2005. december 29., csütörtök

Beszélgetések magammal I.

Harminchat február fakult fénye dereng
Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok
Gyakorta szárnyaltam, s hogy milyen idelenn
Most merülve nézem, vizsgálom, ki vagyok?

Ahogy alászállok, tompulnak a képek
Sűrűbb csönd vesz körül, s minden imbolyog
Tegnapnak élek, a holnapok tiétek
Megvetőn mondhatják: ez milyen dolog!

De nem, nem érdekel üres locsogásuk
Orrom már víz színén szippant hűs illatot
Minden ajtóval beljebb, melyre rácsuk
Elveszítve mind több vezércsillagot

Aztán végtelenül egymáséba folynak
A körök elmosódott foltok lesznek csupán
Szürkévé, mik egykor színesek voltak
Mint fáradt, morc, esős szombat délután

Számvetésnek kéne lenni itt benn mostan
S lám, csak kortyolgatom e kristályos vizet
Szennyesem egyszer már hófehérre mostam
De tudom, én leszek, ki újra megfizet

Bemerítkezem hát, zárulj fölém felszín
Lényegüljünk eggyé cseppről cseppre mind
Tűnjék el a forma, legyen színtelen szín
Teremtődjön újjá jobb remény szerint

Felnézek az égre még benne állva, lenn
Államról vízcsepp gördül, szemlélem, más vagyok?
Harminchat február fakult fénye dereng
Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok


2005-12-29





2005. december 24., szombat

Hópihe

Csak úgy, mint tegnap, eljátszik a kézen,
S halálba olvad egy könnyű hópihe,
Kit esők langya nevelt, lágy párák emeltek,
Fellegek közt volt szülőhelye, szíve

Kinek léte parány dal a roppant tér alatt,
Bolond szállingózás büszke bércek felett,
Milliókhoz hasonló, társtalan tánc rabja,
Meglehet, erről őt senki sem kérdezett

Mi végre hull, végzete felé mért’ sodor,
E kristályba fagyott cseppnyi szelíd mosoly,
Órákkal mérhető szabad-szép lebegés,
S ha véget ér, mért szorít el valami komoly?

Ó, ha tudnám, nem én lennék az a pihe,
Ki balgatagon forró tenyérbe vágyik
Hűvös dunna-takaró helyett a mezőn,
Hol árva búzaszáron dér-kalász virágzik!

De nem tudom, sem, hogy mi ez, mi elkábít,
És rabul ejtve könnyem csordítja, meleg
Andalít jobban, jégszívem nem reszket már
Átváltozom, érzem, s érzem őt, ki szeret.

2005. december 15., csütörtök

Találkozóhelyek

Metszéspontok, körök, találkozóhelyek
Subáját letéve időz itt a juhász
Hallgat megnyugodva, kivárva a telet
Cinkes zsiványokkal csöndben el-elzsugáz'

Ismerősre lelhet pár ingyen sor(sör) mellett
S jó szavak csekkje beszélgetést fedez
Köszönni nem rest a tíz perc figyelmet,
Mely íze kettőnek tán' örömet szerez

Várlak ismeretlen, anoním barátom
Akaszd gondjaidat hátul a fogasra
A hangot ne keresd, majd Veled megtalálom
Mikor snóblizunk egymást megkopasztva :)

2005-12-15

2005. december 4., vasárnap

Jelenlévők és eltávozottak agóniája

Járd utad, ne lépj mocsárba, utadra figyelj, hogy le, -jaj!- ne térj!
Pohárköszöntőidben megemlékezve, hogy ki nincsen ott is tudja, nem ért,
Nem ért baj, mosoly feszüljön, társasági arcod legyen mindig üde
Reszketeg kéz alól bizonytalan, hamis a mollok lágy etűde

De mondd, mi ért, hogy megfordulsz a gyönge fuvallat felé is rettenve?
S baljós érzés vegyül, árny színez cseppnyi foltot tiszta lelkedbe,
Mely hófehér; áttört selyemuszáj öleli körbe, fény-fátyol. Harang szól
Az orgonafedélen friss virág gyökerei kúsznak, elhaló az utolsó akkord

Tompa föld zuhog, nem nyílik, hiába kapar köröm, belül csend zihál
Időtlen sötét játsz’ türelemjátékot reménnyel, még közelebb jő, de kivár
Most hiszed, felébredsz, lázálom csuromvizezi párnád, reggel szabadít
S nem a dörömbölés, az őrület első, lobbanó lángja, mely megvakít

A hangok is, e lihegve fújtató, felharsanó gonosz kacajú fortissimo-k
Mintha késsel vájnának maguknak utat, hűlő erekbe futva, milliót
S élt képek forgataga villan, rendetlen ver a szív, mint ok-okozat
Összerakhatatlan hullik széjjel, törve becses porcelán, halott szobrokat

Sikongó lelkek követelnek, kezük pára, kinyúlnak érted, menekülj!
Árnyak vetülnek hamvadó porod nyomára, elsötétül minden ott belül…
Oszló ködök vetnek színre újra, a rémült gondolat út-vesztett bolyong
Járd utad, mint kinek minden perce drága, s ne feledd, óh, mondd magadban, mondd!


2005. december 2., péntek

Az ártatlanság kora

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép
Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

Gondot űzött még a felé küldött mosoly
Nem kereste hátul az intrikus kezet
S ha elfogta percre valami komoly
Anyjához bújva még ölelkezhetett

Szobájában mackó ekkortájt a nagy sztár
Színes ceruzái alatt ébredez a világ
S a fenyítő szó még megríkat, használ
Hóesés pillájára könnyű álmot szitál

Csöndben figyelt, ha szólt; a nagy testvér szent
Csöpp kis ajkával némán utánozva
Még ha nem is tudta néha, mit jelent
S nem szóltak rá, mikor hüvelykjét szopta

Kalász-fürtös hajába szeretőn túrt a kéz
Hisz ő oly okos, engedelmes, jó gyerek
Amerre anya mutat, feje arra néz
Csak vele egész, s a világ vele kerek

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép
Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

2005-12-02

2005. november 21., hétfő

Szerelmeim, ti fák...

Szerelmeim, ti fák…
Mindig vártok, útszegély mentén időzve,
Lombkoronáitokon átmosolyog a nap.
Zord telek fölött új erőtök győzve
Hajtásba szökik, rügyet bont, s megmarad

Nézlek, mikor tavasz édes mustja csordul,
Hogy bólogattok áprilisi játék-viharban
Üstökötök rázva; a szív mind megbolondul
S ereitekben dal tombol, csak a lány van zavarban.

Szerelmeim, ti fák…
Miért tudjátok, mikor jő a május?
S tar ágaitokra miért fészkel a madár?
Kicsalja illatotok a festőt, s az árust
Gyepen gurul a sok gyerek egymás nyakán

Mily varázslat ül az agg tölgyek tomporán
Hogy köréjük gyűlnek emlékezni vének
S a srácok megmásszák pirult arccal, szaporán,
Ezer karján függnek, mint pajkos szirének?

Szerelmeim, ti fák…
Mikor nem látnak, mit játszotok titokban?
Hajladozva lejt, tánc’ tok lágy ívű fasor
Erdővé gyűltök, s közbül a leány ott van,
Enyhet hoz, suhog, mind’ tek néki udvarol

Repedt kérgeiteken, gyors mókus szalad,
Apró hangya hord lemetszett, piciny levélt
S nem fáztok a mohos bunda-kabát alatt,
Kacsintva vetkeztek ősszel, úgy várva a télt.

2005-11-21

Itthon vagyok

Itthon vagyok, itt a helyem
Nem bajvívni rút szócsatán
Fényed átölel, mint selyem
Van tovább, visszaút talán

Belátom, hasztalan mentem
Csak lábam törtem el bele
Újra plántálnom kell, s temetnem
Hagyni, hogy elhaljon szele

Írjatok hát, ahogy tetszik
Nem bánom már, nem érdekel
A kutya is kushad, lefekszik
S meglelt szőnyegén áttelel

Kenyerem a jelen, s jövő
A múlt átokkal van teli
Új hajnalra álmot szövő
Világos, szép és emberi

Égi szörnyekkel kár a harc
Földön jó munkálni hitet
Sarjad minden, mit akarsz
S találsz majd öntözni vizet

Nyugodj és élj, ne nézz hátra
Barátod lesz fű, fa, barom
Bolond az, ki még kiáltja
Szavát néptelen udvaron

Tedd dolgod néma igásként
Úgy lesz borod. Ó, megérett
És lásd: nem lehet ez másképp
Keresd, egyre keresd a szépet!

Megtalálnak egyszer, ne bándd!
"Itthon vagyok"- mondod akkor
Volt tovább, visszavárt e táj
S békén pihensz alkonyatkor




2005. november 17., csütörtök

Versfolyam - A parton állok...

A parton állok, túl, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Ami volt, égett szikrázva – elmúlt, azt hiszem
S a tűzijáték hamvai belé hullanak

Júliusi lázam fagyottan tündököl
Lejáró röppentyűk, s petárdák között
Két kéretlen, kérdőn nyitva maradt ököl
Nem várnak, hova többet vissza nem jövök

Kimertem medredből mosott arany-kincsed
Itt van belül bizton, elvackolva jól
Őrzöm, mint egy fogat, vagy gyermeki tincset
S mikor legyűr a baj, lelkem fölé hajol

Intek házak, tájak, s mi álomban marad
A partról indulok, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Búcsúzom, mert ami volt, elmúlt, azt hiszem...

2005-11-16

2005. november 16., szerda

A parton állok

A parton állok, túl, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Ami volt, égett szikrázva – elmúlt, azt hiszem
S a tűzijáték hamvai belé hullanak

Júliusi lázam fagyottan tündököl
Lejáró röppentyűk, s petárdák között
Két kéretlen, kérdőn nyitva maradt ököl
Nem várnak, hova többet vissza nem jövök

Kimertem medredből mosott arany-kincsed
Itt van belül bizton, elvackolva jól
Őrzöm, mint egy fogat, vagy gyermeki tincset
S mikor legyűr a baj, lelkem fölé hajol

Intek házak, tájak, s mi álomban marad
A partról indulok, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Búcsúzom, mert ami volt, elmúlt, azt hiszem…





2005. november 11., péntek

És újra a föld…

S újra és megint újra
Elfutnak zönge patakok
Kihajt a márciusi zöld
Csendben felejt, s visszatér
Csak az marad mogorva
Az elátkozott, barna föld

S újra és megint újra
Köddel kél a reggel fel
Kilehelve él a pára
Számot vetni nem késő
Oly puszta, oly kietlen
Minden szóért kár, hiába

S újra és megint újra
Felnéz e jámbor az égre
Homlokránccal, s nincs panasz
Mintha felhőrojton csüngne
Elveszett válaszért kutat
S a szóhoz újabbat tapaszt

2005. november 1., kedd

Minden Szent(n)ek - Árnyak III.

Most feldereng, szétnyílik újra az égbolt -
Halovány legyező, gyöngyszín, fátyolkék-folt
Frisset sóhajt, megcsíp a novemberi hajnal
Egy angyal jő, virágot szór édes dallal

Szemfenékre mécs gyúl, vendégasztalt terít
Emlékkel táplálnak, ma itt mind jóllakik
Végeláthatatlan, és halkszavú a menet
Részvétük borzadálya nyom vissza, eltemet

De szabadul onnét a setét gondolat
Imbolygó sárga lángok tánca csalogat
Mintha valami vágy hívna a magasból
Oly ismerős…mi lelt? Egy vékonyka hang szól…

A csontok egykor izzó tüze kiégett
Orcám bőre régen ráaszott, menedék lett-
Koponyám, mit most is mocorgatva kongat-
Lomtára a vaksi, de jólelkű vakondnak

Körös-körül állnak, gyertya a kezekben
Itt van..itt! Hátul Zsuzska pityeredik csendben
Őérte szól, őreá várt, szívembe mart a dal
Nem, nem számít már csúf halál, múlt, ravatal…!

