egyedül” ismétli. Tanulni

miért így kell vénségre nekem?
Nincs szabadság, ha nincs szerelem!
Hártya nő, vakság szememen,
magamra hagytál hát úgy itt,
mint homok pereg, s szélbe hullik!

Megértettem, hogy elesni,
s álmodón többé fel nem kelni,
pár nélkül lenni mit jelent,
megöl, szétfeszít, megőrjít e csend!

élni akartam eddig,
tervezve már révbe ért biztos jövőt,
s mit épp nem vártam, közbejött.
Most, akkor a járni jó út melyik?
Minden, minden értelmetlen így!

Nyolcvan év

„Íme, hát megleltem hazámat,

a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet. ”

Vendégségben mindig Tenálad,
itt voltam otthon, szép hazám,
de végső szót nem remélek,
csak meglátni kívánom anyám.

Most földedben fekszem csendesen,
mint feküdtem Szárszón régen,
számolgatva hulló csillagot
augusztus múló hevében.

Jókedvvel indultam, nem nyomott,
jól esett a délutáni séta,
bocsásd meg botlásom, s a napot,
bátor voltam, de bódult; és kissé béna..

Térkép hullott rám ez takart,
térkép lettem ím, irány a tájba,
Szép Szóval kinyújtóztatva
új jog, új világ első polgára.

Halálom mégse lett hasztalan,
s mit nekem röpke nyolcvan év,
mikor parázs zsarátnokom heve
máig fűt költőt, s szíve lánggal ég!

„Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél, ”
„Íme, hát megleltem hazámat, ”
s szívem a tegnapnál jobbat remél!



megemlékezés József Attila halálának 80. évfordulóján
2017. december 3.

Mondd újra – újra!

Elrévedeztem szemlélőn ajka varázsán,

mily szenvedélyesen zihál a szó róla,
s édesen cseng le a zengő szonett,

élénk meggyszín volt, olyan gyönyörű,
villámok színezték cirmosra a szemet.

„Mondd újra s újra mondd és újra mondd, 
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,.. ”

Mintha madárraj szállott volna reája,
Bensőjében éreztem, oly tűz lobog,
Érzéssel küszködve énekelni vágyja -
de csak néztem őt, beléfeledkezve,
követve ívét, hogy mozdul csöpp szája

„emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag... „

Feledtem szavát teljesen, megbűvölt a lány,
könnycsepp csordult, s futott arcán közbe,
megérinthetném, de megzavarnám talán,
elmúlna a perc, e sebtében szövött varázslat,
s szépsége elszökne tőlem örökre!

Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd... szeretsz..., 

Néma maradtam. Csilingelt helyettem szava,
leírni, mi belém száll most, úgysem lehet:
pirulnék dicsérni e drága küllemet,
elhallgatnám még, bármily hosszú ez éjszaka,
félek tán bevallani, hogy tőle reszketek…

Ki fél, hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres? 
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél

S felém fordulva írisze odaszegezett,
szikraeső szökkent tőle, mi lehetett más?
Nem tagadhattam s nem várhattam tovább:
lüktető szavakba buggyant a vallomás,
párjára találó férfi szerelme volt ez!

mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Mint ezüst csengő újrázva ismétlem szavad,
s szállnak-szállnak az égre a kakukkmadarak...


párbeszédes átirat Elizabeth Barrett-Browning (1806-1861) 
Mondd újra (a Portugál szonettek-ből) c. költeményére, a teljes költemény idézetével Robert Browning képzelt alakját megszólaltatva, A szonettet magyar nyelvre fordította: Babits Mihály

Segélykiáltás

Terjed a sötét,
pusztítva jövőt, jelent
harapódzik előre,
kihűlőben a szerelem.
Széthullva elrothad a Nap,
alvadt, fekete vére
millió közönybe ragad.

A móló végén
világító toronyként állok,
árbócos arany-fekete
hajóknak jelül:
nem vár rátok e világ,
de álomba szenderül,
ha nem jöttök menteni!

„Save Our Souls”-
a távíró reszketve rezeg,
elsüllyed világunk,
barbár imába hempered’.
Valaha voltunk,
„holt nyelvünk belepte feledés”-
ne ez legyen sorsunk!

November, így szeretlek!

Nem leszel mostoha. Mégsem.
Részem lettél te is.
Emlékeztetsz a nyárra,
bolond hát, ki nem kívánja
csonttörő fagyod derében
emlékét idézni.

Szeretlek téged,
mint hegyvidéket mászni rest,
kinek csak fényképe van róla,
s messze, meleg szobából
mosolyog fenyvesre, hóra
és mondja: óh, november!

Oly jó esőd, e szurkáló, szemes,
lényegig kopasztja lelkem,
nincs girbe-gurba vadvirányos álom,
csak égtől földig egyenes,
szürke ködbe álló fák
bölcselkednek életen, halálon.

Ha nem lennél, mihez mérném
a rosszat, s kellemetlent?
folyvást derűs volna kedvem,
pedig az élet egyszer édes-mézes,
máskor meg oly sírni való rút:
tanulságos hullámvasút.

Nem leszel mostoha. Mégsem.
Döntöttem, maradj egy hónapot,
majd kezébe adlak a szikrázó télnek,
legyen övé az ítélet,
adjatok egymásnak tavaszig találkát,
aztán zengek újra szózatot!

November, nem szeretlek

November, mily nem szeretlek téged!
Áll, nem rezdül a lég, fekete a faág,
szavam elhal, ködbe lehel hűlve,
kezem megkívánja a bögre teát

Hogy lopjak piciny nyarat belülre,
mikor kívül-belül jég fakad?
A világ most el van szenderülve,
csak a gondolat, mi röppen, szabad.

Dalos madárkáim is álomra tértek,
bennük fészkel megannyi piciny teher,
messzire száll most a gyermekének,
„Ősz húrja zsong”, s levelet szemetel.

Akad érzés, melyért halni tudnék,
ereje telet reszkettet, s teremt,
Isten tudja, mennyi jut még,
lesz-e holnap, s fűt-e majd szerelem?

Most itt állok szemközt, lenn a téren,
házak hátáról szürke füst gomoly’g,
igen, az az eltévedt, sálas idétlen,
kinél notesz, toll, s egy helyben topog.

Csak ujjam játszik kósza páros rímen
- hagyjátok, vén csengettyűs bolond -
november, mily nem szeretlek téged,
kincsem a tavasz volt, s ajkaimon tolong.

Idézet: Paul Verlaine: Őszi chanson

Útikalauz kezdő íróknak - 8.

 Írásra motiváló erők 

Ha tudnátok, mi vár rátok! El fogtok merülni ebben a csodában! Ehhez egy apró döntésre van szükség csupán. A komfortzónát elhagyva aktív cselekvésre bírni az ábrándozó képzeleteteket. Legtöbben úgy vannak vele, hogy átélik, majd hagyják lecsengeni, míg végül elvész. Történik valami, esetleg felháborodnak, vagy elárasztja őket a „mélyen igaz” érzése és azonosulnak vele, majd meglökik a kezét, szól hozzájuk a főnök, visszabillennek a való életbe. És a varázsnak vége.

A motivációt megőrizhetjük egy pici emlékkel. Hogyan? Társult érzelmekkel, a körülmények rögzítésével. … Annak a srácnak a hangja, aki közben nevetett, vagy… a csattanást követő fejvesztett zűrzavar…

Nem hagyod, hogy lejjebb kerüljön a fontossági sorban. Ez igenis konkrét fizikai erőfeszítést igénylő munka, mintha egy elmerülő fuldoklóért nyúlnál, felmegy az adrenalin és képessé leszel a lehetetlennek tűnő feladatra.

Megállapodott polgári létünk, a kényelem nem szereti, ha piszkálják, ezért kifogásokat talál ki, hogy miért is nem alkalmas a helyzet: nincs kedv, fáradtság van, sietni kell valahova, más dolog adódott…. stb.

Hát, ha így állsz hozzá, akkor nem akarlak elkeseríteni, de ebből egy esti punnyadás lesz TV nézéssel, rágcsával.

Valószínűleg nem mondták még el elégszer: ha tudnád, mi vár rád, ész nélkül dobnád el a távkapcsolót, és a rágcsát, felborítva rohannál íróasztalodhoz, mert készülőben van személyiséged legnagyszerűbb lenyomata: gondolatképed, az a pillanatnyi Te, akit lejegyzett, rögzített írásod az ódon internetes utókor számára visszaolvashatóan elment.

Save as.., ellenben Delete..

Sose tudják meg, ki voltál, miért éltél, nem ismerik meg személyed sava-borsát, hogy mik foglalkoztattak. Elveszel barátom! Az idő túlélésének egyetlen módja jegyzeteket készíteni és bedugni az örök fal réseibe, rábízni a jövőre.

Ámbár meglehet, számodra egykutya, mit gondol rólad az utókor. Küzdesz nap, mint nap, megvívod csatáidat azután reggel újra kezded. Munkásan telik el időd, körülvesznek, akik fontosak és a többi nem számít. Majd ők elmondják: Kovács Pista igazán remek ember volt, törődött a családjával, mértékletesen élt, két gyermek édesapja, gyászolják rokonai és… Ennyi elég rólad vajon?

Két szám az életedet jelképező kötöjel két oldalán?

Most azt hiszed, kötözködöm veled.

Nem. Pusztán rábírnálak arra, hogy az életedet egy teljesebb módon éld meg. Az írás rávezet arra, hogy megértsd magad. Ösztönös, kavargó érzelmeidet, kusza gondolattöredékeidet megfogalmazva bizonnyal boldogabb és bölcsebb ember leszel. Íme, ez is egy motiváció lehet.

Késő lehet a kórházi ágyon bekötve intravénásan az infúzióval számot vetni azzal, hogy hagyhattam volna egy naplót legalább magam után. A lehetőségek elröppennek hamar. Most olvasod, most dönthetsz: ezen túl figyelmes, a levelek hullására, a szembejövő mosolyára rezdülő, érzékeny lélek leszel, vagy továbbra sem érdekel, ha beparkolsz a mozgáskorlátozott helyére, hogy közelebb legyél az Ábécé-áruházhoz.

Meg sem akarom hallani, hogy te miért nem vagy alkalmas az írásra. Nyilván elbírod a tollat, tudsz keríteni üres lapot. (hangot rögzíteni, Braille rendszert használni) Kevés az olyan, aki süketnéma+vak és ráadásul mozgásképtelen is. Ha történetesen ilyen lennél, akkor is keresned kellene a kommunikáció valamilyen formáját.

