Csak az éjek vonulnak egyre,
minden új nap újra tőlük tanul,
csak az emlékeimet temetve
rovom köreim, álmatlanul...
Fáradt vagyok-e? ... Fáradt.
Tudom, mit a tegnap már tudott,
a szikes partot nézem, mire kiáradt
felfedve zsombékos, kies zugot.
Régi folyóm medre aszott, száraz,
másfelé tért el kishallal játszani,
rágondolnék, de a gondolat is fáraszt,
leányt, álmot, mind otthagytam, ami
szerelmes partjára vonzott egykor.
S jobb lett-e tőle? Ma már nem tudom.
A szerelem íze részegítő meggybor,
s vége oly, mint szívbe mártó szurony.
De a napok szürkék, és hasztalan telnek,
nem jobb-e mégis egy óra álmodás?
Ha feltámadnak az elmúlt szerelmek,
önkéntelen hat rám a pillangó-hatás!
Megállok most, hátha! Átmosna az idő...,
fülelni dalos, billegő madárkát,
amint táncolva az ág végére kijő,
csalva - bontogatva feled`t szavak szárnyát.
Imhol, itt e kedves régi halott,
s az az elmúlt sincsen olyan messze!
Őrlángként ég csókja, mit utoljára adott,
kezünk szövedékét végleg eleresztve
Imhol, ismét szemközt a letűnt pillanat!
Áttetsző selyemként siklik árnyék teste,
de elmúlik, mint reppennek madarak,
szürke nappal lesz és megint fekete este...
Csak az éjek, óh, az éjek vonulnak egyre!
Tegnapom rendetlen gazos kertté vadul,
csak az emlékeimet idézve, s temetve
rovom köreim tovább, álmatlanul...