2005-11-01

(az emléknapra c. publikációm sorozatához)

2005. október 31., hétfő

Versfolyam - Mikor lezúdul ...

Mikor lezúdul a gáton, mormol és dönt
Hatalmas fenyveseket gyökerénél tép
A nyers örvényű folyó zabolátlan hangját
Hallgassátok: új dal ez!

Mikor töltésen átkel, tarolva ömöl
Lapos padon vágtat, reccsentve árad
Alattomos, zajló jég dübörgő rémületét
Hallgassátok: új dal ez!

Előbb még békésen alvó, megringatott
De elúszó gyermeke után hiába kapó
Kimeredt, hal-szemű asszony sikoltását
Hallgassátok: új dal ez!

Háznak roppanását, tehetetlenségét
A férfiét, mindenét odavesztett állati,
Mell-mélyből feltörő üvöltését
Hallgassátok: új dal ez!

A szép arcú folyó kiismerhetetlen
Most öl, szürke víztömegként pusztít
Hátrahagyva zokog, keserűn szól átka:
Hallgassátok: új dal ez!



Versfolyam - 96. A folyó sötét arca

Mikor lezúdul a gáton, mormol és dönt
Hatalmas fenyveseket gyökerénél tép
A nyers örvényű folyó zabolátlan hangját
Hallgassátok: új dal ez!

Mikor töltésen átkel, tarolva ömöl
Lapos padon vágtat, reccsentve árad
Alattomos, zajló jég dübörgő rémületét
Hallgassátok: új dal ez!

Előbb még békésen alvó, megringatott
De elúszó gyermeke után hiába kapó
Kimeredt, hal-szemű asszony sikoltását
Hallgassátok: új dal ez!

Háznak roppanását, tehetetlenségét
A férfiét, mindenét odavesztett állati,
Mell-mélyből feltörő üvöltését
Hallgassátok: új dal ez!

A szép arcú folyó kiismerhetetlen
Most öl, szürke víztömegként pusztít
Hátrahagyva zokog, keserűn szól átka:
Hallgassátok: új dal ez!



Halott-élő

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

Élőhalott-2

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

2005-10-31

2005. október 30., vasárnap

Élőhalott

Meghalni jöttem hűs dombjaidhoz
Akácillatú, elvadult lélek-temető
Meszelt sírköveidről letűntek a nevek
A ravatalozó ázik; lyukas a tető

Gyakorta jártam erre, ismert a pap
Szinte barátaim a repkényes romok
Elidőzöm némelyiknél találgatva
Ismerőst, vagy idegent rejt a homok

S ha rájövök is, nem tölt el öröm, harag
Egykedvűn hullámzik a kalászos idő
Pusztuló szövetét már fel nem veszem
Csak látom, hogy jön az úton a hírvivő

Erős botját markolja, reszketeg e kéz
Vaksin hunyorgat szeme a déli fényre
Háta hajlott, súlya alatt nyögve topog
Napját nem tudja, sem hogy véget ér-e

Hisz meghalni jött el hűs dombjaidhoz
Akácillatú, elvadult lélek-temető
Meszelt sírköveidről letűntek a nevek
Árnyát ma magadba bocsátod, hűn, szeretőn

2005. október 29., szombat

A ház

A ház, hol éltem máig, most egyszerre itt marad
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
Napsütött verandán elfekszik mit sem sejtve
Dorombol a macska: már tudom, nem jön velünk
Karom bénán lóg, a kerítés előtt várnak
Az öreg szekerén felzsuppolt ládák, s a család
S megállok, nem is tudom miért, tétovázva
Csak bámulom a megcsalt, csupasz falú lakást
Padló és mennyezet közt oly sok emlék feszül…
Levegőjében még ott úszik tárgyaink illata
Még nem halt csenddé szavunk, s a gyermekzsivaj
Az este fáradtsága, izzadt párnán az ébredés
Még ott játszik, mint ajkon a talányos mosoly
S megszokottan nyikordul az ablak pántja is
Lépnék egyet, de az udvaron körbejár szemem
Néma baromfi ólakból elém szaladnak kis tyúkok
Tátogatva, s szinte reppenve csapnak szárnyaikkal
Felvisít - talán álmában - az odaképzelt koca
S csak a mohos kerekes kút valódi, a vize milyen jó!
Nógatnak, hogy jöjjek, hisz indulásra készek:
„nem bírnak magukkal, vásott, rossz gyerekek!”
Elindulok hát, a falon simítva, hozzá dőlve
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
S a ház, hol éltem máig, -most egyedül- itt marad

2005-10-29

2005. október 28., péntek

Nem írok Önnek többé

Nem írok Önnek többé,
így diktálta szív helyett
parancsoló gondolat,
mert könnyebb - mit nem lehet
tovább vinni – feledni,
mégis őrölt oly sokat;
meggyűlöltem lelkemet…

Mint nyári fecske, persze
párt leltem, fészket rakni,
s tudom, nem jó egyedül,
megdúltan ott maradni.
Máig kísért az emlék,
nem múló seb lett belül,
mindig keserv elhagyni

Aztán írtam, hisz tudja…
kardra hányt, rút szavakat,
könnyet vérért cserébe -
konok volt az akarat
kegyetlen vert gyönge nőt,
s már tudjuk, mi a vége,
ha az indulat szabad.

Büszkesége, lám megtört,
és szíve tiszta maradt?
Annál a jövő, ki őr,
s múltját vigyázva halad,
szépét szabadnak hagyja;
az íly fa, hogyha kidől,
mégis, egyenes marad!

Palotám ablakából
nézem Önt, mint kertemben
szélfúttan hajol nyögve
fenyők közt. Nem szerettem,
s így jég lett néma társa:
hó temeti örökre.
S szól a szó: jaj, mit tettem!

Pedig rózsa nyílt bennünk,
s a tavasz virág’it önté,
már csak időnk hull vissza.
Emlékét reánk töltvén,
borongva követ a múlt,
savas borunkat issza…
Nem írok Önnek többé

2005. október 25., kedd

Van úgy...

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd' fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.

Tánclépések, melyekre incselkedve felel
A felhevített édes leányszív és nyelv.
De Te a valóban élsz: mikor megölellek,
Akkor tudod, Téged igazán szeretlek

Van úgy, hogy szerelem lesz kósza szavakból,
Mit elképzelni sem tud, mégis reá gondol,
Oly szépen buggyantják szemünkből a könnyet,
Egyszer csak a szívünk belobban és többet

Nem tud uralkodni a költői vénán:
Esetlen és csetlőn meg-megbotlik bénán,
S elszárnyal a madár, csacsog ablakodban:
Nem tudok nélküled, már csak két karodban…

Van úgy, hogy kifogyunk a suta szavakból
Muzsikálni kezd a lelkünk, árad, s csak szól
Minden érintésed újabb csermelyt fakaszt
El sem hiszem, pedig – óh, Te mondtad azt:

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd' fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.



egy halálosan komolytalan együtt verselés emlékére




2004 06.10-11- 2005-04-22

2005. október 24., hétfő

Valaki gyertyát gyújtott szívemben…

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Parazsas-forró lángot a hidegben
Szemed sugára bátran karolt át
Szavak nélkül tudtuk örök voltát

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Nem lehet feledni azt a gyűlölt szempárt
Fagyos telet rendelt, elválasztott
Menj tovább -szólt, nem, nem maradhatsz ott

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Meztelen ülve gyönyörködve bennem
Csak ketten voltunk akkor boldogok
Tüzem arcod fényében lobogott

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Hogy ocsúdnék eltűnt, válaszomra nem várt
Csak egy palástot vetve vállaimra
Egy szó volt veressel a hátára írva

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Azt elmondani nem lehetne szebben
Kívül-belül csókolt, mosollyal ölelt
Gyönyörű voltál, s oly nagyon közel

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Füstjét most is érzem, mint a mentát
Sötétben eltűnt sohasem volt arcod
Csak az emlék maradt, ahogy tartod

Valaki gyertyát gyújtott szívemben…


2005-10-24 ... (- 2004. 09. 07)


(képzeletvers)

2005. október 22., szombat

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort

2005.06.09.


mindazoknak, akiknek a "régi" stílusú vers nem elég igényes, vagy épp túl "nyálas"


2005. október 21., péntek

Homokszemek

Honnan jöttünk?
S hová megyünk el?
Izzó a kérdés
A válasz hamvába rogy
Vigyél, vigyél jövő!
Roppant tereid mohón
Magukba zárjanak
Eméssz föl egészen!
Csak...
Csak azt a kis
Dalos madarat...
Édes csicsergőmet...
Azt hadd hozzam,
Hadd legyen mindig velem


Létünk,
mint parányi fény lobog
Árva csillagokként vagyunk
Bolyongunk, űz, hajt a vágy
Megérkezni egy távoli világba
S aztán legyűrve azt megint
csak tovább, tovább, tovább...

2005-08-31


Megannyi hulló-hulló
Pihén-puhán rejtőző
Suta álom, gondolat
Egymásra szitál jövőt
S múltat csendben temet
Ha el nem fúvod,
Bizony a pillanat is
Neked örök marad
2005-09-01

Mondjátok, hogy
Van még remény
Hogy fáj, mi elveszett
A magvakat nem éri tűz
Szárnyalnak kéklő
Ég felett
Nem halt ki költő
S költemény

2005-09-01

2005. október 20., csütörtök

Hazám vagy

Hazám vagy, Te gazdag-puszta rónaság!
Szunnyadó álmokat harmattal öntöző,
Megtaposott hátú, halottad elfödő,
Ember-magvakkal és reménnyel bevetett
Pipacs-szirmos határ

Földed lassan járom: gyűjtögetek télre,
Bogáncs között ritkán akad eper bizony!
A fanyar ízekkel elvegyül a finom…
Keresem a szónak édes sóját, s hozzá
Hajtva űz az éhe

Esővízből kortyol, csavarog e vándor,
Út menti bozótos árkában megpihen
Issza a csillagos csodás éjet, igen,
S nem lopna csirkét, ha nem lenne szegény
A szemközti tanyáról

Szekér-bakról visszaint a rongyos paraszt,
Cserzett arcán évek szántottak barázdát
Gyakorta egymásnak itt adott találkát
Sok-sok nyögve súgott, tenyérbe temetett,
Homlok-ráncos panasz

Történelmet ír, óh, s eltűnik, mint a bor
Fenékig élte őt a kor, s a robot heve
Vérig izzadt, kin rajt’ van mindünk sebhelye
Munkáján majd léha, nemtörődöm utód
Bitangolva tipor

Elillan a lélek, lángja láthatatlan,
Porrá lesz a délceg érchangú, szép torony
És köd lepi, amit épített egykoron
Unokáknak regélt mesék szimbolikus,
Sosemvolt alakja

Hazám vagy, Te árva, senki szeretője,
Szunnyadó álmomat reggelente hívó -
Magamon kacagni sírva megtanító -
Bérházak falára felírt furcsa szavak
Szülő-temetője,

Hazám, hű hazám…

2005. 07.27.

Játszóterek I.

Íme, itt e galaxis,
Parányi létemnek
Végtelen játszótere
Kezembe foghatom
Egy marék darabját
S egy pillanat belőle
Nekem örökre elég
Lenyomata vagyok,
Magára ismert bennem
S én magamra őbenne:
Mert egy porból vagyunk,
Mikor teremtve,
A nincsből
A létbe egy percre
Mindketten felvétettünk…

2005-09-21



2005. október 19., szerda

Őrizd a szerelmet!