Már némely X-esek is, de az Y és Z generáció tagjai között szinte minden második-harmadik tag mobiltelefon-zombi lett. Mielőtt végleg leszoknánk folyóírásról, jegyezzük meg, hogy ez a készség jóval komplexebb módon veszi igénybe az agyat, beleértve a helyesírás és szövegértés, zenei hangformálásért felelős területeit is. Sajnos ők nemcsak a folyóírásról de a hagyományos gépelésről is leszokóban vannak. Egymásnak küldött rövidülő üzeneteik minden túlzás nélkül késszúrások a szép magyar nyelv hátába. (Tisztelet az írni tudó kivételnek)

Talán motiválhat az is, hogy nem szükséges drága bérletet véve konditerembe járnod, szellemi frissességedet önállóan karban tarthatod napi csekély fél óra körmöléssel. Amíg, ha ezzel nem élsz, ennek a helyét esetleg átveszi valami idióta show műsor bámulása, ami jobb esetben is hónapokkal vethet vissza fejlődésedben.

A negatív, visszatartó erők mellett inkább szólnék arról a gyümölcsről, amit képzeleted szárnyalása nyomán a papírra hulló betű-gyöngyök sokasága jelent. Rájössz, hogy csodák léteznek. Hatalmad lesz a szavak felett, finomabb és választékosabb, bővebb lesz szókincsed. Magvetőként jársz közöttünk, és szavaid, mint magvak csírázni kezdenek az őket olvasók szívében, hasonlóan új magvak elvetésére ösztönözve őket. Téged pedig jól eső örömmel töltenek el, akár a földművest, vagy a mezőn játszó gyermeket. Hiszen megragadtál egy elillanó fonalat, a feledés ege felé szálló léggömbödet lehúztad, megmutattad nekünk. Tetszeni fog-e? Nem tudom. De elmondom, amint láttam. Ami tetszeni fog, az a szándék, hogy vetted a fáradságot, hogy meg akartad mutatni nekünk.

2017, november 11.

Útikalauz kezdő íróknak - 7.

 Gyakorolni és gyakorolni és…

Nézegeted itt a jobbnál jobb versikéket, meg többszörösen csavart sztorikat. Mindegyiket fényévekre érzed saját kis egyszerű témádtól. Úgy véled, jobb lesz most abbahagyni –de tévedsz. Úgy gondolod, hogy egy házimunkás, unalmas délelőttöt nem lehet eladni? Inkább magad elé tolsz még két vöröshagymát és megpucolva szépen kisírod magad, mehet a levesbe, írói karriereddel együtt… Látod, én sem teszek mást, csak leírom, mit tennél te (az idealizált álmodozó háziasszony, aki mint ilyen nyilván nem létezik)

Miért akadnak el a szépen szőtt álmok? Talán azért, mert álmok maradnak, és nem követik azokat azok a kevés utómunkával járó órácskák, amik a fátyolos tekintetű sóhajtás és a beküldött novella között vannak.

Tegyük fel, gondolkodsz egy ilyen témán: „Egy délelőttöm a konyhában”, vagy „Harcom - egy magányos porszívóhős”. Mire kellene figyelni, hogy végül a levesen kívül az olvasó is puhára főjön otthon remekművedet fogyasztva? Először is vigyázz, hogy álmodozás közben nehogy az ujjadat is odaszeleteld levesbetétnek. (mivel írnád meg nekünk azt a kis szösszenetedet?)

Aztán válassz egy betyárjó címet. A két téma közül én biztos a másodikat olvasnám el előbb.

Ilyen kis stikliken múlik. Ha az, amiről írsz maga unalmas, egyhangú téma, akkor, ahogyan írsz róla, annak kell legalább egy mosolyt csalnia olvasód arcára. És viszont: a legütősebb témához a legvisszafogottabb előadásmód dukál.

„Csak annyit akartam nektek elmondani, hogy a japán harci egerek megtalálták a kijáratot és a kéménylyukba kergették fel a nyolc éves kan macskánkat. Sajnálom szegényt." Pont. Ennyi. Ki az a bolond, aki legalább nem fogja elképzelni ezt a képtelen szituációt?

Hogy lesz a halpanírozásból egetverő sztori? Nyilván egy csipetnyi huncutság hozzáadásával. Például az előbbi macska, akit nevezzünk Bélának, egy kicsit „besegít”. Váratlan dolgok kezdenek történni: felborul a lángoló serpenyő.. stb.. természetesen a hihetőség határáig. Ha idegenek jönnének el érted a rakott káposzta betejfölözése közben, az már sci-fi.

Élénk fantáziád villanásai elé tarts egy papírt. Hátha a nemcsak a zsír fröccsen rá.

Különben így vagyunk vele szerintem mindannyian: újra és újra elővesszük kelléktárainkból félig érlelt vázlatainkat és jól feltupírozzuk. Ne gondold túl: néha azért új benyomások is érnek.

Amúgy, ha semmi sincs, kezdheted így:

„Ma semmi sem történt velem, 

csak kiszabadult harci egerem, 

sajtot nem talált, hát megette a babot, 

a macskám, Béla helyette kikapott. ”

Szerintem ez így menne.

A történetmesélés fűszere az, ha dokumentálható eseményeket egy pici abszurddal vegyítjük.

Ne röpködjenek rögtön léghajók a szobában persze, de az ódon állótükör mögé simán befér egy másik idősík.

Gyakorold hát a lejegyzést. Amíg nem megy az életre keltés, addig naplószerűen a tényeket leírva.

Ügyelj arra, hogy ha napló, akkor történetszerű legyen: vezessen valahonnan valahova (egy kiindulópontból egy végkövetkeztetés felé), ha vers, akkor azt az érzést adja vissza újra elolvasva, amit az írásra késztetésekor magad is éreztél.

Javaslom, hogy mindennap írj valamit. Mindegy, hogy mit. Lényeg, hogy fenntartsd az igényedet. Akár a sportolónak az edzés, az elmének olyan szükséges munka ez, hogy megőrizze alkotóképességét.

Ez, amit neked írok épp, szintén nem egy doktori disszertáció szintű olvasmány, ezzel együtt jó ha egy órát foglalkoztam vele.

Észre fogod venni, hogy a százhuszonhetedik kis vázlatod után megered a nyelved és többé nem korlátoznak földi erők, elmúlik a félelem, rájössz, hogy írni igazából jó dolog és nem is olyan nehéz.

Ekkorra a személyiséged íze hatja át és egyedivé teszi írásodat.

Megtanulod elhagyni a sallangokat és megismered a belső törvényszerűségeket.

Elmélyedsz a különböző ”tan”okban: verstan, mondattan, alaktan, stílustan, stb.., mert pallérozni vágyod magad, hogy igényes tartalmat tegyél le elénk.

Tehát mit teszel ezek után? Nem hallom? Elkezdesz gyakorolni és gyakorolni és... mint a kisangyal.

2017, november 9.

Útikalauz kezdő íróknak - 6.

 Célközönség 

Hoppá! Most veszem csak észre, hogy többen vagyunk. Legalább eggyel, mint amennyi a kellemes egyedül írogató magam számára megszokott. Mi történt? Valaki bekukucskált a nyitva hagyott nyíláson. Először is odaírt valamit a lapszélemre! Elképesztő! Vannak itt mások is? Hova kerültem? Ez a kis alig hihető mozzanat pedig megtörtént, egy nagyon is hozzám közel álló ismerősömnek nyílt tágra a pupillája, amikor sorra jöttek az elismerő kis hsz-ek a magánblogoknak szánt írásai alá.

Ugye ismerős a helyzet? Tény, hogy a spirál kockás füzet, meg az illatos kapcsos könyv inkább a 80-as évek divatos adattároló eszközeként futott be karriert, mégis találunk ma is hasonló szuper naivitással rendelkező (főleg hölgyeményeket) –akik eldugva, féltve őrzik, nehogy megtalálja, akinek igazából szól. Titkos szerelmeinknek szóló ábrándjaink, vagy csak fiatalkori első életre csodálkozásaink gyakran értek véget - néha egy lomtalanítással megsemmisülve szomorú véget - ezekben a történelmi értékű ősblogokban.

Mi is leírtunk mindent, talán a nyelvezet, a szokások voltak mások, talán munkálkodott még valami múltbeli csökevény, értékrend, esztétika… virágnyelven írtuk körbe ugyanazt, amit ma inkább sűrűn kicsillagoznánk látva avantgárd költőinket. Aztán léptünk egyet - jó nagyot - és a szemérmesen takargatott feslő bimbózatokról lecsúsztak azok a bizonyos leplek. Mindenki láthatta, hogyan érsz nővé, szinte az arcunkba nyomtad a pattanásaidat, mert közlési ingert éreztél a legtriviálisabb dolgaiddal kapcsolatban is. A levetett bugyival és a melltartóval együtt eltűnt az erkölcsösség látszata is. Jó, ne legyek már prűd, igaz?

Mikor nem volt így? Régen kicsit másképp volt. Talán az orgazmusod és a százezres videolejátszó megosztó között állt néhány fal még, zárható ajtókkal. Talán több kilincset lenyomva, több izgalom közepette léphettünk be a gyönyör előszobájába. A friss vörös rózsa elengedhetetlen kelléke volt még egy már nem első randevúnak is.

És végül itt vagyunk. Ez nem egy züllési sort kommentáló, vagy lesajnáló végszó akar lenni. A kíváncsi mai nap. Hol tartunk? Úgy látom, kezd érdektelenségbe fulladni a cicik áradata, elhervadt rózsák kornyadoznak szerte, sőt az az igazság, hogy szinte ingyen is megkaphatsz bármit. Értékek sírnak az egyik oldalon és bármit megtesznek, hogy látens értéktelenségüket kirúzsozva első osztályú kurvákká avanzsáljanak, és ott bénáznak a gagyi mackófelsős férfiúcskák, akik azt se tudják mi fán terem az udvarias lovagiasság. Már nincs értelme fárasztaniuk magukat emiatt. Ott van a tengernyi virágzat az út szélén, elég közéjük taposva egyet leszakítani. Annyian leírták ezt már előttem. Remélem mégsem igaz. Titkon reménykedem, hogy találok elpiruló fiúkat, akiket éget a szó: szerelem és lányokat, akik büszkén mondanak nemet inkább tovább várva az igazira. Reménykedem, hogy vannak titkos, de tiszta utak és források, ahol egymásra találnak a hasonló szép rokonlelkek és a felszín alatt egészséges halrajok úsznak.

Jó-jó, de hogy jön ide a célközönség? Kissé elkanyarodtunk volna?

A magányos naplóírót megértem. Szent és nemes dolgot művel érzéseivel: megörökíti azokat. Ő az, aki nem számít közönségre. Motivációit nem fedi fel, csupán a néma tanú, a napló ismeri őt. Az ő naplója kétesélyesen indul az idő kiszámíthatatlan sodrában. Ki tudja ki, mikor, hogyan talál majd rá és milyen szintén nemes gondolatokra indítja majd elolvasása? E tiszta esszenciára nem hatnak külső vélemények, nem torzítja, igaz nem is árnyalja tovább más személyiség. Mégis azt mondom neki: igaza van, írni jó!

