Hófödte, néma házfedél fölött párba’
Didergő verébszárny, ha gyorsan rebben,
Semmi sem mozdul a fagyott, téli tájba,
Csak füst kígyózik fel az égre e hidegben.
Levéltelen merednek, mind tetszhalottan,
Nem érzik még a Nap bágyadt melegét.
Karjaikat varjak ülik meg rajokban.
Csontig vetkőztek a vén fák, üszkös-feketék.
Bajtársaik alább dőlt halomban várják,
Hogy dalolva tisztító tűzre menjenek,
Sisegve lehelve majd a bennük rekedt párát,
Míg a háznép rongyain békén szendereg.
Benn gyermek pisszen, s figyel ablakrésen,
El nem űzi az abrakra éhezőket,
Kik kinn kémlelnek át tákolt kerítésen:
Szép szemű, fiatal, szelíd, barna őzek
A fejsze tönkbe állva, bak mellett udvaron
Kacskán bólint csizma tapodt lábnyomára,
S szanaszét forgácsok a szikrázó-szűz havon.
Macska telepedett a billent fáskosárba.
A kuvasz is pihen – vagy éppen csatangol?
(Érezné a közel merészkedő őzet!)
Semmit sem árul el róla a sötét, saras ól
Talán csak a deszkához dörzsölt véres szőrzet
Január szalagja száll, kanyarog az időn
Kinek tiszta reményt, kinek füstöt hozva
Álmodozni jövő mélyébe szédítőn,
Vagy elhullni örökre, mindenétől fosztva
2009. január 30., péntek
2009. január 28., szerda
A jel
Mi bánt, mi éltet: kardra büszke pánt,
Forró vérbe ütve léket, hűlve elcsitul…
Szerelmet ajz az, őrülten lány hajába túr,
Mint mézre méhecskék szüntelen rajz’ nak,
Álmodni, álmodni egyre gyöngy holnapot,
Csodát gyűjteni e veszendő világról,
Zümmögve, míg virágpor száll szerte,
Hogy legyen mit ennetek, méla, bámész utca népe,
Ha felnézvén a sötét égre, nem láttok jelet.
Tűztollal karcolok szívetekbe lángot akkor,
A néma papírról is felétek kiáltok:
Szabad legyen a szó, mi bánt, mi éltet,
Keserű szenvedéllyel is hírét vigyétek,
Súgjátok két csók közt önfeledten:
Nem feledtem, mire tanítottál, kedves!
Már álomtól, bortól, részegült, szerelmes
Világnak bolondjául állok itt előtted,
Szivárvány-ég a ruhám, beleszőtted jeled.
Torony iránt, a világnak végére elmegyek,
De csak veled, reggelente álmos párom,
Ha tudnád, hogy várom veres ébredésed!
Vajba puhán hatoló kések, belém metsz szavad,
Úgy marad megírva bennem elkezdett dalod.
És rója-vési viaszhengeremre egyre,
Míg elfárad becézni, öledbe hull a fej,
De álmában is téged gondol, s nem felejt:
Mélyre vackolja a megszerzett kincs-jelet.
2009-01-28
Szerelmet ajz az, őrülten lány hajába túr,
Mint mézre méhecskék szüntelen rajz’ nak,
Álmodni, álmodni egyre gyöngy holnapot,
Csodát gyűjteni e veszendő világról,
Zümmögve, míg virágpor száll szerte,
Hogy legyen mit ennetek, méla, bámész utca népe,
Ha felnézvén a sötét égre, nem láttok jelet.
Tűztollal karcolok szívetekbe lángot akkor,
A néma papírról is felétek kiáltok:
Szabad legyen a szó, mi bánt, mi éltet,
Keserű szenvedéllyel is hírét vigyétek,
Súgjátok két csók közt önfeledten:
Nem feledtem, mire tanítottál, kedves!
Már álomtól, bortól, részegült, szerelmes
Világnak bolondjául állok itt előtted,
Szivárvány-ég a ruhám, beleszőtted jeled.
Torony iránt, a világnak végére elmegyek,
De csak veled, reggelente álmos párom,
Ha tudnád, hogy várom veres ébredésed!
Vajba puhán hatoló kések, belém metsz szavad,
Úgy marad megírva bennem elkezdett dalod.
És rója-vési viaszhengeremre egyre,
Míg elfárad becézni, öledbe hull a fej,
De álmában is téged gondol, s nem felejt:
Mélyre vackolja a megszerzett kincs-jelet.
2009-01-28
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)