Valamit mondani akartam...,
De nincs szavam, elakadt
Valamit megmutatni...,
S elhomályosult a kép
Valamit érintett ujjam...-
Köddé foszlott az anyag
Valamit, minek illata
Elfeledve ott kísért
Valamit, hangokat talán...,
Süket csöndbe holtakat
Valamit, mi fontos lett volna,
S elveszett, jaj, nem tudom!
Valamit Neked adni...
De már késő: nem vagy itt

2005 10.18

A világ peremén

A világ peremén jártam
Álomban, mint a vakok
Csillaggyermekek zuhogtak
Ámuló szemembe
Tejútból ittak szelíd napok

Régi örvények sodortak
Vakító kezdetek felé
Tágra nyílva szívtam
Fel, tüdőmig orromon
Dús, teremtő erejét

Láttam, mit nem láthatott
Más: minden tegnapot
Csodákkal ékes fehérben.
A világ peremén jártam
Megvakultam belé, s itt vagyok

2005-10-12

2005. október 17., hétfő

Menj tovább

Légy erős, most erő kell
A bizonytalan napokhoz!
Mit is írjak Neked? Tudod.
Előre kémlel a gólya is.

Megkísértettek holnappal,
Kenyered botja törve;
De ne csüggedj, bízz,
Ott van feletted angyalod!

Nem vég ez: boldogabb kezdet,
Kezed kezében, párod van,
Otthon vár, biztos, meleg,
S a fióka is repülni tanul

Megérett, nem lehet, hogy
Elvesszen a mézdús gyümölcs
Csak szél rázza a tőkét
Csak rettent a november

Nézz a téri galambokra:
Kiszórják magjaikat
S ha fáznak, mind összebúj’
Tavasszal rajuk reppen

Szabadon, mint az álmok
Vagy kiengedett iskolások
Uzsorástól nem bilincsbe verve,
Szabadon, mint a képzelet

2005-10-17

2005. október 15., szombat

Szüret után

Visongva vágtató hajtott szelek sírnak
Hej! kivert kutyaként vonyít a november
Sunyítva kúszik a veres hajnal: virrad
Havat fú a hegyre, s az sziszegi: nem kell!

Csontvázra vetkőzött, meghalt már a határ
Fogatlan sípolnak fagykérges ágakon
Senki sincs oly bolond, hogy mostan arra jár
Az égbolt szürkén ásít, félelmes árnya von

Karácsonyra gondol, az unokák szépek
Meghajlott termetét a bot majd’ átszúrja
Botladozva lépdel, mint az emlékképek
Nehéz a rongyszőttes, s reszket minden ujja

Tőkesorok közül kivonssza a gallyat
Hitvány bokron indák: sovány lett az újbor
S mintha ők is tudnák, mind fagyottan hallgat
Miért nincsen tojás, s mért’ üres a tyúkól

Meggyűlik a halom, óesztendő vége
Már csak gyújtani kell, nemsokára indul
Megroggyanva dől rá, kékes görcs a térde
Lobbannak a lángok, nem, nem, nem is izgul

Keserű pernye száll, nyár égett a télbe
Üvöltő viharok szaggatják darabra
Dermed a föld, újra elaludhat végre
Nincs szükség már mondott, s nem mondott szavakra

2005-09-14

Igézet

Csókillatú a rét, önfeledt pillanat:
Ambróziától bódul a becsalt bogár
Lábacskája süllyed, mézviaszba ragad,
S testnedve a szomjas sziromba csordogál

Alsószoknyára vetkezik, hív a ledér
Kéjesen sóhajt, amint a szellő fújja
Szinte tudja, hogy kell, most bája kincset ér
Elszédül egy zöld légy, ismét, megint, újra

Szerelmet álmodik, s bezúg a friss falat
Ambróziától bódul a becsalt bogár
Csókillatú a rét, önfeledt pillanat
Csak áll, és álmodik, s megigézve csodál...

2005. 10.15.

Éj

Elaludt ajkadon a málnaszín pillekönnyű csend.
Még mondtad-mondtad volna, édesen csicseregve,
De mellemre borult kis fejed, s egyszerre elpihent,
Álom-párnára hajlón, titkos mosolyban feledve,

Hogy mily boldog vagy és mennyire jó, ha veled vagyok…
Annyi mindent akartál mondani még, sok kedveset,
De a súlyos paplan elnyelte nyújtózó sóhajod;
Azt est finoman szőtt hálója Rád hullva meglepett

Így fekszel, mozdulatlan, koronádon átsüt a Hold
Tej-sűrű csermelye elömlik, mind mélyebbre ringat
Elhiszed, hogy ágaid nőnek, s hogy derekad fa volt,
S mindig égre nyíltál, örülve kicsiny szirmaidnak

Elsimítok egy tincset: madárka száll lombod közé
Míg hintáztatod szelíden, arcodon napfény ragyog.
De érzelmed dús esője már levélkéd öntözé
Pedig csak egy könnycsepp csillant, igézve pár csillagot

Nézlek, derengő pontjuk hajad szálain imbolyog
Mint reszket a fagyöngyre fészkelő madárka lába
Álmod merre visz? Révbe ér-e, vagy talán kódorog,
Tegnap kalandját ízleli, vagy szokott ösvényét járja?

Néma a kívül és a benn, csupa bársony-hallgatás
Az óra tikk-takkol egyedül, és lassan átszüreml’
Parány hasadékán bújik, s új hajnal keres lakást,
Ajkadon még alszik a málnaszín pillekönnyű csend…

2005-09-14

2005. október 11., kedd

Billet uniquement une route

Elmaradt a város a lankás dombok mögött,
A szürke beton póznák egyre távolodnak
Rideg árnya nem űz, meghalt nem tart fogva,
Szívébe végre kis nyugalom költözött,
S így marad talán...

Roppant égbolt alatt végtelen síkra ér,
Legelésző csordán szeme, óh, megpihen
A vonat zümmögve száll, ringatja, igen,
Álomba lüktetőn ver homlokán az ér,
S szél simít haján

Otthon jár, kemencén lógázik a lába;
Mily’ jó beszívva a friss kalács illata!
Apja szól, ölében csak egyedül maga
Ott ül a mesében, mintegy király-lánya,
Álma csillagán

Kicsit lassít, döccen, síp fütyül Hatvannál,
S pavilonok alatt nesztelen áthalad
Ébrenlét határán egy mosoly ajkán marad
Oly gyönge hervadni, hát boldogan csak vár,
Régvolt, újra-nyár..!

Sóhajjal nyitogat, álmot bont a sípszó,
Most már körül tekint mind a két nagy pilla
Élénk és figyelmes, csodál tágra nyitva,
Mintha összeforrna ég a földdel, így jó,
S amott gólya száll

Ismerős a mező, messzi a szép Mátra,
Kéklő csúcsain jár, időz a gondolat
Már érzi a Bükk hűs illatát: hívogat
Füzesabony után látni alig várja,
Hazamegy a lány...

2005-10-11

2005. október 7., péntek

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt,
Hol körül csend honos
Messzebb a patak,
S partján elhullt toboz…
Jó üldögélni,
Nyugodt a liget itt:
Kezdi mesélni
A múlt emlékeit

Távol szép szavak
Ködbe veszett úton
Hívón játszanak
Hát karomat nyújtom:
Lábam elé gurul
Egy-egy régről való
Dallam huncutul,
Csibész, csalogató

A tölgyek alatt,
Minden változatlan,
Ugyanúgy maradt,
Hűn takaró paplan:
Zöld lomb közein
"Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

Úgy van, minden úgy:
- Csak az idő múlt el -
A csillagok, s tejút
Bárki mondja, új kell!
Ne hallgasd fiam,
Bár ősz fejemre int
S zord ez éji hang
Tavasz lesz megint!

2005. 09.22.


Megjegyzés:

(Arany J. azonos című verse alapján)
a dőlt betűvel szedett sorok a szerző eredeti művéből valók


FTJ által megelevenítve

2005. október 6., csütörtök

Ősz

Ősz jár a kertek alatt, elgondolkodva lép,
Szemlél, ringázgat egy nagy, pihés barackot
Az öreg, dőlt kertkaput nyikorgatja épp,
Ecsetjét készíti, nézeget, nem kapkod

Festéktintát cseppent, itt-ott megáll, színez,
Derűsen maszatol a vörös palettán
Állványán a kép most rozsdabarna liget,
Melynek fái között átsiet egy lány

Csöndben figyel, látja, hogy a földre hull
Elfárad és meghal sorban minden levél
Egymásra gyűlve a még zöld gyepen, alul
Elszáradt szárnyakként, álmuk végére ér

Gombócot gyúr torokba, a szél metsz, hideg
Most feltámad, táncol, megtépáz hirtelen
Már nem játszik, nem fest színt senkinek
Felejt, kacagva dúl, nem ismer, csak jelent

Viharral söpör a gyér föld színén, üvölt
Kabócát, tücsköt szór megrettentve széjjel
Követ fog, ablakot bezúz, mint egy tükör’ t
Félelemmel telik, s megreszket az éjjel

Reggelre visszatér, vert, elfáradt az ősz
Bágyadt mosollyal int, homályra ül, mereng
Ködökkel takarja sebeit, úgy időz
És átjárja valami nyirkos, szürke csend…

2005. szeptember 18., vasárnap

Hajnal a börtönben

Egy kicsit hagyj, várj még, álmodni akarok
Messze-messze még a csíkos-szörnyű reggel
Nyújtózkodni vágyom, mint a többi rabok
Sóhajtva, mielőtt új hajnalra felkel'

Csendben néznek mind-mind, álmuk szárnya lebben
Mintha dallal húzna valahol egy vedret -
S tudják jól, hogy nincs, csak szél fú a hidegben-
Elképzelt a leány, kiért lelkük reszket

Mégis-mégis, várnak: úgy állnak a rácsnál
Ősz fejükre színes, szép pillangók szállnak
Nem hallják a hasas őrt, ahogyan kántál
Belérúg a zárba, és hangosan rácsap

Háttal az ajtónak szabadok a foglyok
Odakinn a mezőn… mind ugyanazt érzik
Időtlen e csoda, leold terhet, gondot
A lány, s a víz illata… lassan, mélyen légzik


2005-09-18

2005. szeptember 16., péntek

A szoboszlói lány emlékére

Minden évben röppen, rátalál,
Ha más nem, szellő-gondolat
Úgy szeptember húsz táján
A lányra, akit elvitt a vonat.

Elmeséli az őszbe fáradt,
Csüggedt szemsugáron függő,
Letördelt hegyű indiánnyár
A csendes emlékekbe tűnő

Zsongva dúdoló friss tavaszt,
S tüskés burokban érett,
Selymes-nedves gesztenyéi -
Sziluettje retinámra égett -

Távolibb körökben vissza-
Visszatérnek, okosan nézve
Egy-egy huncut csitri pillantásban.
Befőttemként őrzöm, s elteszem télre…

2005. szeptember 12., hétfő

Mit neveznek szerelemnek?

Kis szád sarkában mi az a titok,
Mire szemem mindig igézve néz?
Ott bújkál, vissza-vissza sandítok
Óh, dalra hívó, hangtalan zenész!

Elébb, mintha csöpp patak bújt volna…
Egy mosoly volt csupán, Tőled-nekem?
S mire a szív is végiggondolta
Óh, ez biztosan más,… nem, nem lehet…!

Valami történt, egész meglepett,
Megindult, s nem lehet megállítani
Miért olyan jó, ha együtt Veled
Szállok fel a buszra, s jegyet váltani

Egyszerre indul tétován kezünk?
Világért se mernék Rád nézni akkor,
Mert a tűzben mindketten elveszünk,
Mit a lángnak pírja arcunkra rajzol

Pedig nem szólsz: ajkad néma marad
Fejed mégis furcsán félre billen,
Képzeletembe idéz egy madarat,
Amilyen gyönyörű sajnos nincsen…

Mégis-mégis, látod? Szárnyal bennem
Valami eddig ismeretlen érzés
Efölött pedig úrrá kell lennem
Feldobog vérem, s nehéz a légzés

S az egész világ forró lesz körül
Hevemet csak az csillapíthatná:
Kezedben egy kendő, mely letörül
Arcomról a nedvet felitatván

Megáll a busz, ideje nyugodni
Búcsúzol, mert leszállsz, visszanézel
Egyedül maradok dúlva, hogy mi,
S miért kuszál össze édes mézzel,

S kis szád sarkában mi az a titok,
Mire szemem mindig igézve néz?
Nem, nem kutatom, hátat fordítok
Hallgass,… halllgass… te hangtalan zenész!