Hogy vagyunk ezzel mi, akik tudván-tudva elhelyezzük benyomásainkat egy olvasó közegben?

Talán éppen ezt kellene elsőként tudomásul venni: ne lepődjünk meg azon, ha megszólítanak írásunk kapcsán. De még ez előtt jobb, ha meggyőződünk, jó helyen járunk-e: ide szeretnénk publikálni, vagy egy olyan felületre, ahol megelégszünk azzal, ha csupán olvasnak.

A célközönséget ki-ki maga vonzza be és ezt lehet tervezni. Nekem ezzel a sorozattal az volt a célom és látom be is jött eddig, hogy olyanok számára nyújtsak egy stabil érkező felületet, akik ezért vagy azért bizonytalanok. Írnának, de nem találják a tollat, a papírt, a szavakat, vagy fejükben egyszerűen csak kavarog a sok leírni való és jó lenne hozzá egy minta, a nagybetűs „Hogyan? ” Esetleg érzelmi viharba kerültek, esetleg hótt unottan néznek maguk elé, és épp ennek a valaminek, ennek az eszköznek a felfedezését várják.

Kit szeretnél te a célközönséged soraiban üdvözölni? Gondolom hasonló érdeklődésűeket. Akiket szintén megfognak majd az űrmicsodáid sejtelmes technikai részletei, akik elolvadnak egy-egy gyönyörű gondolatodtól, miközben ajándékként veszik át versedet. Netán olyanok, akik értékelik extravaganciádat, elismerően hümmögnek szabad verseid mélysége felett és együtt lüktet bennetek a megtalált közös belső ritmika. Igen részben lesznek ilyenek is az olvasótáborodban. Részben. Azonban ne csodálkozz, ha lesznek homlokegyenest tőlük különbözők is. Sőt, azt kell, hogy mondjam, annyira vegyes az egy blogbejegyzés alá gyűlők összetétele, hogy itt legfeljebb Gauss mester tudna mélyrehatóbban nyilatkozni.

A felvállalt közölni valóhoz hozzátartozik egyfajta felelősség is. Édes gyermekedet meg kell tudnod védeni az intrikus farkas palántáktól, ami, ha igazán magadból jött ez az írás, nem okozhat nehézséget. A több szemszögből is megálló írás példaértékűvé fog válni és öregbíti írója hírét.

Ez az egyik oka, amiért szeretnénk tanítani: szeretnénk, ha boldogabb ember lennél és szeretnénk, ha gyarapodó tudásod révén magabiztosságot, jártasságot szereznél a betűvetésben. Aki érdek nélkül képes megnyílni, az hasonlatos lesz ez mezőn nyíló virághoz, amely természetességgel növekszik, virágzik, és hull el a maga idejében. Szeretnénk, ha meg tudnál szabadulni minden görcsösségtől, félelmektől, sérelmektől, hogy derűs humorral szemlélődhess, magad is támogathasd olvasásoddal és hozzászólásaiddal az újonnan érkezőket. A harc itt véget ér. Ez az igaz mesék birodalma, de tekinthetjük a mesés igazságok tárházának is. Folyó, melybe belelépve és beleúszva veled folyik tovább!

Szóval igen, csak azt akartam mondani, hogy óhatatlanul van egy célközönséged, melyet a te személyiséget rendez, akár a mágnes a vasport. Eleinte mindenki azt hiszi, hogy ő választja ki, de ez épp fordítva működik. Ez az a kör, melyre a későbbiekben jó érzéssel számíthatsz, és ami fenntart, ha hullanál, és még magasabbra emel, mikor már azt gondolnád, örömed teljes.

Hogyha kedvet kaptál egy bemutatkozó blog írásához, ne fogd vissza magad! De írhatsz mást is: verset, prózát, forgatókönyvet… stb. ezekhez itt az oldalon a menükben találsz segítséget (milyen műfajok vannak, beküldendődhöz némely műfajban előzetes kiselemzést is kérhetsz.)

A célközönséged várja az alkotásodat!

2017, november 8.

Útikalauz kezdő íróknak - 5.

 Nyelvtani dolgok 

Hej, de berzenkedünk mindig, amikor a nagyfejű kritikus a fájó pontunkon érint.

Mit érint! Belénk rúg! Persze joggal. Akár elismerjük, akár csak pislogunk, hogy mi is történt és főleg miért.

Az írónak illő tudomásul vennie, hogy egy adott nyelvi közegben él, alkot, létezik. Történetesen ez itt nem a szuahéli, hanem a magyar. Nyilván tudod, hiszen jártál iskolába, hogy a nyelv milyen részekből tevődik össze. Ha nem, vagy éppen külföldről érkező kezdő író lennél, akkor figyelmedbe ajánlom (többek között) ezt a kis hivatkozást:

„A magyar nyelv”: wéwéwé per per tankonyvtar pont hu per hu per tartalom per tamop425 per 2011_0001_536_magyarnyelv per adatok. html (sajnos a link közvetlen beírása nem volt sikeres) vagy mégis...

Szótárakat is érdemes bogarászni, különösen, ha fordítandó szöveg is van az alapszövegben. Az internet néha információk helyt állósága tekintetében nem megbízható. Ezért - vagy ha amúgy is szokásod - mint gyalogjáró, könyvtárkedvelő kollégának a Magyar helyesírási szabályzatot, Országh László-féle szótárat tudnám ajánlani.

Alap hibák szoktak lenni:

- kisbetűvel kezdünk mondatot,

- mondat (verssor) végén elhagyjuk az írásjelet (ha van, mert pl. áthajló sornál lehet, hogy nincs, és ilyenkor a következő sor kisbetűvel kezd),

- mássalhangzó kettőződések elmaradnak. (áll, láttam,.. stb),

- speciális esetek nem jól kezelése: pl. kötőjeles nagybetűs kifejezések – tulajdonnevek. Figyelni illik a szabályok változásait is. Én még a következő alakot így tanultam: Margit-híd. Ma Margit híd a helyes. Ld. Magyar helyesírás szabályai 1984. 11. kiadás. (2015-ben megjelent a 12. kiadás, de az előző még 2018. szeptemberéig érvényben marad.) https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/default/suggest

- egybeírás, különírás,

- nem egyeztetett alakok (egyes számhoz többes és fordítva, össze nem illő ragok, stb…)

Sok esetben a figyelmetlenség oka a vakon gépelés, példáauol ez a szó, ha nem figyelsz, de a szövegszerkesztő program sem biztos, hogy meg tud birkózni a túl gyors gépeléssel.

Hogyha szólnak hozzád és szóvá tesznek efféle hibákat, járj utána, még az is kiderülhet, hogy te tudod jól, nem az, aki észrevételez. Bár ez ritka.

Kínosan oda kell figyelnem ezentúl nekem is, mert visszaolvasva észrevettem, hogy rengeteg hibát vétettem az előző fejezetek szövegeinek begépelésekor. Szerintem te is hasonló módon kezeld, ne hagyd írásodat ellenőrzés nélkül a végső beküldés előtt. Az írásaidat fogadó oldalak nem mindegyike rendelkezik utólagos javítási lehetőséggel, illetve hosszadalmas ez a procedúra: újra beküldés, szerkesztők általi jóváhagyás szükséges.

Egyre többen írnak szabadverset, prózaverset, vagy más kötetlen formát. Jó volna nem elfelejteni ilyenkor azt, hogy a szabadság nem egyenlő azzal, hogy bármit büntetlenül odatehetsz az olvasó elé. Legalább a belső ritmikai határ legyen egy sorválasztó. Magam részéről a két-három szavas, oldal hosszan át lefutó sorokat nem tekintem versnek (Mindig van kivétel persze, pl. azok a versek, ahol ez az egyik szabály.)

A másik eset a képvers: olyan kötöttséget ad a szövegnek, mely nem a nyelvtani rendet, inkább az összképet, megjelenést helyezi előtérbe.

Tanácsom neked, hogy az írásod alakjában kezdd a hagyományos formákkal, később haladj a történetileg később kialakult formák, speciális esetek felé.

Korántsem teljes értekezésem végén szeretném megemlíteni a szép magyar ízes beszédre törekvés jelentőségét. A nyelv aktuálisan létező készlete mellett felelhető korábbi, már avíttnak értékelt archaikus (=azaz régies) szókészlet is. Ezt bátran használd ügyelve, hogy kiderüljön az adott szó jelentése legalább a teljes szövegegységen belül! Néhány ilyen: cafrang, kanyó, fityelék. Keresd meg a jelentésüket!

A nyelvújítás kora óta számos nyelvtani módosulás elfogadottá vált, pl. számomra a legviccesebb a „hogy vagy” a „hogi-vagi” helyett (korábban az Y-t nem tartották magyar betűnek) Tartsd tiszteletben és kerüld az öncélú polgárpukkasztást!

Az én hitvallásom, amit megosztanék veled a következő:

„Örökségünk és jövőnk záloga: ápolni és megőrizni édes anyanyelvünk. ”

Ez minden. Ha képes vagy rá, te is az őrzőknek ahhoz a köréhez tartozol, akik nem engedik elsüllyedni, felhígulni legfontosabb értékünket, legfinomabb kifejező eszközünket a magyar nyelvet.

Kíváncsi volnék, mit tartasz fontosnak, mit emeltél ki magadnak a fenti szövegből! Ha úgy gondolod, készíts egy tevékenység-listát azokról, amiknek utána járnál, vagy gyenge pontjaidnak tartasz a nyelvtan terén.

Tedd fel kérdéseidet is! Mások is szívesen okulnának belőle.

2017, november 7.

Útikalauz kezdő íróknak - 4.

 Legyen gondolatod! 

Különös, hogy miért írom ezt, ugye? Hiszen azért jöttél ide, fogsz hozzá, mert úgy gondolod, hogy neked vannak igenis, saját és önálló gondolataid.

Nem szeretnék neked ellentmondani semmiképpen. A szándékod mindenképpen jogos.

De azért tedd fel a kérdést: ami benned van tisztán a tiéd? Nem a tévében mondták? Nem egy másik portálon olvasva tetszett meg? Gyakran elkapja ez az érzés az embert, hogy milyen bölcsen értékelt egy helyzetet, aztán persze rájön, hogy bosszantó klisé volt, ráadásul nem először akad a szájába.

Szoktak kommentelni, kommenteket becsatolva azokra viszont reagálni. Ez is egy stílus. Amit el akarsz mondani, esetleg elmondhatta már valaki más? Egyébként volt már annyi idő a történelemben, hogy erre a válasz a „szinte biztos”. De most az „én”, aki te vagy, egészen egyedi módon felfedezi újra azt, és ettől tényleg újdonság lesz. De tegyük fel, nem vagyok ilyen rosszmájú és amit írsz, az az a valóban megismételhetetlen szövegösszefüggés, mely ebben a formában még sosem merült fel. Mondjuk, attól még lehet egy kalap (hulladék - itt más szó kívánkozott volna, de ok nélkül nem vagyunk vulgárisak, ugye?)

Ne ijedj meg, csak a lehetőségeket mérlegelem, hozzászoktatnálak az ellenkező jelű érveléshez. Tanulni elsősorban a mások hibáiból illik. Csupán óvnálak egyébként jogosan attól, amit úgyis megkapnál, ha így lenne.

Az ideális esetet átugorjuk, amikor minden szép és jó, van gondolat, szárnyal, mint a kismadár, mélysége, szövegösszefüggése, építő tartalma, minden egyéb ismérve megvan, hiszen tanulni jöttünk ide, nemde?

Van az a kényszer, amikor igazából nincs mondanivalónk, de mégis akaródzik a megszólalás –ismerem, nekem, ne mondd. A süket szövegelés ilyenkor is megy, ám egyre nehezebben. Ez olyan métely, amiből jobb kimaradni. Fertőz, zavart kelt, végül visszahullik rád, mint a viccbeli paraszt bácsira a repülőgépen a.. nyilván ismered...

Egyszer úgy jártam, hogy készületlenül mentem el egy olvasó találkozóra, hogy majd „tapasztalatból megoldom”. Már a közepe felé jártunk, szépen elbeszélgettünk a termékeny közéletről, érintettük a jelentősebb publikációkat, mikor az egyik kis kíváncsi aktivista nekem szegezte a kérdést, mely Krisztushoz és két latorjához hasonlatosan eléggé kényelmetlen helyzetbe hozott. A kényszer rávitt a hülyeségre, pedig el lehetett volna hárítani egy egyszerű „nem tudommal”, így viszont a magyarázat egyre hosszabb és egyre hihetetlenebb, meglepetésszerű fordulatokban gazdagabb lett. Mesének persze nem rossz, csakhogy a kérdező azért tisztában volt az elvárható tartalommal, így a szembesítés csúnya krákogásba, alibi vízivásba, terelésbe torkollt, vörösödő fejemnél meg csak a kiosztott málnaszörpök virítottak szebben. Jó, persze egy emlékezetes sztory lett nekem, de utána sokáig kerültem a tükröt, meg az íróasztalt.

Nem szégyen, na. Nekem is vannak időszakaim, mikor semmi, légy szárnya sem rebben és az a bizonyos „hangya-grafit mozgás” a papír bal felső sarkában, nos, az sem érzékelhető.

Többnyire nem is ez a baj: a gondolat megvan, érzed, csupán utat törnie a papír (ill. virtuális hordozó) felé, az artikuláció, az okoz nehézséget. Ilyenkor a legegyszerűbb, ami a szívemen, az a számon: leírni, diktafonba mondani, ahogy jön, szépészkedni meg ráér később.

Írásműved, kifejezendő gondolatod kapcsán a következőkre őszintén, magadban jó, ha válaszolsz, ha már mindenképpen visszatarthatatlan:

Feltétlenül el kell mondani ezt?

A gondolatod prezentálva a nagyközönség előtt mit fog okozni?

A gondolat kiírásától jobban érzed majd magad?

Elhangzott ez már valaha?

Miért? (Mit miért? Ezt én kérdezem. A kérdés kicsit magamnak is szól) Hát, hülye helyzetekbe kerülhetsz, ha fentiek közül legalább az egyikre elbizonytalanodsz válaszadáskor. Nem kell részleteznem, miért, ugye?

2017, november 6.

Útikalauz kezdő íróknak - 3.

 Hogyan éljünk időnkkel? 

Rendhagyó módon, elhalasztva a következő tervezett részt azzal fogunk foglalkozni, ami az olvasót, azaz téged érdekel. Ez nem valami szenzációhajhász fogás, csupán jelenkorunk jellemzője.

Interaktivitás - kipp-kopp befejezzük elvarratlanul és máris belekezdünk sebtében valami másba.

Nem állítanám, hogy jobban kezelem az idő dimenzióját másoknál, sőt teljesen természetesen éppúgy csapongok, mint hőseim szoktak. A különbség az, hogy míg ők megtehetik, nálunk (-egyenlőre-) szigorú egyirányúság van. Maga a szövés folyamata: elállítani, ami már készen áll fejben inkább türelmet, fegyelmezettséget igénylő ténykedés. Ráébredni, rendet rakni, letisztázni, hogy pontosan mit is szeretnénk, ez a minőségileg elkülönülő rész.

Menjünk végig: a múlttal nem tudunk sokat foglalkozni, lezárult, emlékeinket felidézhetjük innen. Sokkal érdekesebb a jövő: van egy izgalmas alapgondolat de már írnánk is le. Érzed, hogy az idő előrehaladtával csökken annak az érzésnek az erőssége, ami azt motiválja, nevezzük ihletnek, vagy másnak, ezért sietősen lefirkantod azt a kis valamit, ami születni készül. Mitől is félsz? Hogy megismételhetetlen az motiváció. Pedig legtöbbször nem az. Nyilván hallgattál már ún. „munkazenét”, ami nem zavar és lehet tőle jól dolgozni, fülbemászó, édes, inspiráló muzsikákat, ami a meglévő érzéseidet, mint egy lencsén keresztül felerősítve letisztultabbá, megfogalmazhatóbbá teszik. Ha tudod, milyen irányban áll érzékeny kis vevőkészüléked, a célirányos választás sokat segít. Nem tagadom, magam is élek vele. Ráhangoló segítség, viszont, ha a hatása alá kerülsz teljesen, akkor annak az attitűdje fogja vinni a prímet írásodban, nem pedig a saját gondolatfonalad.

Át tudod-e élni ismét azt a helyzetet? Gondolj csak bele, fuss neki még egyszer: összpontosíts a kiváltó tényezőkre (szerelem: a szeretett személy vonásai, első találkozás..) Idézd fel a hangulatot.

Az ismétlés, mint olyan nem tilos.

„Az idő nem alkalmas most írásra” hát ezt felejtsd el. A legfontosabb foglalatosságod az életben ez. Készíts röpke vázlatokat, ha valóban nincs 5 percnél több, de ne hagyd, hogy elhagyjon az az érzés! Egyértelmű, hogy egy időben egy valamivel foglalkozhatsz a cselekvés szintjén (gyerekfürdetés közben nehéz főzni is, különben vagy az étel ég oda, vagy a gyerek fullad bele a kádba -egyik se töltene el örömmel. Más kérdés, hogy az elkalandozó érzékszervek több felől szedhetnek össze benyomásokat egy időben. Míg az írás hogyanján agyalok számtalanszor előfordul, hogy vizuálisan is olyan tartalmakat keresek, melyek festik a mondanivaló témámat. Több összetevős ez: süti finom porcukros illata, a narancssárga, szobába beszűrődő délutáni színelegy, valamint egy kedvesen csengő gyermekhang együtt már egy fél vers és még nem tettem hozzá semmit. A te írásod, amit mi látunk tőled, már egy válasz arra problémára, ami benned elindult. A válasz lehet egy ismételten felvetett kérdés is.

Ne gondold, hogy minden vers pl. egy 10-45 perces távlaton belül születik. Amikor elolvasod könnyednek, röpkének tűnik, a munka vele pedig lehet, hogy egy havi volt. Hagyj időt kiforrani az alkotásodat! Javaslom, hogy olvasd át többször és beküldés előtt javíts rajta.

És igen, bármennyire elsőszülött édes gyermek, előfordulhat, hogy fájni fog eleinte, de húzni kell belőle, nem feltétlenül egy-egy szót, de versszakokat, bekezdéseket. Hogyha a maradék 10 % ütősebb lesz a kihúzott 90%-nál, akkor azt kell közzé tenned.

Lerövidíthető az alkotásra szánt idő, ha ismersz, idézel, vagy csupán hivatkozol máshonnan. Mondanom sem kell (úgyis elmondom még) ilyen esetben a hivatkozás forrását feltüntetni kötelező!

Megkerülhetetlen néha, hogy azonnal írj, az ilyenek nem tűrnek halasztást. Ha azt és akkor nem teszed meg, soha többet nem lesz rá mód. Tudod, érzed. Nincs mese, ilyenkor abba kell hagyni azt a másik kevésbé fontosat. Mint pl. most én a neked szóló blogírást:

Az idő múlandó-örök kapujában álltam,

átszüremlett rajta a fenséges jövő,

vakító, tiszta volt, s az ég hibátlan,

mint vágyam angyalruhában: a szűzi nő.

Gyönyörködve néztem beteljesült álmom,

szerte futott arcomon forró könnypatak,

alig bírtam vele, reppent madárszárnyon,

s mint patakvíz fut, csobogtak egyre a szavak.

ezt most tekintsük a teljesnek. Megértem azonban, hogy abban a pillanatban csak átsuhanó szavak, érzetek, egy konkrét hangulat, pl. felszabadultság van jelen. Konkrétan kb. így nézne ki, ha akkor „születendő jelen” idejű módban írnánk le:

Az idő……. kapujában álltam.

Átszüremlett………… a jövő

……………………… hibátlan

……….. angyalruhában………

…………. beteljesült álmom…

… szerte futott……. könnypatak

………………………… szárnyon

…………….. csobogtak a szavak

Azt ugye tudjuk, hogy ez még nem vers, ez a versvázlat, mely a hangulati elemeket ragadja meg. Kiegészítésre szorul a már ismert, vagy későbbiekben megismerésre kerülő verstani összefüggésekkel. Végül olyan lehet, mint a fenti.

Vedd észre, hogy az idő akkor is telik, ha nem csinálsz semmit. Amíg fogalmazódik az iromány benned, töltsd kutatómunkával, olvasással, emlékeid tárházának felelevenítésével!

Az idő írásban betöltött szerepéről ez kissé hosszadalmasabb téma, úgyhogy máskor foglalkozunk vele.

De ugye észrevetted, hogy észrevétlenül kijelölgetek sorvezetőket? Remélem, te sem hagytad abba a cetlizgetést! Idővel saját munkamódszereidet megalapozhatod ezzel.

2017, november 5.

Útikalauz kezdő íróknak - 2.

Vegyük elő az eszközöket! 

Nem arra gondolok most, hogy készítsd elő a papírt meg a ceruzát, vagy kapcsold be a laptopodat, vagy ilyesmi, természetesen ez alap.. Ha esetleg nem olvastad az (1) -et, akkor érdemes visszalapozni.

Egy útikalauzban fontos, hogy szisztematikus tartalomjegyzéket, listát állítsunk fel és azt kövessük.