2005-09-05

2005. szeptember 11., vasárnap

Nagyvárosi ikon

Látod, ím itt rekedtem,
A város lett hazám,
S a végtelen ég helyett
Elborít kosz, s plakát

Autó-szennyet sodor
Ólomszagú a szél
Csenevész minden bokor
És magában beszél

Részeg néz összehányva
Szemében lucsok, s könny
Nem, már nem is várja
Ki segít’ ne, odafönn

Kukából túr ételért
Szakálla rőt, hónapos
Levetette szégyenét
Havat mezítláb tapos

Sír, érthetetlen mormol
Lom közt szavakat keres
Vizel, s nadrágot gombol
Szeme lila, véreres:

Elébb büszke voltam
Elragadt és vitt a vágy
Csalogatott, behódoltam
Elhittem minden szavát

S látod, ím itt rekedtem,
A város lett hazám,
S a végtelen ég helyett
Elborít kosz, s plakát

2005-08-25

2005. szeptember 10., szombat

Az időről és a folyóról...

Ray D. Bradburynek és
Thomas Wolfe emlékének ajánlva


...mert az idő lassú, csöndes folyó,
Mélázva hallgat, hogyha hagyják,
S padlásszobák homályán ring
Álmos délutánokon tűnődő árnya

Átszűrődik tegnap titkain,
Folydogál, becsordul a mába
Holnapot súg kiváncsiaknak,
Megáll hátak mögött várakozón

De körüljár, csontokba hatol,
Dermesztő jelene ott kísért,
Ha válaszért faggatja a tudós,
Kinek csak rideg valósága kell

S ismét álomszárnyon reppen,
Színes papírsárkányt eregető
Szöszke gyermek ujjai közül
Játszik a vén bolonddal is

A keservvel haladó szorgos
Hangya-munkán hogy kacag!
Hallhatatlanokat, óh porba dönt:
Csak bölccsel koccint mosollyal

Végre is betakar feledéssel
Pince-hűsben emlékkönyvbe ír
Továbbfoly’ lomha méltósággal
S a bölcsőben új hangot fülel

Nem tér vissza többet, ne várd,
Mert az idő lassú, csöndes folyó,
Ködbe vész eleje, vége láthatatlan
Megérint Téged is lágy elmúlása

Szeszélyes nő, megállíthatatlan
De mélázva hallgat, hogyha hagyják,
S padlásszobák ölén jövőbe ring
Hajnalokba áttűnődő néma árnya

2005-09-10

2005. augusztus 25., csütörtök

Nagyvárosi ikon

Látod, ím itt rekedtem,
A város lett hazám,
S a végtelen ég helyett
Elborít kosz, s plakát

Autó-szennyet sodor
Ólomszagú a szél
Csenevész minden bokor
És magában beszél

Részeg néz összehányva
Szemében lucsok, s könny
Nem, már nem is várja
Ki segít’ ne, odafönn

Kukából túr ételért
Szakálla rőt, hónapos
Levetette szégyenét
Havat mezítláb tapos

Sír, érthetetlen mormol
Lom közt szavakat keres
Vizel, s nadrágot gombol
Szeme lila, véreres:

Elébb büszke voltam
Elragadt és vitt a vágy
Csalogatott, behódoltam
Elhittem minden szavát

S látod, ím itt rekedtem,
A város lett hazám,
S a végtelen ég helyett
Elborít kosz, s plakát

2005. augusztus 23., kedd

Egy éve

Egy éve, igen bíztam még nagyon
Tapintva az utat Feléd szelíden
Büszkén, hogy nemsokára láthatom
Aranyló, vagy barnás lesz, vagy milyen?

Egy éve, igen reménytelin indult
Hisz oly nyugodt volt a tegnapi
Tervekkel, s ábrándokkal, így múlt
Leültünk gondolatoddal játszani

Egy éve, igen akkor is átkarolt
S lehunyt szemmel búcsúzott a nyár
Elmúló fürtjeire csókolt a Hold
S egyre biztosabb lett az a talán

Egy éve, igen már elrejtőztek
A Téged féltve váró kis cipők
S a kezek eggyel többre főztek
Meg-megállva, mélázva az időn

Egy éve, igen még hittük jössz Te
Picuri kis kezeddel felénk nyúlva
Becézve ringattunk, óh, te Szöszke!
Egészen úgy, mint majd pár nap múlva…

Egy éve, igen milyen-milyen más volt
Szívembe zárul a csöndes pillanat
Hangod vélem, amint nevet, s táncol
S a tenyér a hason simogatón tapad

Egy éve, igen… az emlékek gyűlnek
Még nem tudtam, mik azután jöttek
S az emlékek közé cseppek is vegyülnek
Mert megüzented: nem láthatunk többet

2005. augusztus 10., szerda

A kilencedik napon

Kilenc napja égek, szüntelen
Feszített íj húrja: bűntelen
Erőtől rezdülő szálakon,
Gyöngyözve izzadó lábakon
Mosolygó szemeid szántanak,
Meztelen ujjaid játszanak

Fékezem, soká már nem lehet
Pattanva pendülő képzelet
Elsüvít gondolat szárnyakon
Kedvesem, óh mikor láthatom?
Mint csöndbe’ elfúló vad sikoly
Tébolyban bősz vágyam felrikolt

Nem vagy itt, hiába kérdezek
Gyönyörbe pusztulva vétkezek
Csend ringat: elmúló fájdalom
Távol kong, üresen fáj dalom
Könnycseppé gyűlsz bennem; véget ér
Kilenc nap: eladtam lelkedért

2004.

2005. július 31., vasárnap

Most - fantasy

Vannak pillanatok, melyek kiemelkednek a többi közül. Rendhagyó módon más fontosságúak, ezért emlékezetesek

– Szokás szerint most van.
– Mi van most?
– Most! Hát mi ütött beléd, hogy nem érted? Az a szinguláris pillanata az időfolyamnak, mely elválaszt, a jelent múlttá teszi, a jövőt megeleveníti, egyszóval prolongálja magát.
– Jahh…, rafinált egy nyikhaj, nincs időm az ilyenekkel foglalkozni, csűri-csavarja a nyilvánvalót, miközben annyi…
– Nincs időd? Neked? Csak az van! A végtelen lehetőségek tárháza, csodálatos titkok…
– Engedj már, nem látod, hogy sietek? Illetve lassacskán kések már!
– Óh, hogyne, hogyne - mennyiszer hallotta ezt a demagóg védekezést - végül is mit veszítesz ezzel a néhány mikrokronoszekundummal, a terv csúszik? Hahaha, bezzeg Ezékiás 10 fokos nyeresége és az az egész elvesztegetett nap, nem is beszélve a naptárreformokról, azokkal hogy is volt?
– Nem tehetek róla. Mit akarsz tulajdonképpen? Vedd át, és már itt sem vagyok, aztán rágódhatsz az örökkévalóságig.
– Egy másodpercet kérek.
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Bármit megtehetsz.
– A terv már így is…
– A Tervező beleegyezése úton van már-ez nagyon kockázatos húzás volt és persze, jelenleg inkább csak a belévetett hit volt igaz belőle.
– Nem látok semmiféle előrejelzett korrekciós vonalat, nahh – indulatosan, szinte erőszakkal lökte elé a leírókulcsot- nyisd a tervezett utat, most!
– Nézd, ha az időzítés rossz lesz és kiderül, hogy tudtál a prekorrekcióról, akár meg is állíthatnak. – látta, hogy meginog, ezért átadta az ilyenkor szokásos "meglepetéscsomagot".
– Tudod, hogy elismeréssel fognak szólni rólad, miért kockáztatnád helyed? Különben is, most létkérdésről van szó!
– Egészen biztos vagy benne? - igen, érezte, hogy már nem a régi, már nem őt tájékoztatják először, ez a minden hájjal megkent vénség ok nélkül biztos nem mattolná magát, ismerte jól. Azon kívül tűrhetetlenül hosszúra nyúlt ez a párbeszéd már, veszélyeztetni látszott a következő alkalmat. A hatalom birtoklásának önhitt tudatában megengedett ismét egy gyönge pillanatot magának. Kifújta türelmetlenségét - nahh, legyen!
Cinkosan visszakacsintott rá társa, amint nyugtázta a kis győzelmet, majd lehajtotta az "üzemen kívül" feliratú kart, és várt…
Egyszerre szürke tónusra váltottak a színek, elméjében a rémült sikoltással látta a közeledő zakatoló sötét árnyékot, de a parancsok nem érték utol, kicsi volt még, az ösztönei, no meg a fehér pöttyös piros labda szökkenése túlontúl lekötötték.
Lehetetlen volt bármit is tenni már, ezt jól látták a bénult-mereven blokkoló lábbal gyökeret eresztő, mögötte állók, akik mellett elfutott…
A csattanás azonban elmaradt.
Ki tudja, hogyan, talán a betaposott fék útja mégis elégnek bizonyult? Vagy a hóna alá nyúlt egy láthatatlan kéz? Jóval később, mintegy fél perc múlva még mindig ez foglalkoztatta a gyalogosokat, akik a sírva nevető anyukát bámulták a túloldali járdaszélen, ölében a halálra rémült, összevissza csókolt, szipogó, szöszke, hároméves kisfiával.
Feloldódtak a nyelvek és egymás szavába vágva próbáltak úrrá lenni izgalmukon:
– Milyen kiszámíthatatlan az élet!…
– Ha egy pillanattal előbb ér oda az a teherautó…
– És hogy szaladt ez a kis srác, mintha nem is tudom, de szinte emberfeletti volt…
– Egy pillanatig nem is láttam…
Aztán, amikor úgy tűnt, hogy minden rendben, mert már nincs szükség segítségre, szép lassan továbbmentek. De megmaradt bennük, hogy valahol a múlt és a jövő határán a röpke jelenben lett egy hosszú pillanat, mely mélyen beivódva megváltoztatta pár ember életét.

2005. július 29., péntek

Versfolyam - Zavaros víz...

Zavaros víz.
Mocskos lötty egy vályúban.
Disznóknak való.
Folyik egykedvűen.
Le.
Amerre a gravitáció vonzza.
Nem élő.
Nem halott.
Élettelen.
Víz, föld, sár, pusztult növényi és állati molekulák elegye.
Érdektelen.
Majd megszűrik, ha megszűrik, ha nem, folyik tovább.
Majd megszűnik.
Átalakul.
Körforgás lélektelen része lesz.
Vagyis marad.
Mert csak víz.
Zavaros.
Mocskos lötty egy vályúban...

2005. július 25., hétfő

Baljós árnyak

Lomha árnyak, nyirkos testű békák
Alig mozdul az álmos délután
A falon homály ül, lelóg két láb
Szobám lassan fordul körbe, furán

Folyik-folyik könnyem az ablakon
Tompa zápor önt rá újabb vödröt
Lábaimhoz gyűlik, érzem vakon
Meleg vérem körül egy légy röpköd

Kislányom hintázik távol nagyon
Emlék az árnyéka, vidám kacaj
Fulladt sóhajtás jő: álomra lom
Zúgó szirénát nyom el, nagy a baj…

Most óriáshangya tapos rajtam
Könnyű szárnya cirógat, felemel
Csörömpölve hull a drága angyal
Rúzzsal húzott szája mosolyt lehel

Magasabbra ússzunk, kis paripám!
Valódinak tűnik a lebegés…
Messze egy groteszk alak, s a dívány
Sötétülő álom kezében a kés


2005. július 24., vasárnap

Versfolyam - új V.