Megismerkedünk folyamatosan mindazzal, ami behoz téged, ami idehozott minket is az egyszerű halandó polgárok világából az „írók klubjába”. Kiírhatnék egy ilyen „TJ. ”-t, de azzal orientálnálak előre, és jobb, ha a maga idejében lebben fel a fátyol a titkokról.

Minden történetírás, verselés legfontosabbika, hogy az olvasót a végéig izgalomban tartsa a végkövetkeztetés levonásáig. Nemcsak a rímek és a sorhosszak szabatos betartása a fontos, sőt megfordítva, ezek igazából elhanyagolható eszközei az igazán érdekes írásműnek - külsőségeknek tekinthetők -, melyekkel adott esetben érdemes mélyebben foglalkozni, máskor viszont inkább visszahúzó kötelék.

Biztos sokféle szöveggel találkoztál már: a sporthírektől a statisztikai adatokon át, szépművészeti monumentális regényekig, mely utóbbiak szemrevételezéstől is kivert a víz, de olvashattál már pont hozzád szóló kis gondolatokat is, melyek megérintettek. Mi a különbség ezek között? Bizonyos olvasói igényeket szolgálnak ki, ám nem az olvasó szempontjai szerint készülnek. Mégis találkozhatnak vele. Hasonlóság, rokon lelkűség, szituáció azonosság lehet. (egyébként néha a sportrajongó és a számára közölt hír is ez a kategória lehet)

Ezek egy része roppant fárasztó neked, más meg közel áll hozzád, mint egy kis cserépnyi virág.

Észrevétlenül elkezdtünk megismerkedni az eszközökkel. Majd ismétlésképpen idézd fel, készíts cetliket: „Izgalomban tartás”, „elhanyagolható külsőségek”„azonos szituáció megteremtése”.

De írd oda azt is bekarikázva együtt, hogy ezek belső eszközök, melyeket számos más is kiegészít, míg a formaiak inkább az írásmű fizikai keletkezéséhez köthetők.

Formai eszköz lehet a helyesírás, az érthető fogalmazás, és mások, melyekre majd példákkal kitérek a későbbiekben.

Kelléktárunk hatalmas: a magyar irodalomtörténetből tetszőlegesen válogathatunk, ha rátalálunk a formára, tudjuk, mit szeretnénk, de esetleg idegen a mód, ahogyan ezt közreadnánk. Nem kerülhetjük el az olvasást, legalább az írásszerkezet megértése végett. Tudnod kell, hogy az azonnal közölt gondolat nem feltétlenül szép, vagy befogadásra alkalmas, sokszor zavar, ellentmondás, kuszaság fedezhető fel benne, ami, mint naturalitás persze lehet cél. (=azaz olyan, amilyen), de a csapongás lejegyzése legfeljebb téged nyugtat meg, esetleg mást megzavar. Azért valld be, van benned egy pici rész legalább, ami arra vágyik, hogy tessen másnak is, amit írsz.

A fegyelmezettség és némi tárgyi ismeret a kulcs ebben a részben. Besorolhatóság nélkül bizonytalan, értékelhetetlen egy alkotás. Már meglévőkhöz hasonlítás alapján, azok ismérvei szerint mondhatjuk el róla azt is, ha különbözik az addig ismert bármi mástól. De ne aggódj emiatt: a legtöbb írásmű besorolható és nem is cél csupán a legújabb avantgard kedvéért új kategóriát gyártani. A meglévők közül eggyel azonosulás jó támpont lehet hasonló szerkezetű írás megteremtéséhez. Nem lesz attól ódivatú, hogy hasonlít szerkezetében. Tartalmában ne hasonlítson, az nagyobb baj! Ma már annyi „szabad” kategória van, hogy nehéz ezeken kívül még szabadabb más kereteket felállítani. (Ám biztos lehet).

Lássuk milyen cetliket gyűjtöttél össze, míg nyomtam a sódert!

Takard le a következő sorokat, csak utána nézd meg, ha végeztél a cetlizéssel!

…

Szóval: elsőként a saját szisztémád is lehet, hogy jó, az enyém ez volt:

„Formai eszköztár”

„Írásszerkezet fontossága”,

„nem azonnali közlés”,

„Fegyelmezettség”

„Tárgyi ismeretek”,

„szerkezeti hasonlóság lehet jó, tartalmi hasonlóság nem jó”,

„Cetlizés! ”

Ha nem ezeket írtad, próbáld meg megindokolni magadnak, hogy miért azokat, amiket!

2017, november 4.

Útikalauz kezdő íróknak - 1.

 Első írásom 

Őszintén szólva, írni nem olyan nehéz dolog. Különösképpen, ha valaki nagyon szeretne. Persze születhetnek borzasztó dolgok is, meg ámulni való csiszolatlan gyémántok is. Tudod, sokan eltévesztik, mit is kell ilyenkor tenni. Összeráncolt homlokkal várnak valamilyen csodálatos ihletre, hogy ami majd ezáltal elkészül az szép, rendezett, bölcsességgel teli summázat legyen.

Picit munkál a félelem is: mit mondanak majd rá? Megfelel-e a szabályoknak, formája ábrázolja-e az iskolapéldában tanultakat?

Nos, elárulom, én nem szoktam a bekezdések elejét beljebb tolni, mint elmondták vala sok évvel ezelőtt kedves tanítóim. Tulajdonképpen elkezdeni, eljutni a sorkezdő nagy A betűig, ez a legnehezebb, a többi karikacsapás, szinte árad a szó, megállíthatatlan.

Joggal kérdezheted, akkor írónak lenni csupán ennyi?

Igen és nem. De ez a nem ne bátortalanítson el. Van a folyamatos és a fogalmazott szöveg. Előbbi hasonló ahhoz, amit most adok elő, tehát úgy tűnik, mintha beszélgetnék veled és van az, amit megelőz kutatómunka, felépül egy bizonyos előre kitalált szerkezetre, vezetése, íve, sodrása, cselekménye, csattanója van. (Nyilván érted, hogy a folyamatos szöveget is fogalmazni kell, csak kevésbé kötött módon rögtön fejből is tudod prezentálni.)

Most azt szeretnéd mondani, hogy ne nézzelek ennyire kisiskolásnak, mert tudsz azért írni, hiszen volt már toll a kezedben, sőt részt vettél fogalmazásórán is valamikor.,

…. de itt van ez a képződmény, ez az internet, meg a különféle portálok, ahol ismeretlenek odaírogatnak a kis kezdetlegesnek vélt művecske alá és jól megmondják, mit és hogyan kellene ahelyett, ahogy végül is lett. Hát lett, amilyen lett. Nem feltétlenül baj, ha senki sem veszi észre, mit alkottál elsőre, bár kétségtelenül jól esik. És az sem baj, ha észreveszik, de mondjuk nem épp a jó értelemben fűznek hozzá megjegyzéseket. Nekem is volt mentorom, aki köszöntött, látva első, bizonyára gyengécske írásomat. Szóval, örülök, hogy idetaláltál, érezd jól magad és főleg: írj!

Valami kis önbizalmat össze kell kapirgálni. Elfeledni, hogy kívül háború dúl. Csöndes parkba jöttél, árnyas fák alá, áramló gondolataidat összegyűjteni egy nagy fésűvel és hosszú (vagy rövid), de színes történetfonatot fésülni belőle, kibogozva a csomókat. Kis, rövid villanásnyi érzések lejegyzésére a vers a legkiválóbb eszköz, de ha szerteágazó történeted van, azt célszerű jobban végiggondolni, jegyzeteket készíteni, vázlatot írni előtte.

Persze így is belekezdhetsz a saját történetedbe:

„Egyszer Harry a bácsikám unokaöccse mesélt, már nem tudom miről, mert vontatott volt és hosszú. Olyan fáradt voltam, hogy a délután hatalmas hullámként bukott át felettem. A nyár hömpölygő folyamként ragadott magával, Éreztem, hogy ott vagyok, meg nem is, a fák között színes cukorkák módjára hintázott a borostyános ragyogás. Elandalodtam és álmomban a tengerparti homokon ültem, míg hallgattam a morajló hullámok időtlen dallamát, susogtak körülöttem vízre hajló pálmafák… ”

Ekkor mi olvasók azt várjuk majd, hogy megismertess az óceán roppant erejével, elkap a Karibi életérzés és szeretnénk majd valami szép, romantikus, szerelmes történet részesei lenni. Legalább egy folytatásos novellát akarunk tőled, ami szomorkás, vagy heppiendes véget ér, és bizony kisebb csalódással könyveljük el, ha egy oldal után befejezed.

Ezt megkerülheted, ha mondjuk nincsen csak fél órád arra, hogy kifejezzed, mi munkál benned, így egy talányos verssel is meglephetsz minket:

Hanyatló idők óarany alkonyán

pálmás parton járt szabad szívem, 

ott volt a végtelen, s hullámzó óceán

álmot láttam, mit nem látott senki sem…  ... ésatöbbi…

A biztos pont a napló: ez már megtörtént veled és senki sem vetheti a szemedre, ha leírod, . Sőt még érdekes is lehet. Biztos, hogy igaz, mert a naplók nem tudnak hazudni, hitelesek. És akár hiszed, akár nem, az igaz történetek elementáris erővel hatnak, szóljanak bármiről! Van itt egypár hasonló pályatárs, akinek a napját, ha végig követed, az maga a felüdülés. Ha ma még csupán az a lendület van meg benned, hogy de jó is lenne leírni, ami benned van, akkor jó helyen jársz. Kis körbetekintés után megtalálod a neked megfelelő hangot-kifejezésmódot, legyen akár ez szabadabb vers, történetírás, vagy hangos média, képzőművészeti alkotóműhely és nekiállhatsz. Legjobb úgy tanulni az alkotói életmódot, hogy közben kérdezel, részt veszel műhelymunkában, közös alkotásokat készítesz másokkal, gyakorolsz. A „hogyan” és a „mit” a kulcs ahhoz, hogy milyen minőségű, mások számára is élvezhető karakterű „művésszé” változol-e.

Rögtön az elején el kell, hogy mondjam, nem kell erőszakot tenned magadon: Te vagy a titok maga, és amilyen vagy, azt fogod használni. Te fogsz változni, bátorodni, kinyílni és szépségeket letenni az asztalra. Amit először jegyezz fel magadnak az az, hogy nem kell megfelelned más igényeinek, nem másokért írsz, hanem a te legbensőbb dolgaidat közlöd - ha akarod – velünk. Amit mi szeretnénk hozzátenni, az a technika, és némi egészséges orientáció, mely a veled született természetes igényszintről a kortárs, vagy nem kortárs, de egy irodalmibb nyelvezet felé vezet –hacsak már nem ott vagy és nem te fogsz bennünket tanítani. Ebben az esetben „Az útikalauz kezdő íróknak” további fejezeteinek megírásában szívesen látunk aktív szerzőként!