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Így töpreng a széles, elrohanó víz
Mikor pille voltam, s átható, légies
Szétoszolva hűs páraként emelt, vitt a szél

Vagy csodálta fodraimban magát hosszan
Egy-egy odatévedt vadonban élő őz
S csobbanástól megriadva futott messze
Mígnem zaját elnyelte a sűrűn növő alj

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Gyönyörű, s esetlen volt az első néhány perc
Kismadárka csirrent, talán engem köszöntve
Talán csak párjának udvarolva felelt

S óh, mikor a tisztásra kiértem, felül
Valami nagyon-kék nézett gyöngéden rám
Tükrömben megláttam egymáséba öltve
Apámba karolt jó szürke felhő-anyám

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Késő délutáni erdő-mélybe vágyom
Első mohás kövön, honnan megláttalak
Öleden ringató, fáradt mosolyú Nap

Távolodom, pedig a forrás hívogat
Este borul mindjárt e kietlen vidékre
Tudom, amit fák zúgnak beléreszketve:
Visszamenni folyón, s múlt időn nem lehet

Rímfaragó

Szekercével bárdol a formátlan indulat
Verse csámpa, mindegy, s hogyha rajt´ mulat
Mulasson csak bambán a fogatlan parasztnép
Nyúlláb helyett legyen rímpörköltös a fazék

Ünnepre tart, vásár, cirkuszbohóc várja
Élni nyomorult, hát kacagjon - hiába
Becsapják majd itt is, éjjelre ráébred
Mi föle volt, annyi híjja lesz a szépnek

Kocsmába megy: bölcsen ott bír gondolkodni
Míg maradék esze, mint a lyukas zokni
Koccintva búcsúzik, fejelve a téglát
S felnyalja a koszból saját hányadékát

Szekercéjét veti, nem ácsol szavakat
Morog, ha piszkálják, s elfekszik pad alatt
Napra nap jön aztán, borra köd, s indulat
Verse csámpa, s mindegy, hogyha rajt´ mulat

Mulasson csak bambán a fogatlan parasztnép
Nyúlláb helyett legyen rímpörköltös a fazék…

2005. 07.24.

2005. július 22., péntek

Versfolyam - Folyóm, te vagy nekem...

Folyóm, te vagy nekem szelíd kis otthonom
Visszatérek hozzád, mint a hegyi patak
Üdvözöllek újra, s vidáman meghozom
Pajkos gyermekeid a füves kert alatt

Leúsztatom lomha, lapos kavics-csúszdán
Csermelyek csobogó, csellengő cseppjeit
Langyulva hízzanak, oly jó nézni, úgy ám!
Játszva fussanak, csak fáradván estelig

Folyóm, szőke hajad mikor szétterítve
Rónák lankáira hajtod szeszélyesen
Szomjas dzsungel hajol belőled merítve
Ezer karral föléd, s nem bántod azt te sem

Párnád a dús föveny, ha betakar az éjjel
S csalfa tükröt tartasz hiú csillagoknak
Elnyújtózol köztük csábos, lusta kéjjel
Megnyílva a bújó piciny fény-magoknak

Folyóm, nézlek, színed nyugodtan elsimul
A néma táj beissza csöndes vonulásod
Őrlángja egy pásztortűznek, ahogy kigyúl’
Pihenni térsz te is, s veled megy magányod

Nem is érzed, amint folydogál életed
Feltöltve lassacskán régi biztos medred
Egyszer elkerülsz majd, ezt mondva: ég veled!
S egy tóban végezve elfelejtesz engem

Versfolyam - új IV.

Folyóm, te vagy nekem szelíd kis otthonom
Visszatérek hozzád, mint a hegyi patak
Üdvözöllek újra, s vidáman meghozom
Pajkos gyermekeid a füves kert alatt

Leúsztatom lomha, lapos kavics-csúszdán
Csermelyek csobogó, csellengő cseppjeit
Langyulva hízzanak, oly jó nézni, úgy ám!
Játszva fussanak, csak fáradván estelig

Folyóm, szőke hajad mikor szétterítve
Rónák lankáira hajtod szeszélyesen
Szomjas dzsungel hajol belőled merítve
Ezer karral föléd, s nem bántod azt te sem

Párnád a dús föveny, ha betakar az éjjel
S csalfa tükröt tartasz hiú csillagoknak
Elnyújtózol köztük csábos, lusta kéjjel
Megnyílva a bújó piciny fény-magoknak

Folyóm, nézlek, színed nyugodtan elsimul
A néma táj beissza csöndes vonulásod
Őrlángja egy pásztortűznek, ahogy kigyúl’
Pihenni térsz te is, s veled megy magányod

Nem is érzed, amint folydogál életed
Feltöltve lassacskán régi biztos medred
Egyszer elkerülsz majd, ezt mondva: ég veled!
S egy tóban végezve elfelejtesz engem

2005. július 20., szerda

Versfolyam - új III.

Titokzatos tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Pedig déli hőben vágyják enyhét sokan
Vonat ablakából nézve, amint rohan
A fülledt párán ringó, izzó kocsiszekrény
Izzadt gallér alatt legalább egy emlék:

Hűsítő illata és sodra észbe jut
Áthalad zsibongva, elborítva fut
Vízpermetet álmod’ égő utastérre
Elmerül zsibbadva mederfenék mélyre

Csapkod, szántva kaszál, taréjt locsol körbe
Begázol derékig a folyásra dőlve
Kurjongatva fröcsköl szerteszéjjel vizet
S felfekvén hátára lebegve elvitet

Majd felkél, nagy elhatározással
Szembeúszik próbál küzdeni az árral
Habot szelve prüszköl, tapodtat sem mozdul
Bömböl, nem is tudja, messze harang kondul

De a folyó tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Versfolyam - Titokzatos tükre...

Titokzatos tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Pedig déli hőben vágyják enyhét sokan
Vonat ablakából nézve, amint rohan
A fülledt párán ringó, izzó kocsiszekrény
Izzadt gallér alatt legalább egy emlék:

Hűsítő illata és sodra észbe jut
Áthalad zsibongva, elborítva fut
Vízpermetet álmod’ égő utastérre
Elmerül zsibbadva mederfenék mélyre

Csapkod, szántva kaszál, taréjt locsol körbe
Begázol derékig a folyásra dőlve
Kurjongatva fröcsköl szerteszéjjel vizet
S felfekvén hátára lebegve elvitet

Majd felkél, nagy elhatározással
Szembeúszik próbál küzdeni az árral
Habot szelve prüszköl, tapodtat sem mozdul
Bömböl, nem is tudja, messze harang kondul

De a folyó tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

2005. július 19., kedd

Versfolyam - új II.

Folyik tova, színe szemnek láthatatlan
Barázdált felszínén buborékok úsznak
Eső jár most táncot a mélyülő patakban
Partjáról elkapva földdarabot csúsztat

Sáros, zavart vize, szürke, hordalékos
"El a tájról gyorsan, csak senki se lásson"
Elhullott tetemből megalvadó vért mos
Prüszköl kövön törve habos barázdákon

Egyedül rohan a szikes meredélyen
Nem látja a Hold sem, felhők mögé bújva
Sírva gyűlik össze folyóvá az éjen
Folyik-folyik tova, láthatatlan útja…

Gyémántom

Találtam egy dobozt, nem is olyan rég
Sárban úszott, nem is tudtam milyen szép
Felemeltem kézbe, megforgattam jól
Akkor vettem észre, ami abban volt:

Kincset, csiszolatlan élő drágakőt
Csillagokban termett, mélyen bűvölőt
Mi többet ér aranynál, páratlan darab
Úgy vigyázom, s remélem, hogy nálam marad

Barnás zöldbe játszik, hogyha nézem őt
Gyémánt lapkáiba belézárt erőt
Titkos fénytörések útján engedem
Színének hatalma: babonázott szem

Nagy-Mogult lenézi, Dél-csillagra int
Bársony párnájáról csak reám tekint
Szeretettel nézem: átjár tiszta láng
Nem cserélem el már semmiért e lányt!


Versfolyam - Folyik tova...

Folyik tova, színe szemnek láthatatlan
Barázdált felszínén buborékok úsznak
Eső jár most táncot a mélyülő patakban
Partjáról elkapva földdarabot csúsztat

Sáros, zavart vize, szürke, hordalékos
„El a tájról gyorsan, csak senki se lásson”
Elhullott tetemből megalvadó vért mos
Prüszköl kövön törve habos barázdákon

Egyedül rohan a szikes meredélyen
Nem látja a Hold sem, felhők mögé bújva
Sírva gyűlik össze folyóvá az éjen
Folyik-folyik tova, láthatatlan útja…

2005. július 18., hétfő

Óda az ihlető Szellemhez

...miként lázas lepketánccal rajzod megfogant álmaim:
Mosolyogsz, s futótűzben nyíló gondolatot érlelsz,
Burjánzó kacsokon mézillatod apró szirmokat bont.
Megállítani áradásod nem, nem szabad, s nem is tudom!
Ceruza végen kopott radírbél vár, s a grafit szántva, örül,
Lángjaid testet öltenek. Hát kíváncsian szemlélem őket,
Ismerősek, mint rég látott, csacsogó szép gyermekeim…
Öntőformájukba hűlve bízva-bízom, nem lesznek salak.
Mert jegyző vagyok csak, míg vezeted az ujjam,
És sóvárgó lélekként várom jöttöd szüntelen,
Hogy kinek ajándékul szánom, szem-gyönyörködésre,
Majdan lázas lepketánccal újra körülrajzzad álmait…

2005 07.18.

2005. július 12., kedd

Tiltott örömök

Ejnye, nyájas olvasó, hát erre felkapod fejed?
Megigézni ily szavakkal talán Téged is lehet?
Incselkedő pajzán gyönyört, ne várj, nálam nem találsz
Inkább megtanítlak arra, hogy a szívvel hogyan játssz!

Nem kell öltöny, cifra ruha, mandzsettás ing vagy zakó
Ha nem eléggé figyelmes, nem jön majd rá, hogy csaló,
Alávaló, szemét alak, ki csak port hint Őneki
A szavakra figyelj nagyon, mert a szépet szereti

Kell virág is, hogyne, tudod, meglepetés, ajándék
Gyertyafényes illúziók, megrendezett parádék
Holdas éjen fülbe súgott banálisan jó szavak
Együtt vásárolt kis cuccok, randik öreg fák alatt

Hogyha látod, olvad a lány, ne siesd el, nem szabad
Szédülnie magától kell, különben, óh elmarad
Édes órák hév-gyümölcse: a felépült terv összedől
Elborít a csaj haragja, s menekülhetsz baj elől

Hazudj bátran hát szerelmet, hamis érzést, csókokat
Várj aztán a pillanatra, mikor önként csókot ad
Hogyha így lépsz, nyersz barátom, Tiéd lesz az első hely
De ne feledd, hogy megtartsad, ennél sokkal több gőz kell…

***

Csaltam, loptam és hazudtam, mégsem lettem boldogabb
Szédültem és szédítettem asszonyokat, s lányokat
Végére is üszköt hagytam, légvárt, ami romba dűlt
Hajszolt tüz’im mind kihunytak, fázom nagyon itt belül

Nem tudom, már mi az igaz, rám talált-e szerelem
Vagy csak régi taktikáim csalt gyümölcsét így eszem?
Itt maradtál, talán végleg, s üldözőből üldözött,
Párod lettem? Vagy árnyékod? Rút kétségeim között

Vívódom-reménykedem-vagyok-felejtek-szavakat-írok
vagy csupán álmodom szüntelen

szép az élet, trallala

Agyonhallgatnak, megtehetik
Körbement rémhírre, vagy mint
Leprás rémre nem is néznek
Nem tudják és nem akarják tudni
Csak, mi elfogadhatóan lágy a fülnek
Szép napot, kedveskéim,
Óh, az idő bizony cudar, (vagy klassz, egyre megy),
De lesz még napsütés, mit számít, jól vagyok
Drága, huncutul mosolygó ikonok
Gusztustalan színjátszó kör
Tisztelt kivétel, nem önnek szól
De mit számít, hisz úgyis
Agyonhallgatnak, megtehetik


kár volt vesződni a tördeléssel is.