Szóval, folytathatjuk?

2017, november 3.

Az úton, egyedül

Vajon tényleg úgy van az,
egyedül kell az úton menni,
szegett fejjel, hallgatag?
Szürke hétfő reggel derengi
körül e súlyos némaságot.
Csontos vállamon az átok
nyirkos őszként szüremlik belém.
Nekem vonuló éj az,
mi neked aranybarna fény.

Önundor taglóz és megvetés,
hiába csilingel amott villamos,
s hív a keskeny utca mélye,
valami azt súgja egyre: vége!
Kinek szerelem, kinek más a támasz,
ha kérdeznének, te is tudnád azt,
hogy kinek kezét fogjad.
Vajon mindnek van menedéke,
s a halott, hiú ábránd remény-e?

Nem bírom szánalmas magányom,
kisiklik, sírdogál a gyönge hit.
Koldustól tarhálok egy cigit,
keserű, mint a gyárak füstje,
gomolygó ködje elandalít,
de vigasza nem tart ki hajnalig.
Hová lett hát oly sok álmom?
Kaleidoszkópba szórt színes szemcsék..
Összerakni újra? Sok szerencsét!

Egyre hosszabb a sor,
ahogy nő a testben a tumor.
Beteggé tesznek a záruló falak.
Szerelmem, hívlak, merre vagy?
Szertefut csókod, jégvirág és pára,
ajkam hűs ablakra tapad.
Most már eljöhetnél értem,
megértettem, milyen megtagadva,
s válaszod a szóra miért: nem.

Erősebb a drognál ez a dolog,
vajon tényleg úgy gondolod?
Lehet szavak börtönében élni,
hogy ne érintene a körbeírt remény?
Illatod csupán állítmány marad,
s érzéseink néma költemény?
Már vénülök, hogy csöndben várjak,
s ellenállni a kínzó hiánynak
tovább nem tudok.

A szakadás pillanatai

Próbálom szavakba foglalni a jelent…
szeretném, óh, szeretném szépen írni…
törülni a könnyet szemeden,
az az érzés jön hát, csak ezt most bírd ki!

Nézzük egymást önfeledten, némán,
az illemtankönyvek nem segítenek..
Ki lettem, s ki volt ez a szép lány?
Lágyan homályosulnak a drága szemek.

Mondd te inkább, ne hagyj szólnom,
simítsd őszes halántékom, fejem!
Minden mozdulatban súlyos ólom.
Időn kívülre, ugyan hová rejthetem?

Hol találok neked helyet árva rózsaszín?
Ostobán elfutnék most e perc elől,
kincses várunk nézem, amint
puha robajjal szívünkben összedől.

Szétlazulnak színes szövedékeink,
íriszeden kihuny vezércsillagom,
menni kell, óh, messze, menni kell megint,
s fázni fogunk, tudom, egymás nélkül nagyon!

Rossz irány

Sok gyenge délelőtt után
ma végre égek.
Értelmet nyer a belső ítélet,
bár kesernyés a füstje,
mélyen, tüdőig szívom le
és jókedvvel kacagok - magamon!
Bolond vagy, bolond, az irányt
elvétetted nagyon!
Nincs jó válasz,
heges csütörtökök péntekig vedelt
gyógyszere ismét elfogyott,
s az érzések ismét hasadnak.
Szombat van, szabadnap,
magány árad, nem talál okot,
bordám alá kínnak szősz holnapot
te reménytelen idő!
Szerelmes sem vagyok többé,
csarnokszívem üres temető,
ott ődöng a megunt varázslat,
s a szürkére kopott szivárvány.
Kockát vet, nem festeget a lány.
Levágja lokniját, reá zöldet önt.
Hosszú telek ülnek háttal falnak,
a puszta semmiből van egyre több.
Mi érne mindent
cserébe egy kis valami szépért?
Miért akkor nyílik szemed,
mikor eltakart felhővel a kék ég?
Karcos sorok fájásra várnak,
pléhfejem falán belül csikorog a szög.
Nincs jó kérdés,
csak kéretlen válasz rengeteg.
Mi végre mozdul e gépezet,
narancsos képzelgések hab-ködét
miért fújja játszva szerte szét?
A távolodó remény magamra hagy,
ringatva viszi a dúdolt zenét.
Ma végre égek,
értelmet nyerhetne e vacak élet,
ha nem volna ily kesernyés a füstje…

In memoriam

Szerelem óráin időzök
ismét, mint sokszor oly sokat,
Hölgyeim, régi mesehősök,
emlékük szárnyat bontogat.

Odavesztek mindahányan
az értük gyújtott tűzben,
velük én is égni kívántam,
s őket óvatlan elűztem.

A láng engem mar meg ma,
jól tudom, lelkem vétkezett,
üszkös jelet írt tegnapba,
emlékük romlatlan ékezet.

Nevük, ha ajkamra téved,
nem félek őket kimondani,
együtt kóstoltunk édes mézet,
s boldog volt együtt játszani!

Szerettem volna szépen írni,
tollal tisztelgem feléjük:
szívük annyi csalódást bírt ki,
s hiányuk bennem olyan mély űr!

Romjainkon ma is friss a virág,
Illatuk bódít, mint az ózon,
szeressetek, míg megtart e világ,
Tiétek legyen múló csókom!

Vége nem lesz soha

A part meredek volt és szeszélyes, hol csak kisebb kövecskék csúsztak ki a görcsösen kapaszkodni kívánó lábujjak közül. hol egész nagy darabok váltak le és zuhantak a ködös semmi mélyébe. Órák óta ereszkedett lefelé és az eleinte kedves, zöldellő bokros enyhén lankás térség földrajzát kezdte felváltani a szakadékos, gyopáros, inkább kőzetszerű talaj. Eltűnőben volt az élővilág pázsitja és éltető zöldje.

A kórház nyirkos, hideg lepedőjén feküdt, arcán az oxigénmaszk egyre erősebben tapadt, ahogy kétségbeesetten zihálva próbált levegőhöz jutni. Lábainál a szívmonitor rendetlen görbéket rajzolt, miközben keze gombócot gyűrt az ágyneműből.

Kissé hűvösebb lett, gondolta megáll pihenni, és hogy szusszanjon kicsit. Ám az elfelhősödő boltozat és a közelgő vihar szele, a még távoli égalja felől látszó villámlások nem engedték meg neki ezt a luxust. Valahogy a táj sem volt már ismerős. Ahonnan elindult jól belátható, kellemes völgyet rajzolt a messzi távlat, most azonban mintha egy veszélyesebb turistaútra tévedt volna. Be kellett vallania, bármennyire is szereti az efféle kalandokat, talán most túl messzire merészkedett. Vissza kell fordulnia, ezt diktálta a józan ész. Igen, tehát szorosabbra fogta köpenyét és a hátizsák ellazult övét meghúzva feljebb lépett egyet. Talán van még egy kis ideje.

Az ápolónő megtörölgette verítékező homlokát és felcsatolta a nyomásmérőt rá. Egy injekció és stabilizálódik. Az érintés megnyugtatta. De a szúrást követően éppen ellenkező hatás kezdett kibontakozni, apró rángások futottak végig a testén.

Az érkezés irányából egészen közelről elektromos kisülés fülsüketítő csattanása hallatszott és kékesen elágazó ágszerű fényt látott. Mindezt annyira egyszerre, hogy tudta, közel volt vég. Égett tetem és perzselt növényi szag bűze csapta meg az orrát. Az ösztönös menekülés iránya mégis a lefelé lett. Remegő lába kereste a kiszögelléseket, de csakhamar elfogytak a tapintható pontok. A vihar erősödni látszott, a csapkodások pedig sűrűsödtek.

Kénytelen volt két kézzel kapaszkodva, függeszkedve, szikláról sziklára mászva menedéket keresni. Nem értette, hiszen mára jó időt jósoltak, hogy történhetett ez? Tapasztalt, előrelátó embernek tartotta magát, persze vállalva azt a kockázatot, amit a normalitáson belül lehet, hiszen e nélkül a saját lakását sem hagyhatta volna biztonsággal el.

Talált egy kis üreget, éppen befért, a hosszú órák stressze után pillanatnyi megnyugvásra lelt itt. Megvárja, míg elvonul ez az isten haragja, aztán….

A ködbe vont völgy előtt szúrós, sűrű szemű eső dőlt áradata előtte időtlenül szakadt. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar vége lesz. Jó, hát akkor vár. Az első tíz percben körültekintett, de semmi érdekes. Aztán elborították régóta felszín felé igyekvő gondolatai. Az a kellemes szép kis otthon… Hogy került ide? Betervezett programok, szabályszerű élet, büszkén gondolt rá, míg más átgondolatlanul sodródott, neki tudatosan kitűzött céljai voltak és ezeket munkával, szorgalommal jórészt elérte már. Kisöpörte az érzelmeket, csak útját állták mindannak, ami az élhető jövőt elválasztotta a bizonytalan múlttól.

Egyedül maradt? Talán. Mostanáig nem gondolt rá, annyi ember vette körül, akinek feladatot kellett osztania. Kellett? Igazából nem. Ezt a szerepkört saját maga utalta ki magára, amikor a cégvezetésre vállalkozott. Maradhatott volna egy a hangya-sokaságból, tarka, elreppenő álmokkal. Döntött és ezzel jórészt felszámolva addigi kétségeit belevetette magát a munka őrült, sodró, megállást nem tűrő világába. Félt valamitől? Á, dehogy, ez fel sem merült eddig. Eddig? Ezek a kis szurka-piszka kérdések meg honnan? Nem félt. Miért is? Persze, most itt ül, ki van szolgáltatva, de majd kisüt a nap! Elmúlik ez az egész, szépen hazamegy, elfelejti az ostobaságokat és….

Nem mész te sehova!

Felkapta a fejét. Ez meg ki volt? Ki beszél itt? Nem látott semmit, de amúgy is reménytelen lett volna látni bármit is a szürkeségben. Egész határozottan észlelte a jelenlétet. Magyarázatok. Azokat mindig tudott gyártani. De kézenfekvőnek is látszott, hogy hallucinációk kezdik gyötörni. Ez a hely nem éppen egy szanatórium.

A vastag overallján keresztül is megérezte azt a hideget, ami a csontjaiba akart hatolni. Végig futott rajt a reszketés hulláma. Nem a szél, nem a vihar okozta lehűlés okozta ezt, nyár közepe volt, épp csak néhány fokot eshetett, talán más helyzetben jól is eshetett volna. Nem ez valahol belülről a szíve tájékáról indult el, és mint jégvirág futott szerte rémült bensőjén. Mi ez? Sokszor gondolt váratlan helyzetekre, felkészült rá, tudta, mi a teendője egy esetleges roham esetén. Hamar masszírozni kezdte a kérdéses területet, ez majd használ.