2005. július 11., hétfő

Úgy akartam szólni...

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Vihar szárnyán úsznak mit sem sejtő felhők
Békésen ringva égnek négy biztos sarka közt
Párát nevelgetve gyűl’nek harmatpont körül
Szépséges királynőjük büszke fátyla alatt
Szürkén gomolyogva hideg-nedvesen
Elsiratják dacos jégkristály-fiaik
Könnyük, bár hullva hull, pár csepp mindig marad

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Eljátszik a kósza mélyvörösbe tűnő
Bujkáló lángnyelvvel - mely már nem éget, s perzsel -
A kora éji alig hűvös, gyönge szellő,
És a kis esőcseppek egymás után lesznek
Szisszenő sóhajtások a borongva hűlő parázson
Nem kérdezősködve létük, hullások felől
Csak beteljesítik a rájuk szabott rendet

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Bágyadtan küzdenek baljós homály ellen -
Mely a kelő bíbor Nappal egyre-egyre fogy -
Parányi tűkként várva mozdulatlan
Mint rejtelmes párnába ágyazott ékkövek
Kicsiny gyertyaként a déli tűz hevében
Fénnyé válva vándorolva örök éj ölén
Réges-rég elfeledett emlékeztető jelek

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn…

2005 07.11.

2005. július 6., szerda

Joe Lee Sam emlékiratai I.


avagy fejezetek a hőskori telepes kultúra gyöngyszemeiből


-Volt egyszer rég…
Volt egy vadnyugat-
Kezdé Sam a mesét-
Mikor őzet, s nyulat

Lesből lőtt a cowboy
Szóródott a sörét
Helyeselnek: jó volt!
Kortyolgatva sörét

Sok hajdani legény
S a kondért megkavarja
A szóló Joe Lee még
Nehogy leégjen alja

Sűrű szemű bab fő
Meg is rottyan hamar
Benne comb meg fartő
(Ez majd gyomorba mar!)

A tábortűznél lassan
Kihunynak a lángok
-Mi eledel a hasnak
Dörgő fegyver, álnok

Megriasztva pukkan
Bűze felveri az erdőt-
Helyeselnek: úgy van!
Körben minden felnőtt

-Nem lövünk puskával
Ejj, de rég volt bíz’ a
Pár jól megfőtt tojással
Jobb, mint Töki nyila

Nincs is ellenvetés
Harcra kész a tábor
A túléléshez kevés
Ami lesz ennyi kajából

2005. június 30., csütörtök

Versfolyam - új I.

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’ m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’ n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként



Nem titok, hogy ezek a versfolyamos versek egy önálló topic keretén belül születtek, születnek, hol hívóként, hol válaszként egy másik oldalon. Mégis szeretném, ha meghonosodna és új gyöngyszemekkel bővülne… hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések maradandó értéket képviselnek


Versfolyam - Fel-fel hát magasba!

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként

2005. június 29., szerda

Versfolyam vége

 Az út vége 

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök kék felett


Gyűrt párnán a könnyeink…

Hevünkről szóltak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Mikor úgy hittük
Nem lesz másik szerelem
És másik holnap

Mikor úgy hittük
Örökre szól a csókja
Neki és Neked

Álmaink szállnak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Kedvesünkkel már
Rég elvesztek, sírni kár
Csak szívünk reszket

Ma már nem hisszük
Hogy lesz másik szerelem
És másik holnap

És hogy a csókok,
Gyűrt párnán a könnyeink
Örökre szólnak

Versfolyam - Látod?

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29



Az út vége

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29





2005. június 28., kedd

Utolsó mohikán

Szavak, szavak, szavak! Most ellenségként meredtek rám,
Harcolni elfáradt mondatom kitér előletek
Véres-szép koloncként megbékél pengéitek tövén
Felbugyog némán, s ajkamra terül a meleg halál
Mélyből tör fel, sötét leve sűrű, rosszal mérgezett
Alvadt páncél alá gyűri hamar, ne, ne féljetek!
Elhomályosul, tekintet elől elúszik a kép
Ezüstös vitézek, rivalgó nép, ím, legyőztetek…

2005. június 18., szombat

Emlék-gyöngy

Meg-megáll, révedez, hű botjára dőlve
Alkonyati csöndet szitál szemfedőre
Május-hívogató, deres léptű álma
Itt van hát, tudja jól, talán mindhiába

Szelíden borzolja haját esti szellő,
Vajon kire rég várt, késik még vagy eljő?
Szíve sziklazátonyára futott a gondolat:
Megtörvén csendesült el ott az indulat

Befelé figyel most, a régiekre gondol,
Elsüllyedt időt mer kútfenék iszapból
Sárgult gyöngy az emlék, ujjai közt pereg
Kopott fakó képről leányarc ránevet

Távoli tavaszok reményteli álma
Elmúlt visszavonhatatlan, elhervadt virága
Por lepi az utat, nincs ki járjon rajta
Kósza szél a labdacsot céltalanul hajtja

2001.10.19  -  2005. 06. 17.



2005. június 16., csütörtök

Visszatérő álmok

Hát vége…a csodákra tegnap-szemfedő borul,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal keres világot
Kiszakad sóhajom, énekem elfúttad idő,
S ha eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok

Borostás reggelek ezen túl nem néznek
Dúlt, dagadt, duzzadt, vörös farkasszemet
Vérre szisszenő pengék ezüsttükrén át,
Nem dúdol szappanillatú várakozás, ha megyek,

Lépek, futok, s rohanva szárny emel magasba,
Beszívom a Város belém tülekedő gépzaját,
Majd üvegcsendek homloka mögé rejtőzködöm,
Nem tanulva sosem, hogy ki ellenség, s barát,

Hogy mért’ folyik szakadatlan e halálos játék,
E sima szavakba csomagolt ősi aktus-lüktetés.
Tizenöt percnyi parádét bontogatva kéjjel,
Mely szorongó magányt sápadt szemünkbe vés,

És unott mosolyokba búj’ a sikoltó némaság.
Arcig feszülő nyugalmak közt játszik a türelem.
De nézd: félénk hidak is épülnek lázas titokban,
Halló-járatok, rést keresve-ütve süket füleken,

S így újrakezdi, a csodákra holnap varázs nyílik,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal talál világot
Kiszakad sóhajom, énekem megzendíted idő,
S eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok…

2005-06-16

2005. június 14., kedd

Árnyas út

Kocsikerék döccen, szikkadt az árnyas út
Kósza angyal őrzi lépteim hazáig;
El-elröppen csacskán, megérint, szárnya súg
Míg tűnődöm mélán, rajtam mulat, s játszik:

Tudja már, mi nékem később jut eszembe,
Tudja kérdésem is, s hogy nem hiszem válaszát
Kacagva dalolja, s rímet sző keresztbe,
Elkapja fonalam, mely felfelé vágyva száll…

Persze kitaláltam, nincs is, okoskodom
Elhessentem pajkos, vidám bizonyságát
Szigorúan suhint fürtjébe ostorom
De hát érzem! - mit tegyek? - csiklandozó szárnyát

Hiába a búsan körülrajzó zöld legyek
Ez itt több, mint az A jól látható világ,
Lám, a domb sem nyughat, amíg rajta van fölmegyek
Reng tőlem röhögve, s vele csomó virág

Mi lelt? Álmodom? Megszúrt útközbe' a Nap?
Elhágy jó eszem, vagy eddig voltam bolond?
Mire törtem, jó, vagy valami lemaradt?
„-Óh, igen, barátom! Csak mondd tovább, óh, mondd!”



S kocsikerék nyomán, az árnyas útra ült,
Hahotázva fordult onnan is a völgybe
Fuldokolva rúgott, tiport gazt, míg belül
Elfáradt derülni, csak csorgott arcán könnye

2005 06. 14.

2005. június 10., péntek

Én még a tegnapokban élek…


Én még a tegnapokban élek,
Kopott lámpás kormán morzsolok
Furcsa, értelmetlen szavakat,
S ha foglalkoztat egypár dolog,

Én még a tegnapokban élek,
Nem is tudom, miért, odaköt,
Szárnyra kélve visszahív egy hely,
Valami vihogva oldalba lök…

Én még a tegnapokban élek,
Mint egy holt imát, úgy ismétlem,
Révedt szemem el-elfelhőzi
Egy emlék, gondolat, vagy mégsem…?

Én még a tegnapokban élek,
Elmúlt kalandot szőnék újra,
Mely szép volt? Meg sem történt talán…
Csak belül zajlott hosszú útja…

Én még a tegnapokban élek,
S lehet, hogy már ott is maradok,
Magammal vive pár titkomat,
S talán ez lesz, mit Reád hagyok:

Én még a tegnapokban élek,
S ha sürgetnek, akármit mondva,
Legyen egy perced, visszagondolj,
Ne feledj, emlékezz a szókra!

2005-06-10

2005. június 9., csütörtök

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort


Az ajánlás kedves ismerősömnek, Valeyrac-nak szól





2005. június 7., kedd

Simogató fényed…

Simogató fényed zsibbadt jobbomba árad,
S pillangóként éled tetszhalott hernyó bábom
Szelíden nyitogatva finom, selymes szárnyat,
Melegedet úgy kívánom, gyógy-szeredre vágyom…

Elült, csendes fagyba temetkezett a vihar;
Törött üvegcséi kezembe vágnak patakot.
Sóhajt, s az utolsó érzés fájón kihal,
Az ablakokon túl mégis-mégis ott vagyok!

Enyhe februárunk lesz, azt mondják az őzek,
Bár homlokom hűti, s lehem' virágnak ott marad
Bámulom a hótól megroskadó fenyőket
Némaságba burkolóznak belül a hűs szavak

Fakó színeit vedli, erőtlen int a tél
Csillám-prém gallérja lecsúsz’ olvadékába
Fáradt hóember küzd: izzad, látni, mint alél
Nehéz a mozdulat, s minden-minden hiába…!

Hová futsz...?

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07

Versfolyam - Búsan lódult...

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07


2005. június 2., csütörtök

A patak halála

Kis patak voltam, langyvizű, szabad,
Nyáj ivott belém gázolva, mohón,
Játszani jöttek színemre a halak,
Örömét lelte bennem alkotóm.

Kavicsom tisztára mostam mindig,
Rák apó, ha erre járt, megdicsért,
Csobogásom utánozták csitrik,
Aztán egy napon, nem tudom, miért:

Lapok szaggatták meg míves partom,
S olajt csurgatott medrembe egy gép…
Mély aknába hulltam, mire alkony,
S zakatoló füstös végső reggel ért.

Most sötét betonfalak közt gyűlök;
Fentről hulló könnyem már elborít
Utánad vágyom, ki fényt küldött,
Szűk e hely és nagyon-nagyon szorít…!

Illatod emléke úgy hiányzik:
Csak láthatnálak erdő, mohos ág,
S ahogy expedíciósat játszik
A fiú, s az a szépmosolyú lány…

2005-06-02

2005. május 27., péntek

Fekete vonat

Kerülj messze vándor, utam vége halál
Ki csak élni akar, nem én velem hál
Szederjes az ajkam, s mély süllyesztő lelkem
Hidd el, nem akartam, mégis így végeztem

Ne koccints örömmel, s ne mondjad, hogy "proszit"
Ne dicsérd a száddal, mi az éjhez tartozik
Kelj fel asztalomtól, hogy az utolsó fogást
Ne kövesse fájó, fanyar gyomormosás

Kerülj messze vándor, hogy meg ne bűnhődjed
Ne mondhassa senki, hogy szeretted őket:
Az éj-sötétbe hullott, veszett csillagokat
Kérve kérlek Téged: őrizzed meg magad

Mert álmod óráit lopva viszem Tőled
Percnyi nyugalmat sem hagyva meggyötörlek
Nekem adod végül legszebb éveidet
S csalódottan, fázva átjár majd a hideg

Fekete vonatom hagyd, hogy átrobogjon
Állomásodon várj veszteg, míg a mozdony
Kihúzza magával az utolsó kocsit
Keserű füstjével majd úgyis elborít…

2004


2005. május 26., csütörtök

Nálad jártam...

Nálad jártam,
A határ hűvös volt, s illatos
Vártalak, hogy hátha visszahoz
Az emlék olyan csalfa játék…
De - mert nem vagy - drága ajándék

Nálad jártam,
Vittél régi, kopott kerékpáron
Várj csak, mindjárt kitalálom:
Arany kalászok integettek
Szellőre hajolva pihentek

Nálad jártam,
Napszámosok előtt hajolva
Anyámnak odaintve mondtad
-Szőlőtőkék közt ültem addig-
Míg Te kapáltál, Ő italt vitt

Nálad jártam,
Este volt – oly sok régi kép
Néztem Vitézt, hogyan tépi szét
Kíváncsi csirkékre mordulva
A pöttyös ócska labdát újra

Nálad jártam,
Az éjeket visszaálmodom
Ha mennék is, késő már, tudom
Nincs a veranda, hol babot fejt
Kezem őrzi kezed, s nem felejt

2005-05-25 

Nagymamám emlékére

2005. május 21., szombat

Egyszer majd…

Álmodom, Róla…
Messzi éveket
Kerget homlokránc
Tél volt,... tévedek?

Csendesült mosoly
Játszott az ajkán
Oly sejtelmesen.
Tűnődtem Tanján

Nem bátortalan,
Egyszerű lány ma;
Néva városa
Magába zárta

Termek hűs köve
Léptén visszhangoz,
Mégis szomorú
Várja, hátha hoz

Valamit Neki
De csak titokban:
(Nem illik ilyet)
Hangosan dobban

Szíve, s könnye hull
Egy levél jönne
Szó, vigasztaló,
Vajh’ hová öntse

Érzése árad
Hogy majd meghasad
Hiába citált
Csitító szavak

Már nem használnak:
Leomlott a vár
Szél cibál zászlót
S viharban a táj…

2004

2005. május 15., vasárnap

Átúsztam Érted

Átúsztam Érted lélek-hosszig, s vissza
Kötélen táncolok izzó szemek felett,
Fals hangjaim közül néhány azért tiszta
Megvívtam magammal Érted is, hogy Veled,

Csak Veled szóljanak az örök harangok
Itt belül repdesve – meglelt madaramtól
Zsongjanak azok az édesen bús hangok
S hogy elandalodva hallgassam csak, hogy szól

Akarom, hogy Te is tudd azt, várlak
Velem vagy távol is, messziből kereslek
Melleden pihenni, s csókolni pilládat
Ezt kívánom mindig, és súgni: szeretlek




2005. május 8., vasárnap

Kelj föl, költő...!

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Bár tudom, elmúlt sok-sok tavasz,
S kihunytak körül mind e fények,
Nekünk már mindig ilyen maradsz,

Ahogy merengőn Fannit nézed
A köd-borongott éji tájon
Ízleljük szóid, mint a mézet
Meghagyott örökül, hogy fájjon

S fájón is édesen rezdüljön-
Gyümölcsösödben oly jó szüretelni-
Kései nemzedék üzenetét küldöm,
Mely nem akar, nem tud elfeledni!

Szilvalekvárodból őrzünk itt a polcon,
S vannak eltéve Tőled perceink,
Ha másképp nem: így vagy nálunk otthon,
Bár világod tőlünk immár mesze ring...

Eloldott időn szállnak az emlékek,
Megtalálnak, mint a kalács-illat:
Tanulgatjuk csupán szeretni a szépet,
S mit csak a szív érezni bírhat

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Mikor bűn volt igaznak lenni,
Oly korban éltél, láttuk, tényleg,
De készen mégis tovább menni

Žagubice fölött csend van a hegyekben,
Gidáikkal együtt legelnek az őzek,
S kikkel gondoltál féltőn a menetben:
Gyönge ágai a törzsnek már erősek

Tábla-eged kékje tartja a felhőket
Vérvörösen-szürkén szemünk elé úsznak
Hirdetve, hogy egyszer teleírva őket
Az összetört napok izzón lángra gyúltak

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Az őrök nem kísértek végig el az úton
Még vannak itt utánad, kik belőled élnek
Folytatva az álmod, túl a gödrön, múlton

2005. 05.08.

Emlékezés Radnóti Miklósra

2005. április 29., péntek

Igen, vétettem, nem egyszer

Igen, vétettem, nem egyszer, sem kétszer,
Forgattam, eladtam, meg is tapostam,
Nem becsültem, mi fejedelmi ékszer,
S kezeimet, látod? hiába mostam,

Emelvén, az ima újra visszahull…
Nyugtalanul fekszem, űz, de nem a vágy,
Elejtve kínoz már, magába zár rabul:
Hallom visszakongva múltidéző szavát

Igen, csaltam, hazug lett, megemészt a nyelv
Fájdalmat adtam és sok-sok „miért?”-et
Kérdezted, s válaszként bolondul felelt;
Próbálom feledni: parazsával éget…

Mérget kevernek kapkodó kezeid:
Keserű lett nagyon ez a tea-főzet,
Szerelem volt? vagy csak vijjogva terít,
Lássa mindenki, a mocskos lepedőket…?

Igen, elmentem - talán jobb így - Tőled:
Átok gyanánt üldöz, meggyűlt a gyűlölet,
Kénesre festi a bárány-felhőket,
Leheleted vádol, meggyalázva követ.

Túlról intek remélve, a búcsú-szó
Nyugtot szül egy lerombolt vár romjain,
S a hangok közül megmarad az utó-
Ami betakarva majd elmondja mind,

Hogy: „igen, csaló volt és vétett ellenem,
S elhitetett pillangós-szép varázsszókkal,
Bár megsebzett és el is hagyott, nekem
Emlékké csöndesült már az utolsó dal…”

2005 04. 29.

2005. április 28., csütörtök

Mit is mondhatnék…?

Mit is mondhatnék a legszebb,
Szerelmesen súgott vallomásra?
Kevés az, hogy: nagyon tetszett,
Eztán vonatunk minden állomásra

Fusson be együtt, s úgy pihegjük
Egymásnak: Veled akarom tovább,
Hisz teljes, s végleges szerelmünk,
És repít Hozzád szüntelen a vágy:

Csillagom légy éjjel, őrizz reggelig,
Napomként süss mindig lelkem egén
Míg a napok, órák, percek engedik,
Legyél gyöngyvirágom, és szememben fény...

Mit is mondhatnék? Hisz tisztább
Szavad az áttetsző patakvíznél,
Csobogó, hűs kincsét ajkim’ isszák
S oly fáradt tagomnak, mint a friss szél,

Mely fodrozva hajam, simogatón ölel.
Szemhéjamra csókolja üde tavaszát,
Bódítón hozva a méz illatát közel,
Ha nyitom, puhán harapdálva szám

Lusta nyelvemmel játssz’ s kőröz izgatón
Hogy álmodni sem merek többet…
De tested fölém hajlik, beléremeg valóm
S mosolyom mosolyodban fürödhet

Mit is mondhatnék? – elfogytak
A szavak árnyékokká lettek,
Amint forró tenyeredbe fogtad,
S testem elpihent melletted

Csendben nyújtózva mormoló
Örökkévaló csillagfényedet
Szeretet-paplanba burkoló
Elveszett-megtalált éveket

Birtokba véve számlálgatnom
S félkönyéken eltűnődve nézni:
Íme közelemben itt van az az asszony,
Kivel eztán mindig együtt fogok élni





2005. április 26., kedd

Van úgy...

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.

Tánclépések, melyekre incselkedve felel
A felhevített édes leányszív és nyelv.
De Te a valóban élsz: mikor megölellek,
Akkor tudod, Téged igazán szeretlek

Van úgy, hogy szerelem lesz kósza szavakból,
Mit elképzelni sem tud, mégis reá gondol,
Oly szépen buggyantják szemünkből a könnyet,
Egyszer csak a szívünk belobban és többet

Nem tud uralkodni a költői vénán:
Esetlen és csetlőn meg-megbotlik bénán,
S elszárnyal a madár, csacsog ablakodban:
Nem tudok nélküled, már csak két karodban…

Van úgy, hogy kifogyunk a suta szavakból
Muzsikálni kezd a lelkünk, árad, s csak szól
Minden érintésed újabb csermelyt fakaszt
El sem hiszem, pedig – óh, Te mondtad azt:

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.


2004. 06. 10. - 2005. 04. 26.

Egy együtt verselés emlékére





2005. április 21., csütörtök

Ülj le kérlek...

Mielőtt szólnék még, arcod megsimítom
Csak ne reszketne kezem, látod? alig bírom
Visszatartani az árulkodó könnyem
Ez a vallomás most nem jön olyan könnyen
Szelíd kérlelő szód nem segít, hasztalan
Tetézi a csöndet és én vígasztalan
Siratom hűtlenné vált szerelmemet
Mert másé lett, s az a más ingyen vette meg

Ülj le, kérlek, ne sírj, tudom fáj a szó
Megreszkettet belül, mint fácskát tomboló
Mocskos éji vihar felüvöltő szele
Mikor földig görbül, küzdvén ellene
S nem lel kapaszkodót kis ága, mert nincsen
Földjét víz mossa el: elment, ki segítsen
Nem szólsz többet hozzám, elmondja az arcod
Most vívod meg belül ezt a szörnyű harcot
Hű szíved csatáját a hűtlen kedvesért
Tört szemed tükrében ott csillan a miért

Ülj le, kérlek, ne menj, ne hagyj itt egyedül
Elmégy és árnyékod kísértetként vetül
Éjbe borult szobám tűzfalára égve
Ülök egymagamban, még utánad nézve
Siratva, hisz tévedés volt: Téged szeretlek
- Igen, megigézett az a kedves gyermek -
Ha tagadnám is nem válna örömmé
Elvesztettelek, és nem jössz vissza többé
Nem maradt semmim, mit Neked adhatnék már
Szavam üresen kong, összeomlott légvár

Ülj le, kérlek, velem még egyszer asztalhoz
Terítsünk az elnyűtt helyett másik abroszt
Hadd lássam arcodon a gyertya lángnak táncát
Szelíd szép szemednek ringó hasonmását
Hadd mondjam el újra az elfelejtett szókat
Felidézve mindet: az elsőt, s utolsókat
Aztán én se szólok, csak együtt hallgatok
Beszéljenek helyettünk a néma csillagok...
Enyém ma a remény, a pusztán vágyó jelen
Holnap megint várlak, mint egykor: szerelmesen

2005. április 15., péntek

Koldus-szegényen

Olyan szerelmes voltam,
Talán többé sosem leszek,
Csak neved dúdoltam,
Mint a felhőt hajtó szelek

Kergetve bolond vágyam
Eged országútjain,
Úgy hittem, megtaláltam,
De csak játszottak húrjain

A szívem borzoló érzetek,
S Te esőt sírtál arcomba
Olyanná tettél, mint gyerek,
Ki csak anyjának mondja,

Ha öröm vagy bánat éri,
És én megvallottam Neked -
Másként nem tudtam élni -
Halálos szerelmemet…

… Mint hazátlan árvák,
Azóta az utcát bolyongom,
Tőled kaptam e kosárkát:
Nincstelen koldusként hordom

2004


2005. április 14., csütörtök

Versfolyam - Csöndesen...

Csöndesen folydogál, rálehel a pára
A folyót simogatja, ködlik fehér szárnya
Takarja, vigyázza, csókolgatja némán
Gomolyog sok emlék vissza-vissza énrám…



… és mondd csak, barátom

… és mondd csak, barátom, milyen új világ ez,
Hol gyermek tenyérbe békésen fekszenek
Gyilkosan simuló, jéghideg fegyverek,
S a leány álmából kéjjel fűtött vágy lesz?