- Doktor úr! Hol van már? - kiabált ügyeletes az nővér- Fibrilláció! Káliumot gyorsan! - a csipogójához közel hajolva belemondta - Áttolom az intenzívre, csapat, készülj!

A beteg kékülő szája szögletét lágy zsibbadás kerítette hatalmába, arca egyszerre nagyon sápadt és beesett lett, a műszer kardiogramja ezzel egy időben vészjóslóan kisimult.

Elálmosodott, elgémberedhetett a karja, valami újszerű érzés, húzta, mintha görcs lenne. A hátizsák pántja, biztos az vágta be. Csakhamar viszont elviselhetetlen lett. Megfordult hát, hogy megigazítsa, de megcsúszott a lába és kiperdült a természetes bemélyedésből, az a száradt kóró, ami után kétségbeesve nyúlt amúgy sem tarthatta volna meg. Mindez nem számított már, tehetetlenül hullott a mélybe. Ideje sem volt sikoltani, valami vattaszerű tömeg csévélte fel akképp, ahogy a lavinába került test körül növekszik a golyó. Szédítő sebességgel pörgött, mint egy álombéli utazás –gondolta – és rövid időre elveszítette az eszméletét.

Az ébredés pofonként térítette magához, a sajgó fejét és a hányigert azonnal érzékelte és öklendezve görnyedt össze. Szanaszét szakadt overallja még leérése közben elveszett, hátizsákjával együtt. Vérző felsőteste sebeit pólója itatta fel, ezért nem lett nagyobb baj. Láthatóan egy szál tangája maradt ép, ami férfiasságát védte. Szemügyre véve magát, siralmas állapotát konstatálta, megjegyezve a helyzet fontosságát eljutott az egyetlen pozitív gondolatra: „élek”. Ezzel vissza is zuhant az „én” peremére és csak jóval később kezdték el foglalkoztatni egyéb szükségei.

- Maga szerint, ha azt mondom, hogy álljon ott mellette, az mit jelent? - „üvöltött” az orvos – nincs kávészünet, amikor ilyen állapotúak közé van beosztva! Szikét és két egység morphiumot! – hangja alig hallható volt, de a hangsúly félelmetes súlyt adott asszisztense számára. Felnyitotta a felső bőrszövetet, és mint leplet hajtotta félre az útból. A következő órák rendkívüli feszültségben teltek.

Hol a csudában vagyok? Tisztán emlékezett az esésre, de a ködtől továbbra sem látott semmit, lába alatt szilárdnak tűnő felszín volt. Sebesülései fájtak, de a mozgás mégsem esett nehezére. Ettől függetlenül óvakodva lépett egy-egy lépést a négy irányba, nem tudva, milyen kiterjedésű a hely, ahol áll. Szomjúságérzetet fedezett fel, ám nem a nyelve, a szervezete kívánta ezt, furcsa módon valami másféle érzés volt ez. Inkább valaminek a hiánya, betöltetlensége okozta. Sokkot kaphatott, vagy mi. Felszabadult emóciók, kontrollálatlan, kusza halmazok, képek, benyomások. Ennek nem itt és nem most van helye. Vagy mégis? Új keletű kétségét, ezt a bosszantó hangot nem sikerült fenn hagynia az üregben. Csak tisztulna már ez a homály –gondolta

Teljesen egyedül vagyok. Kiszolgáltatva. Zuhog ez az átkozott eső és nem látok semmit. –ennél azonban összeszedettebb problémakezelésre nem volt képes. Mintha elfújták volna ítélőképességét, de az is lehet, hogy egyszerűen kevés információ állt rendelkezésére. A várakozás sem tűnt túl ésszerű megoldásnak. Egyszerűen nem volt támpont, hogy mihez is kezdjen. Igen, ezt a fajta életmódot hagyta ott, ennek a bizonytalansága sarkallta tisztes életmódváltásra. És még valami, igaz? Hogy mi? Ez már megint, ki? Ki játszik velem? Képtelen volt elválasztani a külső hang forrását a maga támasztotta kérdések bázisától. Most vagy megőrültem, vagy valami más - gondolta és keresni kezdte a kezelés módját. Talán tornászom egyet, jógapozíció, alfa tréning fázis. Hahaha! –hallotta egész közelről, szinte magából. Elhallgatott magasan zümmögő hangja.

„Meghaltam és isten beszél hozzám. Másként nem lehet. ” Ennek a feltevésnek eddig igyekezett kerülni is látszatát, mert olyan fantazmagóriák világába vitték volna, amely nem fért össze világnézetével. „Persze, hogy nem, te ostoba! ” Megcsipkedte a combját, nagyon is fájt. Ez a baleset utóhatása. „Összezavarodtam, hangokat hallok, ennyi. ” Csak hát sem a hangok, sem az egyhangú szürkeség nem akart abbamaradni. „Miért kínzom magam? ” Egyszerre csak megrohanták az érzések. Eltemetett fájdalmak szakadtak fel, mintegy kárpótlásul betöltve üres felét. Olyan elementáris erővel, hogy valódi könnyek öntötték el az arcát. Nem bírt, nem tudott összefüggéseiben magyarázatot találni erre és védekező mechanizmusai is csődöt mondtak. De azt sem tudta, honnan jönnek ezek, alaktalanul áramlottak belülről agykérgi-szívtájéki felszíne felé. A film már futott, de a címe még ismeretlen volt. Ott ült egy nézőtéren és tehetetlenül zokogott.

- Talán túl sok volt a serkentő, kérem, adjon egy nyugtató injekciót, nővér! intett az operáló orvos - kiszakad a szívburka szerencsétlennek. Ugye nem akarja megölni?

Érzett már hasonlót, a nagy titkokra rácsodálkozáskor, amikor elhúzzák a függönyt és bepillantást nyerhet a dolgok rejtett értelme mögé. A hajnalkor, ifjúságának szédítő felismerései, a visszahozhatatlan ártatlanság, az őszinteség rohamai. Magasztos és együgyűen egyszerű megállapítások, melyek viszonyítási sarokpontokat helyeznek el a további gondolatok számára az életben. Ezek miatt sírna? Nem, ezek valamiféle megkönnyebbítő sóhajként, igenlő akarásként szakadtak ki, megújítva, elrendezve kuszaságát, megalapozva a rend a következetesség, az igen és a nem, a harmónia helyét.

Csak hát ezek fájtak most. Az oszló ködös homályban nem támadt napfény, és nem szűnt meg az esőzés, de a környezet tisztulni látszott. Valami porondszerű emelvény közepén állt, melynek határán, mint karám szélén a kerítés, de jobb hasonlat a szorító, hármas kötélzet vezetett körül.

Ez egyáltalán nem a várt helyszín volt. Keresni kezdte a várható és logikus természeti környezetet, az erdős, fás, bokros völgykultúrát, amiért ide jött, hogy annak pihenő részese legyen, s ami ennek homlokegyenest ellentéte volt. Láthatóan megdöbbent. Igyekezett elhagyni a szorítót, ám ez lehetetlennek bizonyult, akárhányszor megpróbálta átvetni magát, vagy kibújni a kötélzet között, valami láthatatlan fal megakadályozta ebben.

Tehát miért van itt? Nyilván okkal. Ez az ok lehet a saját korlátozottsága is, mely így nyer fizikai kivetülést. A fájdalom újra szorítani kezdte, hogy le kellett térdelni. Jobb is, ha úgy marad! – a szó ökölcsapásként találta el, bár sem az irány, sem a küldő kiléte nem derült ki, de anyagtalan ellenfele alaposan behúzott neki.

Székek, széksor, ülő nézők.. ezek voltak első benyomásai, amikor ismét feleszmélt. Körben őt nézték emelkedő sorokban, kívül. „Tényleg a bolondokházába kerültem”- villant át az agyán – „de legalábbis egy nem tervezett box meccsre. ”

- Fel kell ébreszteni, doktor úr! –pillantott a műszerekre az egyik asszisztens – csökken a vérnyomás, rosszak az életfunkciós értékek.

- Beszéljen hozzá, nővér, mindegy mit, csak halljon hangokat, az átmenet nem lesz egyszerű – válaszolt a műtőorvos – közben adagolja az értágítót, köszönöm!

„Valószínűtlen, hogy itt legyek. És még inkább, hogy ez történik. Mi a csuda ez, akkor? ” Még próbálta összeszőni a valóság keretét. „Egy forgatási helyszín lehet, amit nem jeleztek előre, beszélnem kell valakivel. ”

- Hé, elnézést-kiabált a lelátók felé – Önök kicsodák? Megmondanák, hogy lehet kijutni innen? - nem választ kapott, hanem az emberek (vagy emberfigurák) egyszerre felálltak a helyükön. Erre visszahőkölt, két lépést hátralépett. Három, különböző korúnak látszó hölgy érkezett és a fenntartott helyekhez vonult. Ezek kissé kiemelve, mintegy pulpitusként előreálltak a széksorok közül. Az egyikük, mintha ismerősnek tűnt volna, bár ilyen távolságból...

- A tanács megkezdi az ülését! Mindenki üljön le!

Az elképedés újabb hulláma futott végig rajta. Ez most mi? Bírósági tárgyalás?

- Kérem…! - próbálta a helyzet komikus oda nem illőségét oldani, bár ezen nem túl sokat segített az a tény sem, hogy az ágyékkötőn kívül nem viselt más ruházatot.

Szavába vágva sorban bemutatkoztak az utoljára érkezettek.

Ő pedig mindent megértett. Egyszerre arcot kaptak a fájdalmak, és a nehéz elviselhetetlenné vált.

Ők voltak. A mélybe taszított érzések viselői.

Ők voltak, akik nem lettek érdemesek az igaz, mindvégig tartó, beteljesedett szerelemre.

Ők voltak a szeretők, akiket megkeményedve eldobott.

Azért van itt, hogy számot adjon mindenért.

A hang nem segített, elhallgatott, kétségei bizonyossággá értek.

Míg a szemek némán kísérték, a vihar leereszkedett és kitöltötte poharát.

Újra és újra.

A műtőt friss huzat öblítette át. Órákkal ezelőtt kitakarítottak.

Azt mondják, ritka, amikor az orvos hibázik. Legtöbbször a beteg krízise fordul visszafordíthatatlan stádiumba. Megesik, hogy a test bár élni tudna még, de a lélek feladja. Pontosan nem tudni, mi zajlik le belül. Szomorú eset.

A műtős orvos később benézett az osztályra még.

Ott találta, akit keresett.

- Klárika, nagyon szép munka volt, ne keseredjen el! Nem magán múlt. Hogyha van kedve és ráér, meghívhatom valamikor egy kávéra?

- Igazán ezt gondolja, doktor úr? Hisz Ön a lélekvándorlásban? Tudja, hogy szeretem a kávé illatát?

2017, október 9.

Szabadság - Kinn jártam a Ligetben

Kinn jártam a Ligetben ma délután
sétálni valahogy olyan jól esett,
a fák között a régi játszótéren
önfeledten játszott egy csapat gyerek.

Rájuk gondolok, mikor e verset írom,
hogy szabadnak lenni milyen csuda jó,
egyszerű lesz e strófa, jól tudom,
s nem oly szomorú, mint néha a való.

Kinn jártam, s az első naplementét,
mely október elsején szemembe nevetett
bámultam, s tükrét is a tó színére szórva…
Visszapillantva könnyben úszott az a csapat gyerek

Rájuk gondolok, mikor e verset írom,
s bensőmből áradni kezd valami, lehet..
a fák között a régi játszótéren
önfeledten játszott egy csapat gyerek.


(pályázat) 

Illa és Zorg

 „Olyan szép ez a világ, ha minden rendben folyik benne, de amint kisiklik valami, kínná válik akár egyetlen parszek is. Egyensúly, erre figyelmeztetett csillagvilágú szülőm, ki végtelen tereken vándorolva küldte gyógyító-melengető fényét távoli peremvidékünkre. A létezés örök titkára akart tanítani.

Már eonokkal ezelőtt megszűnt, már akkor vörösbe pulzált, mikor fel sem foghattuk még, hogy szülőnk lesz egyszer. Távoli jövő volt nekünk, s régmúlt lettünk neki. Különös kapcsolat, mégis a most az, amikor itt van. Persze részben csupán. Nem tudunk beszélgetni vele, csak ő szól hozzánk. Csillagpárom, Illa olykor elektronfelhőket sír utána. De szülőnk mindenre gondolt, kérdéseinkre a válasz is ott volt hunyorgó üzenetében, elmondta teljes történetét és a mi születésünket is. ”

- Hé, kiscsillag, ne olyan mohón! – Illa játszik gázörvényeimmel és néha elszippant pár gigatonnát belőlem. Kisebb is, igaz, édesanyja a betegségére hivatkozva megengedte egyik korai fényimpulzusában, hogy belőlem gyógyuljon. A neutronközepét nem sikerült elég stabillá tennie, ezért folyton fúziónál a környezetével. Valami genetikai hiba folytán a szabadgyökök szivárognak belőle. Elég közel áll hozzám, régen ezt úgy hívták: ikercsillagok.

Mondta egyszer, hogy ha szeretnénk visszamenni szülőnkhöz, elég elkapni a csillagszövet fonal végét és visszagombolyítani..., micsoda butaság, de ráhagytam. Persze, az időt le lehet játszani fordítva is, de mit nyernénk vele? Már félúton eltűnnénk a semmiben, sosem találkoznánk vele.

Én is szeretek gombolygatni, cicázni, simogatni, és csupa ilyet mondani. Ezek a fogalmak itt maradtak a szubjektum megszűnése után. Nincs értelmük, de olyan szépek, és hangalakzataik is kellemesek.

- A simogatás az bizony jó dolog... - szakította félbe egy alkalommal millió éves gondolatfolyamomat ez a haszontalan- a húgommal szoktuk egymást csikimikizni. - azzal perdült egyet a térben és héliumos csóványát aranyhaj módjára befonta. Közben észrevétlenül szívott az oldalamból egy tízerer elektrovoltos gammasugarat.

- Dehogy szoktál, honnan tudnád, mi az? Nincs is húgod! - förmedtem rá rosszkedvűen.

- De vaaaan! - trillázott rá és a fényességét 1 amplitúdóval megemelte. Ez nála a boldogság egyértelmű jele volt. - Ott lakik a szomszéd galaxisban, jobbra az első naprendszerben.

- És ezt honnan tudnád, te lökött? Járt itt valaha is?

- Neeem - biggyedt le a szája sarka (akarom mondani az elliptikus csóvája) - de tudom, hogy ott van. Szokott kacsintani és dögönyöz a nyalábjaival. Ez egyfajta simogatás, tudod? Imádom ahogy kiráz tőle a hideg.

- Ez igen érdekes, hogyhogy nem tudok én erről? – morfondíroztam.

- Hát mert sose figyelsz rám! El vagy foglalva azokkal a sötét felhőkkel. Ott, ni! - mutatott egyik spirálkarjával zenit mínusz 14 fok felé.

Valóban, mintegy félmillió csillagászati egységre vészesen tömörült az anyag és forgásába vonva, sorra nyelte el a fiatal rendszereket. Nem engedte pislogni sem őket, ezek vészkisugárzásait fogta Illa.

Akár egy terjedő vérfolt, és a halálos késszúrás újra és újra lesújtott. Szinte megcsúszott a tér körülöttem egy pillanatra, ahogy belém remegett a gondolat: önálló életünknek lőttek, ha ez a szörny megneszeli a jelenlétünket. Gyors számításokat végeztem. Csak hárommillió év kellett hozzá, gravitációs orbitális pályák, mátrixvonzások, … 1022-en év és elégünk…

- Figyelj, Illa! – próbáltam kommunikálni vele, de ő már perihéliumban volt. Ráadásul azt az elviselhetetlen magas frekvenciájú zümmögést hallatta, amitől meg engem rázott ki a hideg. Állítólag zenei szólamok voltak és úgy belemerült, hogy időnként kibillent a sztázisból és láthatatlanná is lett. Kezdtem aggódni érte.

- Figyelj már! - szóltam újra és egy láncreakciót indítottam el közös gravitációs terünkben. Na, erre szilárd anyaggá sűrítette a csillagmagja egy részét és képessé vált ismét a kommunikációra. Persze több se kellett neki, rögtön átváltott szenzitív szublimációra. Csak úgy áradtak az impulzusok belőle:

- Arra gondoltam, hogy berendezhetnék egy mobil térszögletet, ahol majd a neutrinóim játszadozhatnának. Ki is találtam, hogy a legközelebbi üstökösvonuláskor elvonzok néhány nagyot és bolygókat csinálok belőlük. Talán még szubjektumok is képződhetnek rajtuk. Milyen szép lenne! Ha elillannának a gázködjeim, vörös óriásként anyáskodhatnék rajtuk.

- Hát, én másra gondoltam, de attól a józan ész illan el…

- Tessék? - fordult felém Illa - ha a józan ész elillan, eszetlenek leszünk, Zorg!

- Óh, nem, csak nagyon romantikusak... – persze ezt viccnek szántam, de láttam, hogy bensőjében ez komoly változásokat okozott. Hidrogénatomjai közül jó pár héliummá esett szét. Honnét ez a szubjektumra utaló magatartás, csak nem a galaktikus emléktár megint?

Illa dúdolgatni kezdett, bizonyára a kezdeti időkből ráragadt feloldhatatlan benyomások okozzák, meg persze a betegsége.. nem tud úgy összpontosítani a csillagfejlődésre, ezért folyton megbomlik a színképe.

Kicsit vigasztalni akartam:

- Volt egy érzés, hasonló ahhoz, ami téged bánt, úgy hívták a szubjektumban, hogy szerelem. Ez valami olyan bódulat, ami a szigorú racionalitás kereteibe nem fér bele. Mégis létezett és mégis volt olyan erős, hogy kifeszítette azokat a kereteket. Egyszerűen megmagyarázhatatlan. Ez a feszültség hasonló lehet ahhoz, mint amikor a kitörés előtt a felszíneden a gázok hőmérséklete kritikusra emelkedik, és a csóva, amikor napszél formájában elhagy téged, megnyugszol. Ilyen a kielégülő vágy is. A szerelmesség két szubjektum között lejátszódó parányi folyamat volt, amitől ők folyton együtt akartak lenni, egymáshoz nagyon közel.

Illa központi érzékelője aranyszínben csillogott.

- Úgy mint te meg én, Zorg?

- Úgy érzem, jól értelmezem az emléktárat. A mi vonzalmunk teljesen más, de van analógia. A gravitáció egymás felé húz, de köztünk ott lebeg egy pici taszító erő is, ami nem enged közelebb. Nem tudom, érthető-e?

- Hát nem annyira, de azért megpróbálom valahogy felfogni – Illa központja rendellenes pulzálásba kezdett. Hiába is próbálta elrejteni izgatottságát – mesélj még az emléktárból, kérlek!

- A két égitest -Te és én- nem zuhanhat egymásba, és ez a távolság, ami illő és természetes, amíg fennmarad, folytonos kellemesen bizsergő feszültséget fog okozni. Legalábbis bennem. Csak tudod, az égi törvények szerint az égitestek számára is az a legnagyobb gyönyörűség, ha egymásba zuhanhatnak, nem a magányos keringés.

- Na de ha egymásba zuhannak, akkor van éghasadás meg földindulás.... ami rengeteg pusztulással jár – próbálta Illa megjátszani a naiv csillagot.

- És bizony egy valami új és csodálatos keletkezésével is. Mert a két égitest nem pusztul el, hanem egymáséi lesznek.

- Nagyon filozofikus vagy ma - ábrándozott Illa.

- Ahm, grm, - jelezte Zorg (Ezt úgy fordíthatnánk leghitelesebben szubjektumról, hogy filozófikus távolba tekintve jelentőségteljesen vakargatta rövid kecskeszakállát.) -.. hát a dolgok nem egyszerűek, kedves Illa.

- És a két égitest találkozása mi lesz? Sok kis új égitest keletkezik? -kérdezte egyre forróbban lángolva Illa.

- Nem, kedves párom, csak néhány millió megawatt energia és nukleáris hamu. Mégis érdekel a dolog. Talán van valami a csillaglét után is… Minden „Á” kategóriájú arról ábrándozik, hogy mi van, ha belép a vörös óriás álomba, majd a fehér törpe állapotot eléri…?

- Ó, hát azzal még minek foglalkozol, Zorgom, mi még fősorozatbeliek vagyunk! Keringjünk szépen, engem egészen elszédít a gravitációs pályagörbéd!

- Illa, már megint? Itt van egy kis hidrogén, lélegezz mélyeket, kezd kórossá válni ismét a vonzalmad.

De Illa már kis híján elérte a szökési sebességet és kiszaladt a csillagtérbe. Dúdolt és spirálvonalban távolodott.

Zorg kissé helytelenítve, ugyanakkor valami egészen kellemesen bódító érzéssel csóváját megrázva nézett utána. Galaktikus emléktár ide vagy oda, ami benne összegyűlt, megfogalmazni nem volt elég szókincse hozzá.

Bíborszínben égett a belső magja.

- Illa, te nagyon…

2017, szeptember 24.