Árokpartról éji, csillag-néző lelkek,
Miért ők futnak az autó-csodák elé?
S visszaveszi övét, ami a tengeré,
Hogy mosoly’g az ég is, ezt mondva: gyertek!

… és mondd csak, barátom, mi ez, amit látok:
Utcákon szerte szét halottakat tolnak,
Tünde arcok mögül miért karmolnak
Visítozó, vérző, százéves magányok?

Dolga után siet, nagyon fontos minden,
De szivárvány nélkül nő fel a kis virág,
Esőért könyörög, s fájdalmában kiált,
Miért, hogy hallani egyetlen fül sincsen?

… és mondd csak, barátom, miért hallgatsz Te is,
Szürkeségek szőnek hálót ősz hajadba
Hányszor, de hányszor indultam szavadra
Ma is a szív-áradás, ami messze visz

Valahogy idegen lett e hely, nem találom
Csapongó álmodókat, akikhez küldtek,
Azok a pillangók, azok hová tűntek?
Milyen új világ ez, mondd csak, barátom?

2005 04.14.

2005. április 11., hétfő

Most azt kérdik...

Most azt kérdik, álom-lepleimen túl
Mit teremnek csöndes hétköznapjaim,
A kés nekem is a szívembe szúr?
Vagy lebegek csupán képzelet szárnyain?

Van e két lábam, mely leér a földig,
Míg ajkam körül rímek párja játszik
Orrom néha nékem is a sárba törlik?
S a puszta emberből mennyi az, mi látszik?

Most azt kérdik, szól-e elhallgatva,
Mikor fáradtan fészkére száll e jómadár,
Vagy ketrecének meghúzódó rabja,
Kit az este éppúgy, mint mást, megtalál?

Tapodják-e szemem már a szarkalábak,
S barázdákat húznak incselkedő évek?
Ugyanúgy, mint rájuk, nehéz gondok várnak,
S hogyha megriaszt’nak, vajon én is félek?

Most azt kérdik, hogy e titkos dallam,
Honnan jő, és egyszer elfogy-e az érzés,
Miért fontos, hogy a hangot mindig halljam,
S hogy foglalkoztat-e még néhány kérdés?

Mikor szépet írok, gyakran könnyezem-e
Szorongatja szívem, ha érint az ihlet
S átkarolva betakar-e az éj leple?
És álmaim, ugye..., megírom mindet…?

2005-04-11


Szeretettel ajánlom Fata Morgana-nak, a "hétköznapi hang"-os hsz-ért

2005. április 10., vasárnap

Mondd, mit érzel...?

Mondd, mit érzel, ha a csend vállaidra
Órákból épít fel hallgatag fészket,
S elfutó életed eltűnődve nézed,
Megérint-e Téged az időnek titka?

Mondd, mit érzel, ha a hangját hallod,
Pedig távol tőled szerelmes gyermeked,
Simogatnád arcát és tudod: nem lehet
Lelked fölé hajlik, s emlékébe markol…?

Mondd, mit érzel, ha elvész az álmod,
S hiába dúlod fel érte kincses házad-
Bár az eszed tudja, érzelmed mind lázad-
Hogy már soha-soha többé nem találod…?

Mondd, mit érzel, ha kifogysz a kenyérből,
S a reményen túl semmid-semmid nem marad,
Megvigasztalnak-e akkor csendes szavak,
Elgondolkozol-e a kiontott vérről?

Mondd, mit érzel, ha szédít a mélység,
S megcsúszik talpad a laza törmeléken
Görcsbe fagyva keres peremet a szélen
Szorítja-e torkod az a végső kétség?

Mondd, mit érzel, ha új dalra ébredsz,
S megpezsdül körötted a féltő szeretet,
Eszedbe juttatva rég mondott neveket,
Hogy alig fogod fel: azt hiszed, tévedsz?

Mondd, mit érzel, ha kedvesed öledben
Elnyugvó sóhajjal mély álomba merül?
Szívének ritmusa úgy dorombol belül,
Hogy nem gondolsz bajra, mert jó, minden rendben?

Mondd, mit érzel, ha felemelt kézzel
Nyújtózva köszönt, s eléred a Napot
Telve vagy örömmel, és én Veled vagyok?
Dalolj, és óh, akkor-akkor mondd, mit érzel…!


2005 04.10.

2005. április 8., péntek

Hozzád szállunk...

Kétszer születni, s csak egyszer halni
Vagy halál nélkül élve elragadni
Búcsúzva itt hagyva a porhüvelyt
A fénybe távozni, hol elfelejt
S nem fáj többé az ember kínja
Hozzád szállunk mind, Ki buzgón hívva
Áthúzod hajónk az örök réven
Ott vársz a végén, napsütésben
Oly remény ez, mely nem szégyenít
Ha a végidő egyszer majd elközelít...

2004.

2005. április 5., kedd

Halál-köszöntő

Tőrbe csalt egy csodaszép
Pillangós álom – s a fény
Kiről hittem, barátom
Pókhálóként tépte szét

Az éj ezer csillagát.
Már rám éhez a halál-
Hiába futsz, elérlek-
Kicsiny reményem: Talán,

Talán egyszer megérkezem
Elrejtőzhet két kezem,
S mint újszülött kis őzet
Bújtat, jól vigyáz egy szem

Talán meg is találom
Sötét, légy hát barátom
Támassz egy égi létrát
Honnan mélyedet látom

Az őrizők várjanak
Még nincs itt Kharón, s Anath
Idejük eljő mindig
Ahogy a Nap, s Hold halad

Megállok köszönteni
Holnap véremből merít
Úgyis, s a létra eldől
Jöjjetek! Igyunk reggelig

Áthajózhatnak aztán
Örök időkig marasztván
Lerágva csontig-bőrig
Lélek-vásár piac’ján


2005. április 2., szombat

A fájdalom útján

Az emlékek peregnek hazug gyöngyszemekként
Hűvös ma az alkony és borzongó gyerekként
Egy mozdulatlan testre hajol gyilkos testem
Miért, hogy megöltem, akit úgy szerettem

Miért az énekszó és papért miért kiált
Mosoly van az arcán, de már egekbe szállt
Tágul a kör, széled, ráhull egy takaró
Gyere fiam, innen, ez nem neked való

S állok, könnybe lábod’, nem látom őt többé
Szemem vörös foltja széjjelfut körökké
Siratom, meleg még, angyal-lelke ölel
S elszaladok messze, hogy ott legyen már közel

2004


2005. március 30., szerda

In memoriam Radnóti

„…Szabad szerettem volna lenni mindig…”
Radnóti Miklós.: Negyedik Ecloga



Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve

Sután megragadva táncra kérve Őt
S forogni-forogni boldog-szerelmesen
Míg a csók hevében elejti a fedőt
Riadtan törölve a tészta-gyúró kezet

S a kötényébe rejtett fogoly-levelem,
Mit ott ringatott minden dobbanásban
Tűzre vetnénk tüstént, martaléka legyen
Nem hideg gödör temetne, mit ástam

Édes illatától elszédültem mostan…
Piros lett tenyerem, olyan forrón érzem…
Szorítom derekát, ölelem szorosan…
Nem a fegyver dördült, és nem én vérzem…

Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve…

2005 03.30.

Radnóti Miklós született: Budapest, Lipótváros, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 4. vagy november 9. ...

2005. március 29., kedd

Elszakított szál

Elérnek bénítón, még nem hatnak a szavak
Lelassuló idő zsibbadtan megragad
Még nem érdekel, miért - csak tompa fájdalom
Úgy hiányzik, s többé sosem láthatom

Elhull a virág is, mint száradt törmelék
Sodorva magával padlón törve szét
Kincset rejtő vázájában nem marad
Elillannak csendbe a mosolygó szavak…

… Aztán megeredtek folyva könnyeim
Felszakadtak vérzőn szép emlékeim
Kagylóval kezembe’ ültem vigasztalan
Bámultam, hogy visszahozzam; hasztalan

Keserű volt, s igaz: az első gyűlölet
Vádlón hangzó jajszó, mit káromlás követ
Feleszmélő kérdés: mért’ tetted MIÉRT?
Nem tudtam felfogni, mit csak Isten ért

Rám néz, nyugodt, kedves; nem, nem rémítő
Elváltozott ajkán választ készít Ő
Felém intve kérőn közelebb lebeg
Megérinti feldúlt, gyászvert lelkemet

Karja szelíden fog, vissza-visszatart
Látom mosolyát már, mit mondani akart,
Megmutatni élet, s halál titkait,
S hogy nincs annyira távol, ki szívemben lakik



Barátnőm barátjáért: Kiss Béla könyvvizsgáló emlékére


2005. március 27., vasárnap

Az álmodókért

Hát nincsen már szabály, sem rendező elv
A fül nem ért zenét és megbotlik a nyelv?
Gyönge főt nevelnek hitvány otthonok
Emberért kiáltó pusztuló romok!

Jaj, kivesznek lassan, s dalnok lelkeket
Rohanó kor árja szennyel eltemet
A hallgatások csöndje torkokig felér
Szürke sárba fekszik mind, mi hófehér

Pezsdüljetek színek, léha illatok
Keltsetek életre minden csillagot,
Mely születni gyáva vagy épp haldokol
Az idő zugában megül, mint a por

Talpra régi álmok, Sej, betöltsetek
Úgy akarok látni, ahogy egy gyerek:
Tiszta szívvel sírni holmi semmiért,
Mit csak angyal-lélek és az Isten ért.




2005. március 20., vasárnap

versfolyam 5.

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak
Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom



Dőlt betűs szavak Petőfi: Szeptember végén c. verséből származnak.

2005. március 19., szombat

Zsófi balladája

Rabodnak szájában kövek
- Sok száradt maradék kenyér -
Nincstelen. Holtat költöget
Melle márvány, hideg, fejér

Szép így meztelen…, a házban
Egykor úgy járt-kelt suhogva…,
Vágyódva ittam, s ha láttam,
Hogy rezeg dús hajának fodra,

Könnyet csalt szemembe mindig;
Pacsirtás dalt szült hő ajkam,
S ma rút szemfedőre hintik:
Szentel a víz.. nem így akartam…

Üres, kőrom Nélküle e hely,
Ünneplő ravatal zárja,
Mely némán, egykedvűn felejt
Hűs halált csókol reája.

Ha látná, most sósabb a könny,
És tompán hull alá a szó
A hullámok összecsapnak fönt
Ringva a mélyükbe nyelt valón

Szobájában csend rakott fészket,
A szekrény-szú bátrabban pereg
Fényképről nevet rám, s míg nézem,
Ölébe bújnék, mint egy nagy gyerek

Ott áll még a varázstükör,
Hamis álmok mutatója,
Belül ezer darabra tört
Haldokol, akár az óra

És illatos pongyolája…
Sejtelmébe szőtte titkunk
Veres bor az asztalon várja
S a poharak, melyekből ittunk…

Felizzik az éj, s a kandalló
Elé vemhes macska hever
Meg-megnyikordul az ajtó…
Huzat vágja, sziszegve lejt,

Kísértet-táncot jár a csillár,
Árnyakat idéz a falon
Zihálva hörög, ki itt járt
Az utolsó éjjelén…azon…

Bekúszik, jön láthatatlan
Baljós homályt terít az ágyra
Mint akkor…, mit rejtett a paplan-
Karja gyönge volt és fáradt,

Kezembe nyomta- nem kérte
Egészen suttogva mondta:
Csak a fájdalomnak legyen vége,
S ernyedten roskadt karomba…

Két napig öleltem aztán,
Mintha mosoly játszott volna
Egyre szederjesebb ajkán…
Elaludt csak…dalunk dúdolva

Emléke űz, belül bolyong
Hiába járom a szobákat
Végül Hozzá, s az ágyhoz vonz
Lebír, elaltat a bánat…

Rabodnak szájában kövek
- Őrlődő, suttogó szavak -
Nincstelen. Holtat költöget,
Utánad sír, ki itt maradt…

2005-03-18

Versfolyam - Most szívemnek kedves...

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak
Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom